Egyre többet tudunk a migrénről, ami egymilliárd ember életét keseríti meg világszerte

A Klímapolitikai Intézet egy Facebook-posztban magyarázta el a jelenlegi európai hőséget okozó jelenség hátterét. Azt írják, „a meteorológiában a hőkupola (heat dome) nem egy különálló időjárási jelenség, hanem egy olyan légköri helyzet, amikor egy tartós, erős magasnyomású képződmény hosszabb időre egy térség fölött rögzül”.

A magasban a levegő folyamatosan süllyed, közben összenyomódik és felmelegszik. Ez a süllyedő, meleg levegő gátolja a felhőképződést és a csapadék kialakulását, így a napsugárzás szinte zavartalanul melegítheti a felszínt.

A talaj, az épületek és az aszfalt napközben egyre jobban felmelegszenek, éjszaka pedig már nem tudnak kellően lehűlni, ezért a következő nap még magasabb hőmérsékletről indul.

Pontosan ez a folyamat zajlik a jelenlegi európai hőhullám során is. Egy Közép- és Nyugat-Európa felett stabilizálódott, nagykiterjedésű magasnyomású rendszer áll a hátterében, amihez részben észak-afrikai eredetű, rendkívül meleg légtömegek társulnak. A felhőzet hiánya és a tartós napsütés miatt több országban 40 °C körüli vagy azt meghaladó hőmérséklet alakul ki.

Ahogy a magasnyomású rendszer kelet felé helyeződik, úgy éri el a hőség Közép-Európát, így Magyarországot is, ahol a napokig tartó 40 fokos hőség miatt a legmagasabb szintű riasztást is elrendelték, amikor ránk zár a hőkupola.

A stabil magasnyomású rendszer egyfajta akadályt képez a ciklonok számára. „A futóáramlás (jet stream) hullámzása miatt a ciklonok és frontjaik többnyire északabbra kerülik meg ezt a magasnyomású területet, ezért hosszabb ideig nem érkezik jelentős lehűlést vagy csapadékot hozó front.”

Az intézet hangsúlyozza, hogy a hőkupola önmagában nem a klímaváltozás következménye, hiszen ilyen blokkoló helyzetek korábban is kialakultak. Az éghajlatváltozás azonban jelentősen felerősíti a hatásukat. „Mivel a Föld átlaghőmérséklete már mintegy 1,3–1,5 °C-kal magasabb az iparosodás előtti időszakhoz képest, ugyanaz a légköri helyzet ma nagyobb hőséget eredményez, mint néhány évtizeddel ezelőtt.”

A tartós kánikula ezért ma már komoly társadalmi és gazdasági kihívást jelent, növelve az egészségügyi kockázatokat, az aszály és az erdőtüzek veszélyét, miközben megterheli az energiaellátó rendszereket is.

Nyugat-Európát az elmúlt napokban rekordközeli, helyenként rekordot döntő júniusi hőhullám érte el egy kiterjedt hőkupola alatt, több helyen 40 °C fölé emelve a hőmérsékletet. A World Weather Attribution gyorsvizsgálata szerint a mostanihoz hasonló európai hőhullámok esélye a klímaváltozás miatt többszörösére nőtt, és mintegy 50 évvel ezelőtt gyakorlatilag lehetetlenek lettek volna.

A helyzetre reagálva Franciaországban a hatóságok közrendezvényeket korlátoztak, miközben a Meteorológiai Világszervezet (WMO) előrejelzése szerint a hőség a következő hetekben Közép-Európa felé terjeszkedhet. A WHO európai irodája friss figyelmeztetésében rámutatott: a hő miatti halálozás mértéke az utóbbi években példátlan, és nagy részben megelőzhető lenne célzott intézkedésekkel.

Ma, magyar idő szerint nagyjából 13:15-kor egy különleges csillagászati együttállás következtében a Föld lakosságának 99 százaléka néhány percre egyszerre kap valamilyen formában napfényt. Aki tegnap lemaradt a jelenségről, ma újabb esélyt kap.

A friss számítások szerint ugyanis nem egyedi eseményről van szó, hanem egy közel két hónapon át tartó időszakról, amelynek szinte minden napján bekövetkezik ez a szinte globális napfény-pillanat.

A legfrissebb adatok szerint május 18-tól július közepéig nagyjából 60 napon át minden nap van egy rövid időablak, amikor az emberiség szinte egésze a nappali oldalon vagy a szürkületi zónákban tartózkodik. A napi csúcspont általában 13:00 és 13:03 között van.

A 99 százalékos arányba beletartozik mindenki, aki a szürkület különböző fázisait éli át, beleértve a csillagászati szürkületet is, amikor a Nap már 12–18 fokkal a horizont alatt van.

