KULT
A Rovatból

Ugyanaz a hulla, de több évszázadban is felbukkan a Netflix sorozatában

Pedig igazi klasszikus is lehetett volna a Testek, a Netflix legújabb sikersorozata. Egyszerre egy kosztümös sci-fi krimi, cyberpunk és noir hangulattal övezve. Már ez önmagában felkelti a néző érdeklődését.


Kettős érzésem van a Testekkel kapcsolatban, egyrészt könnyen felkelti az érdeklődést, és a megvalósítás is igazán minőségi a büdzséhez mérten, másrészt ez a legnagyobb kihagyott lehetőség, amit az utóbbi időben láttam.

Paul Tomalin a sorozat atyja, aki tető alá hozta ezt a projektet, fogta Si Spencer 2014-es limitált képregényét, és egy-az-egyben adaptálta azt.

A limitált képregény olyan, mint a sorozatoknál a minisorozat kifejezés. Előre meghatározott a hossza – jelen esetben mind a sorozat, mind a képregény 8 részes –, és egy összefüggő történetet mesél el az összes szám, ellenben a hagyományos képregényeknél minden epizód másról szól. Alapvetően mint adaptáció működik a Testek, bemutatja az eredeti alapanyag történetét azoknak, akik nem szeretik a képregényt, mint médiumot.

El fogok árulni egy-két fordulatot a történetből, mert azok nélkül nem lehet elmondani, miről is szól a Netflix új üdvöskéje. Nem kell nagy spoilerekre számítani, az összes benne volt az előzetesekben. Történetünk szerint 2023-ban Shahara Hasan (Amaka Okafor) brit nyomozó talál egy holttestet egy lezüllött londoni sikátorban. A furcsa az egészben az, hogy a holttest meztelen, és a bal szemét érte egy lövés, de a lövedék nem került elő, és kimeneti sebet sem látni. Ezt követően történik egy időugrás, és 1941-ben találjuk magunkat, ahol is a korrupt rendőrt, Charles Whitemant (Jacob Fortune-Lloyd) szintén ebbe a londoni sikátorba rendelik, hogy tüntessen el egy holttestet az ismeretlen megbízóinak.

Ekkor jön a csavar: ez látszólag ugyanaz a meztelen, félszemű test, aki 2023-ban is megjelent. A két szál innentől fogva párhuzamosan megy előre,

majd bejön egy harmadik is, 1890-ben Alfred Hillinghead (Kyle Soller) londoni nyomozó találja meg ugyanazt a halottat, így már három idősíkon követjük az eseményeket, végül az utolsó főszereplőnk is megjelenik az első epizód végére. Iris Maplewood (Shira Haas) 2053-ban szintén a meztelen áldozattal találja szemben magát egy sikátorban, annyi különbséggel, hogy ő a fejlettebb technológia segítségével még életben tudja tartani a meglőtt egyént. Ebben a négy korban paralel módon követjük a nyomozást a gyilkos után.

Ebből a leírásból ki lehet találni, hová vezet a történet: időutazás és időmanipuláció. Az alapötlet nem rossz, a megvalósítás elsőrangú, viszont a sorozat túlságosan próbál képregényes lenni. Pedig szerintem nem áll neki jól a sok párhuzamos, képregénypaneles vágás. Úgy kell elképzelni a snittváltásokat, mint a képregény kockáit: egymás mellett beúsznak a képek, és átváltunk az új jelenetekre. Valahogy ez az egyetlen pontja a sorozatnak, amikor látszik, hogy képregény-adaptáció, és teljesen felesleges effektnek érződik, enélkül is érdekes lehet a történet. A sztori sokkal csavarosabbnak és okosabbnak gondolja magát, mint amilyen.

Felesleges a 8 rész, bőven belefértek volna egy 5-6 epizódba is, ha kicsit megvágják és sokkal feszesebb, izgalmas tempójú lenne.

Sok a név, mind a négy történet komoly odafigyelést követel ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, éppen aktuálisan kiről is beszélnek a főszereplők. Nem mondom, hogy ez rossz, mert, amikor összeérnek a szálak, és ténylegesen látjuk az időmanipulálást, akkor bizonyos részek a nézővel maradnak. A probléma az, hogy ezeket tényleg az utolsó két-három részre tartogatták az alkotók. Addig csak fel-alá rohangáló nyomozós szálak vannak, több brit névvel, mint amennyit kellemes követni.

