A Jóbarátok és a világvége így találkozik – Julia Roberts szarvasokkal táncol, és Teslákkal roncsderbizik
Te mit csinálnál, ha egy a civilizációtól félreeső házban nem lenne neted, megszűnne minden tévéadás, senkit nem érnél el telefonon, illetve megkergülnének a járművek és az állatok? Valószínűleg ugyanazt, mint a Távol a világtól szereplői…
Aki szerette a Lost – Eltűntek vagy a Yellowjackets sorozatokat, esetleg az olyan filmeket, mint a 2002-es Megszólít az éjszaka, a 2009-es A doboz vagy David Lynch bizonyos alkotásai, azoknak bátran ajánlható a Mr. Robot című sorozatával világsikert elérő Sam Esmail második nagyjátékfilmje, a Távol a világtól. A fenti darabokban ugyanis közös nevező, hogy szereplőik rejtélyes, már-már (vagy konkrétan) természetfeletti helyzetekbe keverednek, a megoldás azonban nem egyértelmű.
A készítők végig fent tudják tartani a figyelmet azzal, hogy folyamatosan fokozzák a furcsa, nyugtalanító eseményeket, mi, nézők pedig már alig várjuk, hogy kapjunk valamilyen magyarázatot mindarra, ami a vásznon/képernyőn zajlik.
Aztán hogy valóban kapunk-e ilyesmit, illetve, hogy elégedettek leszünk-e azzal, amit elénk tárnak, az már más kérdés. És talán ez a legjobb jelző a Távol a világtól hangulatára is: nyugtalanító.
A sztori a Sandford család körül forog. A feszült és sokat idegeskedő anya, Amanda (Julia Roberts) megelégeli a szürke hétköznapok taposómalmát, és a família megkérdezése nélkül kibérel egy Long Island-i menő házat, messze mindentől, egy kis vakációzásra. A laza apa, Clay (Ethan Hawke), a nagykamasz fiú, Archie (Charlie Evans), valamint a 13 éves, Jóbarátok-függő lány, Rose (Farrah Mackenzie) vele tartanak, ki lelkesedésből, ki kényszerből. Az idillnek azonban gyorsan vége szakad, amikor már az első éjszakán bekopogtat hozzájuk a magát a ház tulajdonosának valló G. H. Scott (Mahershala Ali) és a lánya, Ruth (Myha’la). A bizalmatlan Amanda természetesen nem hiszi el a hozzájuk betoppanó páros meséjét, és kipaterolná őket, Clay azonban jóhiszeműbb.
Vagyis eleinte úgy tűnik, hogy a Távol a világtól egyfajta home invasion thrillerré alakul, és már várnánk a robbanást, ám egészen más irányt vesz a cselekmény.
Rejtélyes dolgok történnek ugyanis: például eltűnik a térerő, nincs internet, nincs tévéadás, megszűnik mindenfajta kommunikációs csatorna. Egyre több szarvas tűnik fel az udvaron, amik meredten nézik a házat és az embereket. Egy drón félelemkeltő röplapokat szór szét mindenfelé. Önjáró Teslák rongyolnak egymásba az úton. Időnként pedig egy nem tudni, honnan érkező, fülsüketítő, éles zaj kínozza a történések előtt értetlenül álló szereplőket. A furcsaságok pedig egyre sokasodnak, amelyeket a hat ember együtt és külön-külön próbál feldolgozni. Na de mégis mi a fene történik itt?
Ez az, ami a nézőt is foglalkoztatja, a Távol a világtól pedig e téren valóban működik, mivel a karakterekkel együtt mi is ezen gondolkozunk folyamatosan.
Talán egy földönkívüli invázió első fázisának szemtanúi vagyunk? Vagy egy, az Egyesült Államokat megtámadó valamilyen külföldi nagyhatalom áll mindemögött? Vagy simán csak egy országos léptékű kibertámadás?