A lakosság körülbelül 3 százaléka ebben a zónában tartózkodik a csúcspont idején. Ilyenkor jellemzően Ausztrália, Új-Zéland, Délkelet-Ázsia és az Antarktisz egyes részei maradnak teljes sötétségben.

A jelenség magyarázata a Föld szárazföldjeinek és népességének egyenlőtlen eloszlásában rejlik. A szárazföldek mintegy 68 százaléka, a lakosság nagyjából 90 százaléka pedig az északi féltekén él. Amikor ez a félteke a Nap felé fordul a nyári hónapokban, a sűrűn lakott területek döntő többsége egyszerre kerül a nappali oldalra. Így a társadalom nagy többsége, a politikai kommunikációban is gyakran emlegetett 99 százalék, egyszerre részesül a Nap fényéből.

A számításokat a timeanddate.com szakemberei végezték a Columbia Egyetem Földtudományi Információs Hálózati Központjának népességadatai alapján. Először 2022-ben igazolták a mém valóságalapját, majd 2023-ban finomították az elemzést, amiből kiderült, hogy nem egyetlen napról, hanem egy hosszabb időszakról van szó.

Egy friss matematikai számítás szerint 95 százalékos bizonyossággal legfeljebb 17 100 évünk maradt a Földön. Az állítás a „végítélet-érv” egy modern számításon alapul, amely kizárólag statisztikai alapon próbál következtetni az emberi faj hátralévő idejére. A gondolatmenetet nemrég a Scientific American tudományos lap elevenítette fel, konkrét számokkal alátámasztva az eredményt.

Az elmélet a kopernikuszi elvből indul ki, vagyis abból, hogy megfigyelőként nem foglalunk el kivételezett, hanem egy teljesen véletlenszerű helyet az emberiség teljes idővonalán. Ha elfogadjuk, hogy eddig nagyjából 117 milliárd ember született, és 95 százalékos eséllyel nem az emberiség legelső 5 százalékában élünk, akkor ebből kikövetkeztethető a valaha élt emberek maximális száma.

Ha az elmúlt évtizedekre jellemző, nagyjából évi 130 milliós születési rátával számolunk, akkor ez a létszám körülbelül 17 100 év alatt telik be.

A gondolatkísérletet egy egyszerű példával lehet szemléltetni. Képzeljünk el két dobozt: az egyikben 10, a másikban 100 000 számozott pingponglabda van. Ha véletlenszerűen kihúzunk egyet, és a 4-es számút kapjuk, jóval valószínűbb, hogy a kevesebb labdát tartalmazó dobozból húztuk. A végítélet-érv szerint hasonló a helyzet az emberiséggel is: az, hogy a már 117 milliárd embert számláló történelemben élünk, valószínűbbé teszi azt a forgatókönyvet, hogy az emberiség teljes létszáma nem lesz csillagászatilag magas.

Az ötlet nem új, gyökerei Brandon Carter asztrofizikus 1980-as évekbeli munkájáig nyúlnak vissza, de széles körben J. Richard Gott tette ismertté egy 1993-as cikkében. Gott akkor jóval tágabb, 5100 és 7,8 millió év közötti időt jósolt az emberiség jövőbeli fennmaradására, ami jól mutatja, mennyire érzékeny a modell a kezdeti feltételezésekre.

A Scientific American cikkének szerzője így összegzi a statisztikai modell egyik lehetséges kimenetelét:

Fontos hangsúlyozni, hogy a végítélet-érv erősen vitatott, és a legtöbb tudós nem tekinti tudományos előrejelzésnek. A kritikusok szerint az alapfeltevés – hogy véletlenszerűen helyezkedünk el az idővonalon – megkérdőjelezhető, hiszen maga a tény, hogy képesek vagyunk ilyen elméleteket gyártani, egy viszonylag fejlett, tehát talán nem annyira „átlagos” korra utal.

A módszer ráadásul semmit nem mond a kihalás lehetséges okairól. Míg a statisztikai érvelés egy elvont gondolatkísérlet, más tudományos forgatókönyvek az emberiség kihalása kapcsán konkrét fizikai folyamatokra, például a klímaváltozás láncreakciószerű hatásaira építenek.

A csernobili zárt zónába ugyan emberek nem léphetnek be szabadon, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden életforma számára élhetetlen lenne a terület.

Azóta, hogy közel 40 évvel ezelőtt felrobbant a csernobili atomerőmű 4-es reaktora, számos élőlény telepedett meg a környéken.

Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy az emberek gyakorlatilag eltűntek a területről.

Legalábbis egy különös élőlény számára azonban úgy tűnik, hogy a reaktort körülvevő építményekben máig jelen lévő ionizáló sugárzás nem hátrány, hanem egyenesen előny lehet.

A Föld egyik legszennyezettebb, legerősebben radioaktív épületének belső falain egy különös, fekete gombafaj kapaszkodik meg – és a kutatók szerint úgy tűnik, mintha kifejezetten remekül érezné magát ebben a halálos környezetben.

