Durrog a szoftpornó – lehengerlő képek és minimálra rakott nemzettudat a Hunyadi sorozatban
A hétvégén útjára indult egy újabb sorozat, amelyet a kormányközeli elit nagyon nagy szeretettel öltelt a keblére, és ami nemcsak abban az értelemben döntött rekordokat, hogy elvitte a nézettségi adatokat is A mi kis falunk elől, hanem abban is, hogy messze a legdrágább magyar sorozattá vált. Potom 25-26 milliárd forintnyi összköltség, amelynek több mint a fele valóban közpénzből lett finanszírozva (példa kedvéért: a S.E.R.E.G. mindössze 3 milliárd volt), egy adaptáció, Bán Mór regénye alapján. De mit tud adni egy ilyen sorozat, miért működik ez jobban, mint korábban bármelyik „nemzeti mű”?
A néző szórakozzon, ne az elit
Amikor felidézzük az összes korábbi, állami narratíva mentén kívánt, nemzeti identitásra hangoló filmet és sorozatot, hát, megvallva az őszintét, borzalmasan állunk ezekben a körökben. Elég csak a Most vagy soha! bukásáig menni, amelynek minden másodpercét darabokra szedték, főleg tehát történelmi vonatkozású filmekben és sorozatokban feltűnőek ezek a hiányosságok. Lejön az izzadságszag, a „Látod, mennyire jó, hogy magyar vagy?” – érzések tömkelege, ezekkel pedig egy átlagfogyasztót nem biztos, hogy meg lehet nyerni. Azért a korábbi S.E.R.E.G. és hasonló produkciók is elsősorban a fogyasztó részéről társulhattak jogosan olyan gondolattal, hogy még mindig van hátsó szándék ezekben, és nem pusztán a szórakoztatás a cél. Ez mindig visszásra sikeredett, és talán pont amiatt, mert pocsékul szájbarágós volt az üzenet.
A Hunyadi-sorozat eleve egy kicsit máshonnan közelíti meg a dolgokat (és nemcsak amiatt, mert magában az adaptált regényben is vannak pontatlanságok), valóban szórakoztatni akar, és ami a szemünk elé tárul, az maga a káprázat.
Hát az agyam eldobom, lehet ezt így is?
Azért a hazai filmkészítésben láttunk már felgyulladó milliárdokat jócskán, ugyanakkor a Hunyadi-sorozat képi világa minden értelemben felsőpolcosnak nevezhető. Nem kell Marvel-magasságokról ábrándozni, de azért az elmondható, hogy a remekül ható effektek, díszletek, jelmezek egészen sok történelmi filmre rávernek köröket. Elég csak a Mária című filmre gondolni a Netflixen, aminél véleményem szerint fejlettebb–képzettebb–korhűbb látványvilágot jelenít meg a Hunyadi sorozat. A háborús jelenetek sem cikik, de nem csinál a Hunyadi Cobra 11-et a történelemből az első két részben. Nincsen török szappanopera-feeling, és hasonlítási alapok tekintetében is nagyobb produkciók jutnak eszembe. Kosztümök tekintetében is egyetlen szőrszálhasogató infó maradt bennünk, az is annyi, hogy Vitéz János ferencesnek lett öltöztetve. (Noha abban az időszakban voltak ferencesek Magyarországon, illetve Kapisztrán Szent János is, mint fontos alak, releváns abban az időben, ugyanakkor Vitéz Jánosról nincs bizonyíték erre.)
Fejjel bele a csöcstengerbe
Azért nehéz lenne az 1400-as évekről úgy beszélni, mintha egyébként az ágyasok, az ármánykodás, illetve minden hasonló dolog ne lett volna a mindennapok része. A Hunyadi-sorozat egészen bátran beleáll ebbe a témába: a női főszereplőket azért részenként egyszer-kétszer levetkőzteti, összefekszik mindenki mindenkivel, már a második epizódban Jordán Adél és Hermányi Mariann karaktere is nekiesik egymásnak (ajjaj, mi lesz így az LMBTQ-törvényekkel, TV2?), aminek a realitásával elég nehéz vitába szállni. Az biztos, hogy elég komolyan felülünk a második résztől a horny-vonatra, ahonnan nincs is leszállás. Az online fórumokat nézegetve megéri várni a további részekre, mert részről részre egyre több vér és testnedv fog folyni (legalábbis magukat a műsoron háttérben dolgozónak mondó redditerek ezt ígérik).
Arról nem is beszélve, hogy maga Hunyadi (Kádár L. Gellért), vagy éppen a szultán (Murathan Muslu) sem feltétlenül rossz látvány a képernyőn, érződik is, mire van kihegyezve erősen a sorozat a történeti szál mellett.
Nem biztos, hogy a történetért nézem
Félreértés ne essék, ez egy szupersikeres szuperprodukció, és minden csúcsra van járatva, talán mégis a történeti szál egy kicsit gyengécske. Sok esetben kiszámítható dialógusok, vagy pedig szögegyenes karakterek vannak, amelyek egy óvodás szintjére leegyszerűsíthetőek: a nemes urak együgyűek, buták, szart kavarnak, és nem látnak túl a saját orrukon, míg Hunyadi közben próbál ezek között szövetségeseket szerválni mestertervéhez.
Maga a történeti szál tehát egészen egyértelmű, de mégis valahogy fent tudja tartani az ember figyelmét, noha az 50 perces sorozatok műfaja évről évre nehezebb. Nem vagyok benne biztos, hogy érdekel a történet maga, de az atmoszféra, az a világ, ami megteremtődik, valahogy mégis ott tud tartani a képernyő előtt.
A Hunyadi nem lett a NER-é
Közpénzek ide vagy oda, kaptunk egy gigasorozatot, amelyet egyébként egészen élvezhető nézni. Ezt pedig nem lehet elvenni a Hunyaditól: nagyon régen éreztem azt egy képernyő előtt, hogy ez nem izzadságszagú, nem erőltetett, és végeredményben egy olyan terméket kapunk, amelyben mindenki hős akar lenni, minden szálat szívesen nézünk, és ami még fontosabb: túllendültünk egy nemzeti narratíva kérdéskörén, és előkerült a nyilvánvaló szándék, a fogyasztó szórakoztatása.
