4400 kilométert gyalogolt Budapesttől Lisszabonig

– Mikor jöttél rá, hogy szeretsz több száz (sőt ezer) kilométereket gyalogolni?

– Pár napos túráim gyerekkoromban is voltak már, de komolyabbá akkor vált a dolog, amikor három éve besokalltam az állandó hétköznapi rutintól és elhatároztam, hogy mindenből kiszakadva lelépek egy időre. A spanyol útról (vagyis a klasszikus El Caminóról) először édesanyámtól hallottam, és rögtön megtetszett a gondolat. Regisztráltam egy internetes útitárskeresőre, két héttel később pedig már úton voltam Spanyolország felé.

Egy hónap alatt teljesítettem a 800 kilométeres utat, ami után úgy jöttem vissza, mintha kicseréltek volna. A Camino-hangulat hihetetlen módon megváltoztatja az embert. Sokkal nyitottabb leszel tőle, hiszen a világ minden tájáról érkeznek a zarándokok, akikkel hasonló célból vannak ott, és együtt éled át velük az élményt. Annyira megfogott az egész, hogy nem volt kérdéses: folytatni akarom.

– A következő lépés már rögtön a hosszú út volt?

– Nem, először még a 200 kilométeres magyar szakaszt teljesítettem. Erről viszonylag kevesen tudnak, pedig létezik: Budapesten a Clark Ádám térről indul, felmegy a Normafához, majd tovább Makkosmária és Zsámbék felé. Az osztrák határhoz közeli Lébényig, az ottani Szent Jakab templomig tart, de el lehet menni egészen a határig, ahol becsatlakozik a Camino ausztriai szakaszába. Az irányt ugyanúgy kagylószimbólumok jelzik, mint Spanyolországban. Egy barátommal mentem végig rajta 2013 decemberében, bő egy hét alatt.

Hazajöttem, és szinte azonnal elkezdtem szervezni.

– Hogy állsz a zarándoklat spirituális oldalához? Ez is fontos számodra, vagy inkább egyfajta erőpróbaként, kihívásként tekintesz rá?

– Nem vagyok vallásos, a már említett hangulaton túl mindig is elsősorban a teljesítményrésze motivált. Ennek ellenére tény, hogy történtek olyan dolgok az úton, amelyeknek én is megláttam a spirituális oldalát. Saját teóriám is van erre: szerintem egyfajta folyosót képez az a hihetetlen mennyiségű pozitív energia, amit a több évszázada erre járó zarándokok hoznak magukkal.

Bár nem nagyon hiszek a csodákban, többször is átéltem olyasmit, amire nehezen lehet más jelzőt használni. Volt például egy srác, akinek a bakancsa teljesen feltörte a lábát. Nagyon szenvedett miatta, végül belátta, hogy muszáj lesz újat vennie, mert ebben egyszerűen nem tud továbbmenni. Másnap a pusztában gyalogolva végleg elege lett és azt mondta, hogy nem érdekli, a következő alkalommal eldobja.

Miután ez elhangzott, pár kilométerrel odébb egy jelzőkövön találtunk egy tökéletes állapotban lévő bakancsot, benne egy virágszirommal. Felpróbálta, pontosan az ő mérete volt. Onnantól abban ment végig.

Vagy említhetném azt is, amikor annyira megerőltettem az egyik térdszalagomat, hogy teljesen begyulladt. Konkrétan nem tudtam menni, visítottam a fájdalomtól, amint ráléptem. Jobb híján leültem, és nem sokkal később arra jött egy nővér. Kaptam tőle kenőcsöt és térdfixálót, így tudtam folytatni az utat. Egy másik alkalommal egy Ohio-i angoltanárnővel mentem együtt több napon keresztül, aki gyakorlatilag folyamatosan tanította nekem a nyelvet. Rengeteget fejlődtem neki köszönhetően. Ez is egy olyan dolog volt, amit nagyon szerettem volna, az út pedig megadta.

– Térjünk vissza a hosszú utadra: hogyan vágtál neki, milyen szakaszokra bontottad?

– Először akartunk térképet nyomtatni, de A/4-es lapokra bontva egy nagy doboznyi mennyiséget tett volna ki, így végül hagytuk az egészet. Útikönyveink se voltak, teljesen rábíztuk magunkat a jelzésekre. Induláskor még egész kis csapat kísért el bennünket, összesen 17-en vágtunk neki. A kísérő csapat utolsó tagjai Győr környékén szakadtak le, onnantól két barátommal mentem tovább, akit az első spanyol utamon ismertem meg.