A színészek jók, a nyomozókkal nincsen baj, bár kicsit „netflixes” érzése lehet a nézőnek, van minden etnikumból, illetve szexuális irányultságból, ez utóbbi kissé erőltetett. Nem nehéz kitalálni, hogy a reklámanyagokban és előzetesekben látható legismertebb színész lesz a főgenyó, Stephen Graham kicsit unottan hozza a karizmatikus, személyi kultuszt vezető, diktatórikus hatalom parancsnokát, Elias Mannixet.

Graham mostanában reneszánszát éli, az elmúlt pár évben szerepelt a Venom második részében, Tom Hanksszel A Greyhound csatahajóban, Jodie Comerrel A segítségben, és az utóbbi idők egyik legjobb feszültséggel teli konyhai thriller-sorozatában, a Forráspontban is zseniális alakítást nyújtott.

Bár sokak csak a Blöff Tommyjaként ismerik fel Grahamet, ami nem csoda, ezzel a szereppel tört be a filmiparba igazán.

Valahogy az egész sorozat nem áll össze nekem. Nincs egyetlen kiemelkedően rossz rész, hanem inkább kihagyott lehetőségek tömkelegét látjuk a képernyőn. A nyomozás lehetne sokkal izgalmasabb, a dráma húsbavágóbb, a cyberpunk-noir részek kidogozottabbak. Nincs feszültség, nem érezni a téteket, ugyanis mivel párhuzamosan látjuk a detektíveket, így tudunk meg információkat, melyeket ők nem tudhatnak, és így gyorsan érdektelenségbe fulladnak a szálak. Az utolsó két részre azért rendesen beindulnak a fogaskerekek, de ott újabb, más jellegű probléma merül fel.

Mondjuk ez gond minden időutazós történettel. Az időutazás, mint tudjuk a Vissza a jövőbe-filmek óta, mindig túlkomplikált és ellentmondásos.

Tele van logikai buktatóval, vagy nem elmagyarázott részletekkel, amiket nagyon fontos lenne kifejteni a nézőnek vagy a szereplőknek, de az írók csak felületesen átugranak rajtuk. Nagyon sok a lezáratlan kérdés és a tényleges „plot hole”. Ezt a kifejezést nehéz magyarra fordítani, cselekményrésként találtam rá talán jó magyar kifejezést: ez erős inkonzisztenciákat jelent a narratívában, olyan rések a történetben, amiknek nincs értelmük, és hibának érzi őket a néző. A „miért” kérdésekre talán kielégítő válaszokat kapunk, de a „hogyan”-okra semmiképpen sem.

Sajnos nem ér 8 órát az ember életéből a Testek. Pedig a felvetés jól hangzik, a színészek tisztességesek, csakhogy az első rész után egészen az utolsó két részig eltűnik a lendület. A végső megoldás egyébként kreatív, de túl sok idő, mire eljutunk odáig. A látványvilág a mai streamingszínvonalhoz képest ügyes, ami szinte egy csoda,

nagyon ambiciózus a négy idősíkban elmesélni egy történetet, főleg, hogy a kosztümös filmek a legdrágább hollywoodi zsánerbe tartoztak mindig is.

Több nagy stúdió ment tönkre kosztümös filmeknek köszönhetően, elég a TriStar Pictures-re gondolni, amit a kalózfilmek végkorszaka ölt meg, és a Sony vásárolta fel őket 1989-ben. A Testekben ráadásul két erősen eltérő múltbeli korszak is megjelenik, valamint egy közelebbi jövővel is találkozunk. A jelmezeket és a helyszíneket szerintem tökéletesen megoldotta az alkotógárda, talán a vizuális effektek terén érezhető egy kis spórolás, főleg a 2053-ban játszódó részeken érződik. Akinek felkelti az előzetes az érdeklődését, annak szerintem egy próbát megér a Testek, amely megtekinthető magyar szinkronnal a Netflix streamingóriás kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Fotók: Káprázatos légi parádéval ünnepelte a honvédség augusztus 20-át
A bemutatón nemcsak a jól ismert régi helikopterek, hanem vadonatúj harci és szállító gépek is feltűntek, amelyek most először repültek a főváros felett.


Budapest felett idén is látványos légi parádéval ünnepelte Szent István napját a Magyar Honvédség. A programban minden olyan repülő eszköz bemutatkozott, amely a honvédség birtokában van, köztük vadonatúj harci és szállító gépek is, amelyek most először tűntek fel a főváros felett.

Az érdeklődők a bemutatón láthatták

a már jól ismert MI–17 és MI–24 helikoptereket, de a legújabb H145M és H225M típusok is feltűntek.

Az eseményen készült fotóinkat itt tudjátok megnézni (kattintás után galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET: