Valami nagyon nem stimmel a Stranger Things végével, ezt pedig ez a három rész sem tudja eltitkolni - kezd kifulladni a sorozat varázsa?
A Stranger Things utolsó évada furcsa ritmusban érkezik meg a Netflix kínálatába. Ha onnan nézzük, hogy a streaming óriás három részre szedte szét a lezárást, akkor logikusan most kellene a legnagyobb hajrának zajlania.
A karácsonykor érkezett három résznek már egészen más lenne a feladata. Ezeknek az epizódoknak kellene elvezetniük a nagy, újévi, kétórás fináléhoz, amely elvileg mindent lezár. Ehhez képest a nézőben egyre csak az az érzés motoszkál, mintha a Duffer-fivérek nem igazán akarnák elengedni ezt a világot.
Szó sincs róla, hogy rossz epizódokat kaptunk, csak ezek a részek nem hordozzák magukban azt a súlyt, amit egy ekkora sorozattól elvárna az ember. Ugyan nem egy korszakzáró sorozat a Stranger Things, de mégis lassan 10 éve velünk van így elvárhatjuk a nagyobb téteket az utolsó előtti fejezettől.
Ha nem egy olyan sorozatról beszélnénk, amely egy teljes streamingkorszakot is szimbolizál eltekinthetnénk ettől. A Stranger Things az első igazán saját gyártású Netflix-sorozat, amelyet nem külső stúdiókkal készíttettek el, hanem teljes egészében házon belül. Ez a siker kövezte ki az utat mindannak, amit ma „netflixes sorozatként” emlegetünk. Most ne menjünk bele, hogy ez jó, vagy rossz dolog, de biztosan nagy hatással volt a streaming szolgáltató kínálatára.
Ha hideg fejjel próbáljuk összefoglalni, mi történt ebben a három részben, meglepően kevés konkrétumot lehetne felsorolni. Kétségtelen, hogy több fontos konfliktus lezárul, rejtélyekre kapunk magyarázatot, és a történet látszólag halad előre.
A sorozat továbbra is szívesen dobálózik áltudományos magyarázatokkal, hablatyokkal és kozmikus fenyegetésekkel, de ezek következményeit ritkán érezzük igazán a bőrünkön.
A legnagyobb gond talán az, hogy a szereplők körül (enyhe SPOILER) túlságosan vastagra sikerült az a bizonyos forgatókönyvi „golyóálló mellény”. Falak olvadnak, dimenziók csúsznak egymásba, kozmikussugárzás támad és szörnyetegek pusztítanak, de a főhőseink szinte sértetlenül sétálnak tovább.
Egy idő után ez a fajta következménytelenség kiüresíti a drámát, teljesen tét nélkülivé válik és elvesznek a döntések súlyai. Pedig ezt az évadot kifejezetten úgy reklámozták, mint ahol „most aztán tényleg mindennek vége” és „mindenki sírni fog”.
Nagyon úgy tűnik, hogy az alkotók az összes puskaport az utolsó, ünnepi eresztésre tartogatják, vagy legalábbis próbálok ebben reménykedni. A karakterívek kezelése is kissé összecsapott ebben a szakaszban.
Ez a húzás azonban nem igazán áll jól a sorozatnak. Az ötödik rész kifejezetten lassan indul be, míg a hatodik, Shawn Levy rendezésében, már jóval feszesebb és eseménydúsabb, talán ez a legerősebb a három közül.
A probléma a „landolással” van. A 7. epizód furcsán súlytalan, hiányzik belőle az a bizonyos lezárás előtti feszültség.
Csak éppen kevesebb jut belőlük, mint amit egy ilyen helyzet indokolna. A Netflix megjelenési stratégiája is kérdéseket vet fel: míg az első csomag egy látványosabb cliffhangerrel ért véget, ez a mostani etap szinte észrevétlenül csúszik át a várakozásba. Miért nem csak ketté vágták? Valószínűleg pénz, semmi más.
Aki belevág ebbe a második eresztésbe, spoilermentesen nagyjából arra számíthat, amit eddig is megszokott: hőseink bajba kerülnek, közepes vagy egészen korrekt CGI közepette, némi szerencsével és forgatókönyvi bravúrral megússzák a legrosszabb helyzeteket is. Nincs itt forradalom, csak a jól ismert Stranger Things-minőség. Egyelőre inkább bizakodó vagyok, mint lelkes.
A Stranger Things-nek nemcsak egy történetet kell befejeznie, hanem egy korszakot is. A nyolcvanas évek nosztalgiáját ők emelték popkulturális piedesztálra, és miközben a kilencvenes évek lassan újra divatba jön, stílusos lenne, ha ezt az érát valóban ők zárnák le. Január 1-jén kiderül, sikerül-e. Én drukkolok.