Átértünk rendben Ausztriába, onnan kezdődött számomra az új terep. Az éjszakákat főleg kolostorokban töltöttük – ezek azért nagyon jók, mert a legtöbb helyen fullos zarándokszállásokat építettek ki, amit a helyiek alig használnak. Úgy voltunk vele, hogy ha már eddig eljutottunk, menjünk tovább legalább a svájci határig. Így is lett, Tirolban el voltunk ájulva a látványtól, majd azzal a lendülettel átkeltünk a határon. Svájc is lenyűgözően gyönyörű hely, alig foglalkoztunk azzal, hogy tudunk haladni, mert teljesen lekötött minket a táj.

– Mekkora felszerelést vittetek magatokkal?

– Nekem 15 kilós csomagom volt, benne önfelfújó matrac, sátor, hálózsák, meleg ruhák, váltócipő és zokni. Illetve egy pár túraszandál is, amit Győrben vettem meg. Ez a súly viszonylag soknak számít, egy átlagos zarándok 8-10 kilóval szokott útnak indulni, de nekünk ugyebár figyelni kellett az időjárási szélsőségekre, hiszen még alig tavaszodott, amikor elkezdtük. Az osztrák hegyekben hó is volt még bőven, Svájcban pedig napokig szakadt az eső.

– Zarándokszállások ott is végig voltak?

– Nem, idővel már extrémebb helyeket is be kellett vállalnunk.

Persze utóbbit nem úgy kell elképzelni, mint ami Magyarországon megszokott: patikatisztaság volt padlószőnyeggel, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Genfben pedig egy magyar zarándoknál szálltunk meg, aki addig egyedüliként ment végig nőként ugyanezen az úton.

Odaérve megint csak azt mondtuk magunknak, hogy ha idáig eljöttünk, menjünk már át Franciaországba... Így is lett. Az elején még ott is sokat sátraztunk, majd bekerültünk egy nagyon komoly, önkéntes szállásadó rendszerbe. Kicsit olyan ez, mint a Couchsurfing, azzal a különbséggel, hogy zarándokok számára van fenntartva és a házigazdák abszolút semmit nem tudnak az érkezése előtt a vendégről. Tehát nem kis bizalom kell hozzá. Gyakorlatilag jó két hétig címről címre mentünk, a távozásunkkor mindig értesítették a következő önkéntest, aki nagyjából 25-30 kilométerre lakott. Végül a 97. napon átértünk Spanyolországba, ahonnan két évvel korábban elindultam.

– Fürdeni, tisztálkodni mennyire tudtatok közben?

– Ez nagyon változó, a rekord talán hét nap volt fürdés nélkül, de ilyen szerencsére csak egyszer fordult elő. Ausztriában például patakban is tudtunk mosakodni. Egyébként vicces volt, hogy a spanyol út kezdetéhez érve

Ekkorra egyébként mindkét társammal elváltunk egymástól, a tempóbeli különbségek miatt úgy döntöttünk, külön megyünk tovább.

A spanyol út végére érve Finisterrában megpihentem pár napot, de úgy voltam vele, hogy még mennék. A portugál utat választottam, amit ugye a legtöbben épp a másik irányba tesznek meg, én viszont velük szemben indultam el. Eljutottam Lisszabonig, időztem ott kicsit egy frissen megismert magyar zarándokkal, majd hazarepültem. Eredetileg Bécsbe szerettem volna érkezni és onnan gyalog befejezni, de annyival drágább lett volna a jegy, hogy végül egyenesen Budapestre mentem. Viszont azt mégsem akartam, hogy így legyen vége, ezért édesapámmal a reptérről elvitettem magam Vértesszőlősre, és onnan sétáltam vissza. Ezzel együtt lett 4400 kilométer a teljes táv, bő öt hónap alatt.

Santiago de Compostela, katedrális

Itt még a portugál szakasz előtt

– Mit éreztél a végén?

– Nagyon nehéz volt visszailleszkedni a monoton mindennapokba. Bár a munkám miatt nem kellett aggódnom, mert visszavettek a céghez, de így is nagyon nehezen ment a váltás.