Bár a Cladosporium sphaerospermum nevű faj valóban jobban növekszik ionizáló sugárzás hatására, a tudománynak eddig nem sikerült kimutatnia sem a sugárzástól függő szénmegkötést, sem egyértelmű energianyerési útvonalat – írja a ScienceAlert.

A rejtély az 1990-es évek végén kezdődött, amikor Nelli Zsdanova, az Ukrán Tudományos Akadémia mikrobiológusa kutatócsoportjával a csernobili kizárt zónában vizsgálta, milyen élet maradhatott fenn a felrobbant reaktort borító védőszerkezet környezetében. Meglepő eredményre jutottak:

A mintákban a Cladosporium sphaerospermum bizonyult a leggyakoribb fajnak, ráadásul benne mérték a legmagasabb radioaktív szennyezettséget is. Már ez is rendkívüli felfedezés volt, de az igazán érdekes eredmények csak ezután következtek.

Ekaterina Dadachova radiofarmakológus és Arturo Casadevall immunológus – mindketten az amerikai Albert Einstein College of Medicine kutatói – kimutatták, hogy

Az ionizáló sugárzás olyan nagy energiájú részecskéket vagy hullámokat jelent, amelyek képesek elektronokat kiszakítani az atomokból. Ez elsőre ártalmatlannak hangozhat, a valóságban azonban súlyos károkat okoz: molekulákat bont szét, felborítja a sejtek biokémiai folyamatait, sőt a DNS-t is roncsolhatja. Emberi sejtek számára ez rendkívül veszélyes, ugyanakkor éppen ezért alkalmazzák a sugárkezeléseket a daganatos sejtek elpusztítására.

A C. sphaerospermum azonban szokatlanul ellenállónak bizonyult. Sőt, úgy tűnt, hogy a sugárzás hatására még gyorsabban is növekszik. Más vizsgálatok arra is utaltak, hogy az ionizáló sugárzás megváltoztatja a gomba melaninjának viselkedését, ami tovább erősítette azt a feltételezést, hogy a pigmentnek valamilyen különleges szerepe lehet.

Dadachova és Casadevall 2008-as tanulmányukban vetették fel először, hogy a jelenség egy, a fotoszintézishez hasonló biológiai folyamat eredménye lehet. Eszerint a gomba – és néhány hasonló faj – képes lehet begyűjteni az ionizáló sugárzás energiáját, miközben a melanin a növények klorofilljához hasonló feladatot lát el.

A feltételezést részben egy 2022-es kísérlet is alátámasztani látszott. A kutatók a Nemzetközi Űrállomás külső burkolatára rögzítették a gombát, ahol folyamatos kozmikus sugárzás érte. A Petri-csésze alatt elhelyezett érzékelők azt mutatták, hogy a gombatelepen áthaladó sugárzás kisebb volt, mint a kontrollmintánál.

A kísérlet célja ugyanakkor nem a radioszintézis bizonyítása volt, hanem annak vizsgálata, hogy a gomba alkalmas lehet-e biológiai sugárvédő rétegként a jövő űrmisszióiban.

Arra viszont továbbra sincs bizonyíték, hogy a gomba valóban energiát nyerne a sugárzásból.

A kutatóknak eddig nem sikerült kimutatniuk sem azt, hogy a sugárzás segítségével szén-dioxidot kötne meg, sem azt, hogy ebből tényleges anyagcsere-előnye származna, vagy hogy létezne egy jól meghatározható energiahasznosító biokémiai útvonal.

A Stanford Egyetem mérnöke, Nils Averesch és munkatársai ezért úgy fogalmaztak:

A radioszintézis gondolata kétségtelenül izgalmas, szinte tudományos-fantasztikus elképzelés. Talán még érdekesebb azonban, hogy ez a különös fekete gomba láthatóan valóban csinál valamit a sugárzással – csak senki sem érti pontosan, hogy mit.

Ráadásul nem ez az egyetlen ilyen szervezet. A Wangiella dermatitidis nevű fekete élesztőgomba szintén gyorsabban növekszik ionizáló sugárzás hatására, míg a Cladosporium cladosporioides inkább a melanintermelését fokozza, de nem nő gyorsabban gamma- vagy UV-sugárzásban.

Vagyis a jelenség nem minden melanint termelő gombánál működik ugyanúgy.

Annyi azonban biztosnak tűnik, hogy ez a szerény, bársonyfekete gomba olyan módon alkalmazkodott az ionizáló sugárzáshoz, amely lehetővé teszi számára a túlélést – sőt talán a szaporodást is – egy olyan helyen, ahol az ember tartósan nem maradhatna életben.

Forrás (a gomba képével): ScienceAlert