"Ipari méretekben fogyasztottam a nőket, de a Minivel nem bóvlit csináltunk" – Török Ádám benne van a 12 legjobb rockfuvolás közt a világon
És ilyenkor mindig kirukkol valami újdonsággal. „Gyugyó” találkozónkra egy friss CD-vel érkezett, amelynek címe: Álomkoncert.
-Az utóbbi években több olyan felvételt kaptam, amiket koncertjeimen készítettek – keverőpultról, innen-onnan magnóval. Elhatároztam, hogy e kettős jubileumra összegezzünk egy ilyen lemez kiadásával. Ez a koncert természetesen sosem volt, de összeraktam 1973 napfordulóját, 1977 idusát, 1993 nyarát, különböző felállású zenekarokkal. Ezek a felvételek a magyar rock-zene aranykorát mutatják be. Akkoriban ezeket nem adták volna ki lemezen, mert túlságosan elvontak, hosszú zenekari részek, improvizációk vannak bennük. Most megjeleníthetjük velük fiatalságunkat. A kortársak kevésbé ismerték fel ezeknek az értékeit. Ugyanakkor nemrégiben egy 1980-ban született olasz zeneesztéta készített velem interjút, aki már több könyvet írt a progresszív rockról és a Minit e műfajban minden idők legjobbjai közé sorolta.
-A Mini 50 éves jubileumi koncertje nem is lehetne máshol, mint a Budavári Művelődési Házban, azaz a „Bem-rockparton”, hiszen ott kezdtetek játszani éppen fél évszázada. Emlékszel még az első Bem-rockparti koncertetekre?
-Az első Bem-rockparti koncertünket valójában 1969. szeptember 14-én, vasárnap tartottuk. Előzőleg óriási sikerünk volt a Budai Ifjúsági Parkban, és a művelődési ház igazgatónője, Kuhajda Istvánné, a nagyszerű Margó néni beírt bennünket a programfüzetbe, Radics Béla Tűzkerék együttese után következtünk. Mivel akkori szokás szerint kettesével kellett sorban állni, a sor a háztól egészen az Alagútig tartott. Legalább 800-an akartak bejutni, de csak 300-an fértek be. Az első bulin Jimi Hendrix- és Cream-számokat játszottunk. A 27-i koncertre már egy darab jegy sincsen! Januárban még tartunk egy dupla évfordulós koncertet itt, aztán nyártól megszűnik a Bem-rockpart. 2019. július 1-től az Andrássy-múzeum működik a helyén. De a tervek szerint augusztus 6-án csinálunk egy 50 éves Ifipark-bulit is.
-Hetven évedet újabb könyv is köszönti. Nem sokan mondhatják el magukról a magyar rock nagyjai közül, hogy három könyvet is írtak róluk, ráadásul rajongók.
-Igen, az új könyv egy rajongó hölgy műve, olvastam korábban írásait egy rock-zenei portálon. Egész életemet feldolgozta, a könyv végén pedig kedvenceimet szedjük lajstromba, minden lista 11 névből áll - mint egy futballcsapat.
-A foci számodra mindig is fontos volt, annak idején a Vasas ifiben játszottál, később rendszeresen feltűntél kispályás meccseken.
-Ma még nagyobb fociőrült vagyok, mint régen! Amióta létezik a kábeltévé, ugyanúgy otthon vagyok a világ futballjában, mint gyerekkoromban. Emlékszem, annak idején minden spórolt pénzemet azokra a francia sportlapokra költöttem, amelyeket kapni lehetett nálunk, mert a Francia Kommunista Párt adta ki őket. Franciául ugyan egy szót sem tudtam, de az összeállításokat betéve megtanultam. 1991-ben véletlenül a Batthyány téren találkoztam egy rajongómmal, akiről kiderült, hogy ő csinálja a kábeltévé-hálózatot. Mikor megmondtam neki, hogy a Vár oldalában, a Szabó Ilonka utcában lakom, képes volt egy kábelt felvezetni nekem a Moszkva-térről! Az első meccs, amit így láttam, a Maradona-féle Napoli volt. A nápolyi közönség szinte bent állt a pályán és úgy őrjöngött… Most már akár naphosszat kapcsolgathatok…
-Ez a történet is jellemző a Bem-rockparti Mini-közösségre, amely szintén egyedülálló a maga nemében.
-Tulajdonképpen véletlenül kerültünk oda, de valahogy éreztem, hogy ott kell maradnunk és be is jött. Ez a klub egy legenda. Kialakult egy törzsközönség, ami vitte tovább a hangulatot, az életérzést, a Minit. Még Kaliforniában és Kanadában is találkoztam olyan magyarokkal, akik a Bem-rockparti bulikat emlegették.
- E hosszú idő alatt mindig úgy tudtál megújulni, hogy közben önmagad maradtál.
-Mindig próbáltam valami újat kitalálni az általam kitalált stíluson belül. Mögöttem van legalább 100-120 saját szerzeményem, vagy olyan, amelynek legalább a szövegét én írtam. És érdekes módon ezek a fiataloknak is tetszenek. Itt van most például Kézdy Luca, aki világszínvonalú hegedűs. Többször hallottam őt rólam nyilatkozni, és a közös munkánkat pályája kiemelkedő eseményének nevezte. Boldog vagyok, hogy tudtam valami olyasmit csinálni, ami nemcsak a közönségnek, hanem más zenészeknek is örömet szerzett, és ezt ma már a szakma is elismeri.
-Olyan vagy a magad műfajában, mint John Mayall volt a brit blues-ban: több nemzedék nőtt fel a szárnyaid alatt.
-Mindig rengeteget jártam más zenekarok koncertjeire, és rendszeresen találtam olyan tehetséges fiatalokat, akiket be tudtam illeszteni a Mini szerkezetébe. Lucát például Pakson hallottam először. Aztán amikor Papp Gyuszkóval úgy döntöttük, hogy végre felvesszük a Bartók-darabokat, miután lejártak a jogok, őt hívtuk meg, hogy csinálja meg hozzá a vonósnégyest és óriási sikert arattunk. És nemrégiben találtam rá a kis gitárosra, a 12 éves Fehér Ádámra, aki hihetetlenül jól nyomja a bluest – valami ősi ösztön lehet benne.
-Milyen kritériumok tehettek valakit Mini-taggá?
-Fontos volt, hogy az a zenei közeg sugározzon belőle, amit én is szeretek, tudjon beilleszkedni a fúziós zenébe. Sosem követeltem senkitől hűséget, vagy azt, hogy engem imádjanak. Nem is szerettem sosem basáskodni senki felett. Azt azonban ma már nem tudom biztosítani, hogy zenészeim a Miniből éljenek meg. Ez körülbelül 2008-ig működött, azokban az években még évi 120-140 fellépést is le tudtam kötni.
-Kezdettől fogva bohém híred volt. Hogyan tudtad ezt összeegyeztetni a Mini vezetésével, összetartásával?
-Nehezen. Ma már tudom, hogy az első időkben sokkal többet kellett volna foglalkozni a zenekarral, a Papp Gyuszkó, Nagy Pista, Nemecsek (Németh Tamás) formációval. Ehelyett ipari méretekben fogyasztottam a nőket. Gyönyörű, csodálatos hölgyek vettek körül nap, mint nap. Voltak egyéb gondok is, piázás, miegymás. Aztán a 70-es évek vége felé elkezdtem komolyan venni a szakmát, a menedzselést is, akkor viszont egy idő után elfogyott körülöttem a levegő. 1983-ra ez a zene teljesen háttérbe szorult – nemcsak nálunk, a szinti-pop, az új hullám, a punk elásta a progresszív rockot. A 90-es évek elején viszont jött az új blues-boom, ehhez megtaláltam a régi haverokat, Závodi Janót, Köves Pinyót, Muck Ferit, létrejött a „Rabbocska” (R.A.B.B. – Rhythm and Blues Band), elkezdtünk Ausztriába, Svájcba járni. Ez 1997-ig működött. 1998-ban csináltunk egy Mini-nosztalgiabulit, és ekkor jött a progresszív rock feltámadása, amivel ismét sikerült tíz évvel meghosszabbítani az életünket – immár Török Ádám és a Mini néven, hogy elválasszuk a korábbi korszaktól. Azóta 2-3 évente csinálok újabb formációkat, különösen sikeres a Mini Acoustic World, amellyel az idén 16 koncertünk volt. A Bartók On Rock albumunk, a Moirasnál CD-n, a GrundRecordsnál dupla LP-n jelent meg. Ez utóbbi, 500 számozott példánya, amely Angliában készült, úgy tudom, már el is fogyott. Ezek kis sikerek, de a mai világban meg kell becsülni őket.
-Melyek azok a dolgok, amelyekre a legbüszkébb vagy pályádról?
-Most erre a Bartók-programra vagyok nagyon büszke. Gyuszkó élete formájában játszik orgonán és zongorán, az Allegro Barbarót ugyanabban a tempóban játssza, mint maga Bartók Béla. Volt egy rövid időszak, 1990 körül, amit ma már nagyon kevesen ismernek, György Ákos billentyűssel csináltunk néhány ragyogó számot. Ott vannak a kis- és nagylemezek. A Discdogs kiadta a 70-es, 80-as évekbeli LP-ket, és Fruit Pebbles címmel megjelentek 1972-es felvételek is. Ami a koncerteket illeti, jelenleg 9000 körül tartok, ebből csak a Bem-rockparton közel ezret adtam, ki lehetne közülük emelni legalább 50-et, amit fantasztikusan sikerült. A Tabánt mi találtuk ki… Jártam Amerikában, a Függetlenség Napján játszottam 400 ezer ember előtt. Remek bulijaink voltak Svájcban, Olaszországban, világsztárok előtt vagy után léptünk fel. És amire különösen büszke vagyok: van egy telefonos applikáció, az All About Flute (Mindent a fuvoláról) címmel, és a híres fuvolások rock-szekciójában ott vagyok a legjobb 12 között, Ian Anderson, Ray Thomas, John Hackett, Thijs van Leer társaságában. Azért nem kis elégtétel az embernek 70 éves korára, hogy bebizonyosodott: nem bóvlit csinált.
-A Te korosztályod világszerte ma is nyomja fáradhatatlanul a zenét. Miből jön ez a fantasztikus nemzedéki erő?
-Mi voltunk az első nagy rock-generáció, és sok mindent kitaláltunk, ami a mai napig érvényes. Itthon ennek van egy szomorú vetülete: az, hogy nincsenek tartalékaink. A zene tart életben bennünket, de ez is az életünk. Míg élünk, csináljuk.