Ősszel még úgy-ahogy megvoltam rövidebb túrákkal, de amint beköszöntött a tél, elkezdtem tervezgetni a következő nagyobb utamat, mert egyszerűen szükségem van rá.

A rákövetkező évre, 2015-re a Via de la Platát (magyarul Ezüst utat) néztem ki, ami Sevillától indul Santiagóba, nagyjából 1000 kilométeren át. Mindenki azt mondta róla, hogy tavasszal és ősszel érdemes teljesíteni, mert nyáron elképesztő a hőség. Én meg nyilván augusztus elején indultam el, mikor máskor? Malagába repültem egy lengyel világutazó sráccal, Sevilláig az első kétszáz-valahány kilométert teljesen járatlan utakon tettük meg, sokszor konkrétan az autópálya mentén. Ja, és persze alsó hangon 40 fokban, árnyék nélkül. Mondanom se kell, mindenki hülyének nézett minket.

Összefoglaló videó a 2015-ös útról:

– Budapesttől Lisszabonig elgondolkodtál rajta bármikor, hogy járműre szállsz?

– Nem, annyira erősen a fejemben volt az elhatározás, hogy végig gyalog megyek. Oké, egyetlen kivétel akadt: amikor egyik este szakadó esőben, 40 kilométer után sem találtunk szálláshelyet, megállt mellettünk egy terepjárós fickó. Kérdezte, hol szállunk meg, mire azt feleltük, hogy fogalmunk sincs. Ne vicceljünk, elvisz minket, aludjunk nála. Na, ekkor beszálltunk a kocsijába arra a nagyjából öt kilométerre, ami a lakásáig hátravolt. Viszont másnap megkértük, hogy ugyanoda vigyen minket vissza, ahol felvett, így a célhoz végső soron semmivel nem kerültünk közelebb.

– Mennyi pénzből lehet kihozni egy ilyen utat?

– Próbáltunk csak étel-italra költeni, de néhányszor azért kénytelenek voltunk fizetős szálláshelyeket is igénybe venni. Összesen olyan 1100 eurót (kb. 370 ezer forint – a szerk.) költöttem, amit ha lebontasz öt hónapra, szerintem kevesebb, mint amennyiből itthon kijöttem volna. Egyedül a repülőjegy volt még plusz tétel, illetve a túraszandál, amit Győrben vásároltam.

– Voltak veszélyes helyzetek?

– Főleg Portugáliában kellett biztonsági játékot játszanom, mert ott sokat voltam egyedül. Ha legalább két-három sátor van felverve valahol, nemigen jön oda senki, de társaság nélkül adódhatnak neccesebb szituációk. Előfordult például, hogy épp letáborozni készültem, amikor egyszer csak megállt mellettem egy motoros fazon és elkezdte csóválni a fejét, hogy ez neki nagyon nem tetszik. Akkor végül arrébb mentem még néhány kilométerrel.

A tiroli Arlberg-hágón a nagy sziklákkal kellett vigyázni, mert ha rosszul lépsz, könnyen elvesztheted az egyensúlyod és beeshetsz közéjük. Emellett még a falkába verődött kóbor kutyák okozhatnak kellemetlenséget, többször előfordult, hogy menekülnöm kellett előlük. De idővel megtanultam kezelni őket: egy megfelelő méretű bot kell hozzá, illetve hogy ne félj, mert azt megérzik.

Peti saját tervezésű tetoválása: egy labirintus, középen a Camino kagylószimbólumával, szélein pedig iránytűvel

– Hová mész legközelebb?

– Április 20-án indulok el ismét, méghozzá édesanyámmal, aki már régóta tervezi, de most végre összejön neki. Közösen megcsináljuk a spanyol utat (én már harmadjára), majd ő hazajön, én viszont átrepülök Barcelonába, onnan pedig Franciaországba a GR10 nevű útra.

Ez Európa egyik legszebb és egyben legnehezebb túraútvonala, ami a Pireneusok hegyvonulatán halad végig több mint 670 kilométer hosszan. Összesen 48 kilométer szintkülönbség van benne, tehát egész nap le-föl kell menni.

Ha pedig ez is megvolt, a Camino Norte nevű zarándokutat is lenyomom, ami Spanyolország északi partvidékén fut Composteláig. Így lesz nagyjából 2700 kilométer a teljes táv, már nagyon várom.

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!