"Az eset után hónapokig pánikban éltem" – minden anyánál jelen van a bűntudat, kérdés, csak a mértéke a kérdés
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Biztosan te is ismered azt a mondást, hogy a születés során nem csak egy gyerek érkezik a világra, hanem vele együtt család, édesanya és édesapa is születik. Szóval ez egy ilyen csomagos szolgáltatás. Tudod, mint az egyet fizet kettőt kap. De ha azt hiszed, hogy a gyerek mellé csak a családot, édesanyát és édesapát kapjátok grátiszba, akkor meg kell súgjam: nagyon tévedsz.
– Mindent összepakoltál?
– Igen, itt a gyerek, a csomag, a ruháid, itt vagy te és itt vagyok én is.
– Várjanak csak egy kicsit! Valami itt maradt.
– Nem hiszem, mindent összecsomagoltunk.
– Nem. Nem látják? Itt van ez a kis táska.
– Nem ismerős, biztosan nem a mienk.
…
– Vagy várj egy kicsit! Á, mégsem. Pedig egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy a mienk. Valahogy olyan ismerős…, olyan déjá-vu érzés.
– De nem. Nézze, nem is a mi nevünk van rajta. Látja? Az van ideírva, hogy Bűn-tu-dat. A mi nevünk meg Rieder.
– Jaj, kérem, ez nem névre szól. Ezt mindenki megkapja, amikor gyereke születik. Fogják csak, higgyék el, ez a maguké.
…
– Aztán vigyázzanak rá nagyon, de tudják mit, az se baj, ha nem vigyáznak rá, mert ha kiszakad a nagy teher alatt, lesz majd belőle másik, amit újra megpakolhatnak.
* * *
Bűntudat.
A szó, amellyel a lehető legegyszerűbben taníthatjuk meg a múlt, a jelen és a jövő idő fogalmát a nyelvtankönyv felett görnyedő gyerekünknek.
Mert az anyai bűntudat volt, van, lesz.
Az anyai bűntudat egy megkerülhetetlen állapot. A gyerekkel együtt születik – sőt, igazság szerint már a terhesség kilenc hónapjában is ott bujkál, felbukkan a környéken itt-ott, próbálgatja az erejét -, vele növekszik. A jelenléte tehát nem kérdés. A nagy kérdés inkább az, hogy milyen mértékben van jelen.
Bizony. Ez a nagyon nagy kérdés, mert a tökéletes jó szülőséggel kapcsolatos dilemmáink (jól/rosszul csináljuk, amit csinálunk) egy idő után már káros hatással lehetnek a gyerekeinkre.
Annyira el akarjuk kerülni a károkozást – még gondolati szinten is -, hogy a végén pont ezzel ártunk nekik a leginkább.
A döntésképtelenségükkel, a határozatlanságunkkal, az elvtelenségükkel, mert nem bízunk önmagunkban, a gyerekeink igényeiben pedig végképp nem, de az interneten ezt olvastuk, a magazinban meg azt láttuk, a szomszéd pedig különben is azt mondta.
Mert még mindig ott tartunk, hogy ha valaki egészséges gyereket szül, akkor neki onnantól kezdve leeresztik a rózsaszín ködfátyolt, és boldogan, mosolyogva, felhőtlenül kell alázatos szolgaként nevelni a gyerekét, ha jó anyának akar látszani. (Azt azért azt tudd, hogy a tökéletességhez még ez is kevés…! Na például én ezért kerülöm még a látszatát is. Mármint a tökéletességnek. És hidd el, egész jól megy.) És ha nem így van… akkor jöhet a bűntudat.
* * *
A tökéletlenség tehát már egész jól megy De ez a bűntudat nélküliség?! Itt azért akadnak még döccenők.
– Mi az ott a szemed alatt?
– Ja ez? Elsős koromban megvert két negyedikes fiú és megmaradt a nyoma.
– És a másik oldalon?
Nagyfiú hirtelen a jobb szeme alá nyúl.
– Erre tetszik gondolni? Két éves koromban leestem a lakásunkban a lépcsőről.
– És anyád hol volt?
Hát ez az. Anyád hol volt?! Örök életemben emlékezni fogok arra a napra, órára, percre, amikor nem voltam ott, ahol kellett volna lennem, örök életemben emlékezni fogok arra a mozdulatra, amellyel hátat fordítottam Nagyfiúnak két másodpercre, ő pedig mellélépett a lépcsőnek és lezuhant rajta. És örök életemben hálás leszek a Sorsnak/Jóistennek – ki miben hisz -, hogy nem történt nagyobb baja.
Tizenhat év távlatából banális kis sérülésnek, semmiségnek, egyszerű kis bőrhibának látszik az a karcolás Nagyfiú arcán, de ez a kis semmiség örökre belém égette a bűntudatot, hogy akkor és ott rosszul döntöttem: a koszos pelenka kidobása helyett inkább őt kellett volna követnem a szememmel, és akkor nem lenne most ott az arcán az a heg.
Rossz anya vagyok.
Az eset után hónapokig pánikban éltem. Páni félelemmel követtem Nagyfiú minden mozdulatát. Kikaptam a kezéből mindent, amiről úgy gondoltam, hogy veszélyes lehet, bezártam a világát a saját félelmeim miatt. Matrica üzemmódba kapcsoltam, folyamatosan mentem utána és lestem minden mozdulatát… és nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy az én hibám, ha történik vele valami.
“…amikor bűntudatunk van, akkor egyfajta magatartás miatt érzett szégyent az énünk részévé teszünk. Például: „Nem szoptattam elég ideig.” – egy magatartás miatt érzett bűntudat. Az ebből következő gondolat: „Rossz anya vagyok.” – a szégyen megjelenik az érzelmek között és az énünk részévé válik. Így leszünk önmagunk legszigorúbb kritikusai és bírái.”
Brené Brown terapeuta, kutató-mesélő
Aztán… aztán várandós lettem Nagylánnyal. Orvosi utasításra feküdnöm kellett és bármennyire is szerettem volna folytatni a korábban kialakított biztonsági játékot, esélyem se volt rá. A bűntudat érzése viszont olyan erős volt, hogy egyedül nem tudtam megszabadulni tőle. Külső segítség után néztem és így végül sikerült letennem a terhet.
Lassanként megtanultam szeretni és elfogadni önmagamat. Az anyabőrömben. Úgy, ahogy vagyok, amilyen vagyok. Megtanultam belakni a saját anyaságomat.
Megtanultam nem úgy játszani az anyaszerepet, ahogy azt a külvilág elvárja, hanem ahogy én tudom, időt szánva önmagamra, a feltöltődésemre, a maga valóságában minden hibájával, tévedésével és minden, tényleg minden szépségével, szerethetőségével együtt.
Mert nekem így jó. És a gyerekeimnek is. Bűntudattalanul. Nagyrészt. A többin még dolgozom.