Sok lehetőség felmerül bennünk, Rumaan Alam eredeti könyve és Sam Esmail belőle írt szkriptje pedig rá is játszik ezekre, nem könnyítik meg a dolgunkat. Bár hallunk magyarázatokat különböző karakterektől, de rajtunk múlik, hogy elhisszük-e.
Kérdés azonban, hogy ennyi elég-e egy jó filmhez? A rejtélyek fokozása, a kérdések folyamatos felvetése és ímmel-ámmal megválaszolása kielégíti-e a nézői igényeket? Bizonyos szempontból abszolút, hiszen így Esmailék elérik, hogy ne kapcsoljunk el a látottakról, és agyunkat, fantáziánkat is stimulálja, beindítja. Ráadásul a fő üzenet sokszor nem feltétlenül a válaszokban rejlik, hanem abban, amit a kérdések beindítanak bennünk, amilyen gondolatokat, érzéseket kihoznak belőlünk. Csak ezzel nem mindenki lesz elégedett.
Sam Esmail azért figyelt arra is, hogy a szélesebb közönség is kapjon valamit, legalábbis annál többet, minthogy a neves színészeit (még Kevin Bacon is felbukkan egy-két jelenet erejéig) ne csak egy házba bezsúfolva beszéltesse, így több money shotot is kapunk: például amikor a Sandford család a tengerparton azzal szembesül, hogy egy hatalmas olajszállító hajó fékezés nélkül nekiszáguld a szárazföldnek. Itt kezdődnek egyébként a rejtélyek.
A színészek közül Julia Roberts és Mahershala Ali párosa az emlékezetesebb, ők kapták a hálásabb karaktereket, és kettőjük viszonya messze a legérdekesebb, de alapvetően senkire nem lehet panasz.
Kellemesen különböző személyiségek feszülnek egymásnak, és a legtöbben nem kiismerhetők, ugyanakkor szép emberi pillanatok is akadnak köztük.
A rejtélyek folyamatos fokozása azonban magyarázat nélkül egy idő után némileg fárasztóvá válhat, ez pedig kombinálva a 140 perces játékidővel érezhetővé is válik, kétségtelenül csattoghatott volna gyakrabban is Tod Campbell vágó ollója. Szerencsére az optimistább lelkületűek szép és elgondolkodtató lázárást kapnak, amelyet természetesen nem árulunk el, csupán annyit, hogy Rossnak és Rachelnek is köze van hozzá. Eléggé rejtélyes?
Aki szerette a Lost – Eltűntek vagy a Yellowjackets sorozatokat, esetleg az olyan filmeket, mint a 2002-es Megszólít az éjszaka, a 2009-es A doboz vagy David Lynch bizonyos alkotásai, azoknak bátran ajánlható a Mr. Robot című sorozatával világsikert elérő Sam Esmail második nagyjátékfilmje, a Távol a világtól. A fenti darabokban ugyanis közös nevező, hogy szereplőik rejtélyes, már-már (vagy konkrétan) természetfeletti helyzetekbe keverednek, a megoldás azonban nem egyértelmű.
A készítők végig fent tudják tartani a figyelmet azzal, hogy folyamatosan fokozzák a furcsa, nyugtalanító eseményeket, mi, nézők pedig már alig várjuk, hogy kapjunk valamilyen magyarázatot mindarra, ami a vásznon/képernyőn zajlik.
Aztán hogy valóban kapunk-e ilyesmit, illetve, hogy elégedettek leszünk-e azzal, amit elénk tárnak, az már más kérdés. És talán ez a legjobb jelző a Távol a világtól hangulatára is: nyugtalanító.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.
Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.
A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.
A La Repubblica információi szerint
az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.
A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.
A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.
Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.
Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.
A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:
ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.
Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.
Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.
A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.
A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.
A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.
Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.
Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.
Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.
Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.
A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.
Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.
Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.
A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:
ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.
Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.
A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.
„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.
A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.
93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.
A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.
Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.
„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal ImrétőlMáthé Erzsiig, Dörner GyörgytőlLatinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi GyulátólKabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.
Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.
Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.
A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.
Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.
Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
