KULT
A Rovatból

Testileg és lelkileg is csupaszra vetkőzött a sikerért – Az 50 éves Angelina Jolie 10 legfontosabb filmje

Drogfüggő, leszbikus szupermodell, irányításmániás szociopata, forrónacis kalandor, legyűrhetetlen akciósztár, szimpatikus Disney-gonosz, aranytorkú operaénekes, elismert rendező, Angelina Jolie.


Hollywood egyik legnagyobb sztárja volt a 2000-es években, s bár már ritkábban látni a vásznon (mivel főként a rendezői karrierjére összpontosít), a neve továbbra is tömegeket vonz a mozikba, vagy a képernyők elé. A showbiznisz adott volt a számára, hiszen édesapja, Jon Voight Oscar-díjas színész, aki már Angelina születése előtt olyan filmekben tűnt fel, mint az Éjféli cowboy, A 22-es csapdája, a Gyilkos túra vagy Az Odessa ügyirat. S mivel Voight „becsempészte” az akkor hétéves kislányát 1982-es Lookin’ to Get Out című vígjátékába, Jolie is belekóstolhatott a szakmába. A később csodaszép nővé érő lányt először videóklipekben használták (Lenny Kravitz, Antonello Venditti, Meat Loaf, The Lemonheads stb.), majd a nyilvánvaló tehetsége révén sikerült megvetnie a lábát a játékfilmek világában is, sőt igen gyorsan a csúcsra ért. Nem mindennapos karrierje 10 legfontosabb állomását gyűjtöttük össze.

Kifutó a semmibe (1998)

Bár korábban már szerepelt néhány filmben (pl. Adatrablók, Kis tüzek, Istent játszva), mégis ez a tévéfilm indította el igazán a pályáját. Nem véletlenül, hiszen Michael Cristofer rendező a szupermodell Gia Carangiról szóló életrajzi drámájában Jolie csodálatos alakítást mutatott be, pedig nem volt könnyű dolga. A drogfüggő, leszbikus és fiatalon elhunyt Giáról szóló film meztelenkedést, merész szexjeleneteket és mély drámai alakítást követeltek tőle, Angelina pedig testileg és lelkileg is csupaszra vetkőzött, hogy a közönség elé tárhassa egy sebzett ember személyiségét és démonait. Alakítását Emmy-jelöléssel és Golden Globe-díjjal jutalmazták (bár ekkor már volt egy Golden Globe-jelölése, méghozzá az 1998-as, George Wallace című minisorozat mellékszerepéért).

A csontember (1999)

Az első nagyobb mozis főszerep. A Kifutó a semmibe minden bizonnyal Phillip Noyce krimi-thrillerjének alkotóit is lenyűgözte, mivel felkérték Jolie-t, hogy játssza el Denzel Washington partnereként A csontember női főszerepét. Ez a film mutatta őt be a szélesebb közönségnek először, amely ráadásul később szert tett némi kultstátuszra is. Szolid siker volt a mozikban, de arra mindenképpen jó volt, hogy Angie elinduljon az A-liga felé vezető úton.

Észvesztő (1999)

Nem is kellett sokat várni a még nagyobb szakmai dobásra. James Mangold drámájában a céltalan tinédzser, Susanna (Winona Ryder) egy öngyilkossági kísérlet után a Claymoore nevű elmegyógyintézetbe kerül, ahol megismerkedik egy problémás nőkből álló csoporttal, akik erős hatást gyakorolnak az életére. Angelina játssza a szociopata Lisa Rowe-t, aki a többi beteget írányítja, és pokollá teszi az ápolók életét. Az alakítása pedig annyira lenyűgözte az újságírókat és a szakmát egyaránt, hogy 2000 márciusában, mindössze 24 évesen megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe mellett az Oscar-díjat is. (Mondjuk az átadón egy kisebb botrányt okozott azzal, amikor a köszönőbeszédében azt mondta: "Nagyon szerelmes vagyok most a fivérembe.") Innentől viszont nem volt megállás.

Lara Croft: Tomb Raider (2001)

Válogatásunkba természetesen nem azért került be Simon West Tomb Raidere, mert olyan jó film lenne (nem az), hanem mert igen fontos állomása volt Jolie karrierjének. 26 évesen ráosztották ugyanis a kultikus videójáték alapján készült, és az év egyik legnagyobb hollywoodi blockbusterének szánt film főszerepét. S bár manapság nem készül úgy videójáték-adaptáció, hogy a rajongók ne hisztiznének a szerintük rossz casting miatt, Angelina kiválasztása okán nem nagyon lehetett hallani berzenkedőket. Bár 2000-ben Nicolas Cage oldalán már kaszált a Tolvajtempóval, de a Tomb Raider csinált belőle akciósztárt, amely szerepkört a későbbiekben többször is a magáévá tette: pl. Wanted, Salt ügynök, Akik az életemre törnek.

Mr. és Mrs. Smith (2005)

A fenti akciófilmes felsorolásból természetesen kihagytuk a legfontosabbat, a 2005-ös Mr. és Mrs. Smith-t, amely több szót érdemel, hiszen több szempontból is fontos volt Jolie-nak. Egyrészt néhány év sikertelenség után ismét egy széles körben népszerűvé váló filmmel tudott kasszasikert aratni, másrészt a forgatás összehozta őt Brad Pitt-tel, akivel aztán több mint 11 éven keresztül Hollywood legcsillogóbb sztárpárja voltak. A válásuk sem volt semmi, de az már egy másik történet. Mindenesetre a Mr. és Mrs. Smith sokak kedvence lett, amelyből 2024-ben készült egy kiváló sorozatverzió is.

Elcserélt életek (2008)

Angelinát az évek során érték olyan vádak, hogy az Észvesztőért kapott Oscar-díja csak a csillagok ritka együttállásának, vagy egy szerencsés véletlennek köszönhető, és igazából ő nem is jó színésznő. Azóta csak az akciófilmjeivel és a bulvársztorijaival tudta felhívni magára a figyelmet, nem pedig az alakításaival. No, ezekre a hangokra cáfolt rá Angie 2008-ban, amikor kijött Clint Eastwood rendezése, az Elcserélt életek, amely egy olyan, Christine nevű nőről szólt, akinek a kisfia eltűnik, a rendőrség azonban egy másik gyereket próbál rátukmálni, hogy csillapítsák a közvéleményt. Christine persze nem hajlandó elfogadni az álgyereket, és folytatja a kutatást az igazi után. A később kemény thrillerbe hajló krimi-dráma egyrészt filmként is Jolie egyik legjobbja, másrészt megkapta érte a második Oscar-jelölését 2009-ben. Ezúttal viszont nem ő lett a befutó, a díjat végül Kate Winslet vihette haza A felolvasóért.

Demóna (2014)

Az Elcserélt életek (és az ugyanabban az évben készült Wanted) után Jolie kezdett eltávolodni a színészkedéstől (öt év alatt csupán két filmet forgatott le, a Salt ügynököt és Az utazót), és inkább az induló rendezői karrierjére koncentrált. 2011-ben jött ki a direktori debütje, a Magyarországon forgatott A vér és méz földjén, amely nem talált hátba veregetésre semmilyen fronton. 2014-ben így Jolie visszatért színészként (is), méghozzá az év egyik és a karrierjének legnagyobb sikerfilmjében, a Disney Hamupipőkéjének látványos spin-offjában, a Demónában, amely majd’ 760 millió dollárt gyűjtött a mozikból. Úgy tűnt, megvan még Jolie star powerje.

Rendíthetetlen (2014)

2014-ben azonban nemcsak színészként, hanem direktorként is nagyot gurított, a csalódást keltő A vér és méz földjén után ugyanis második rendezését, a Rendíthetetlen című háborús filmet már a vállára emelte a szakma. A valós történeten alapuló sztori főhőse az olimpikon Louis Zamperini, aki a II. világháborúban egy majdnem halálos repülőgép-szerencsétlenség után két társával együtt 47 napot töltött egy tutajon, mielőtt a japán haditengerészet elfogta, és egy hadifogolytáborba szállította. A Rendíthetetlent három Oscar-díjra jelölték, és számos más prominens filmes díjat kapott, ráadásul a mozikban is sikeres volt: 115,6 milliót kaszált csak az Egyesült Államokban.

First They Killed My Father (2017)

2015-ben jött ki Jolie harmadik rendezése, A tengernél, amelyben ő és a férje, Brad Pitt alakították a főszerepeket. A kamaradráma-szerűség azonban ismét csalódást keltő volt, ráadásul egy évvel később szakítottak Pitt-tel, amely után Angie ismét évekig nem vállalt el színészi szerepet, szóval nem ez az időszak volt a legboldogabb a számára. 2017-ben azonban kijött a First They Killed My Father című félig életrajzi drámával, amelyben a kambodzsai író és emberi jogi aktivista Loung Ung elmeséli a gyerekkorában a Vörös Khmer rezsim alatt elszenvedett borzalmakat, és ami ismét sokat javított a rendezői renoméján. Például idegen nyelvű filmként jelölték a 2018-as Golden Globe-on, BAFTA-n és Critics Choice-on is.

Maria (2024)

Bár négy év kihagyás után, 2019 és 2021 között újra aktív volt színészként (Demóna – A sötétség úrnője, Jöjj velem, Akik az életemre törnek), az Örökkévalókkal pedig jó nagyot szippantott a Marvel Mozis Univerzumból is, ezután újfent három évre kivonta magát a forgalomból, hogy 2024-ben ismét egyszerre térjen vissza rendezőként (a Without Blood című háborús drámája Salma Hayekkel állítólag nem sikerült rosszul) és színészként is, utóbbi kapcsán Pablo Larraín híres nőkről szóló életrajzi trilógiájának (Jackie, Spencer) harmadik darabjában alakította az operaénekes Maria Callast. S bár az Oscar-jelöltek közé végül nem került be idén, megkapta érte a hetedik Golden Globe-jelölését (a fent felsoroltakon kívül a 2007-es Hatalmas szívért, az Elcserélt életekért és a 2010-es Az utazóért is nominálták) a legjobb drámai női főszereplők közt. Legközelebb pedig Alice Winocour (Ígérem, hogy visszatérek) francia-amerikai koprodukcióban készülő drámájában (Couture) láthatjuk, illetve erősen rebesgetik a Demóna 3-at is…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azahriah most írja be magát a történelemkönyvekbe – óriási műsorral tért vissza az MVM Dome-ban
Hosszabb kihagyás után az ország jelenlegi legnépszerűbb előadója újra koncertet adott az MVM Dome-ban. Rengeteg kérdés merült fel, hogy vajon hova lehet még tovább fokozni, tud-e Azahriah újat, nagyobbat mutatni. Most mindenre választ adott a színpadon.
Varga Vencel - szmo.hu
2025. október 18.



Azahriah a hosszabb kihagyás, vélt vagy valós kényszerszünet (nevezhetjük bárhogy) után az MVM Dome-ban tervezi azt folytatni, ahonnan egyébként eleve nincs nagyon hova: ő az első magyar előadó, aki „kivitte a játékot”. A tripla Puskásnál fizikailag sem lehet tovább feszíteni a popipari húrokat.

Az elmúlt hetekben ugyan már jelentek meg új dalok, amelyek bőven a popszámoktól teljesen eltérő struktúrákkal bírnak, de a háromszoros teltház első napján különös zsongás övezett mindenkit kishazánkban, hogy mi lesz innen a következő lépés.

A bennem lévő legnagyobb kérdés magasan az volt, hogy vajon a „közönség kiszolgálása” lesz-e terítéken a visszatérésnél, vagy sokkal inkább a saját művészi világ megmutatása egy akkora közönségnek és olyan szabadsággal, amely korábban példátlan volt kishazánkban. Legyünk őszinték, az algoritmusok és percemberek világában azzal élni, hogy hat és félperces (kommentszekció szerint) magnum opusokat” dobáljunk ki bármilyen előjel nélkül, valószínűleg egyedül Baukó Attila privilégiuma. Vagy hát, pontosabban többeké, de ő marad az egyetlen, akit ezek után is gigantikus érdeklődés övez.

A koncert egy igazi népünnepélyként indul, egészen azt érezzük, hogy innentől sokkal inkább vagyunk egy színházi előadáson. Ebben pedig mind a dalok sorrendje, mind az esemény íve, az ezredmásodpercre megkomponált táncok visznek egy történetet. Azahriah pedig egy emelvényről prófétál, merthogy valóban, amiről beszélünk, az inkább már egy prófétai szerepkör.

Nincs hamis prófétálás, a közönség pedig igyekszik kapaszkodni a történeti szálba. Amit én kifejezetten üdvözlök, hogy sokkal jobban a zenélésen van a fókusz.

Pontosabban:

nem a slágerparádé durrogtatása, hanem egy olyan élmény létrehozása a cél, ami kicsit kilendíti a hazai közönséget a klasszikus értelmében vett aréna-showkból. Nincs felesleges co2 durrogtatás, vannak viszont egészen bátor kiállások.

„Én unom” - mondja mellettem valaki, amire kapásból jön a „mert nem érted” válasz itt hátul, és való igaz, egy tényleg nehezebb koncert ez, ami a mindenkori fogyasztónak a mindennapjait jellemzi.

Valóban van egy massza, aki „nem érti”, akinek ez valahol sok, valahol nem az, amire befizetett.

Ez a fajta színpadon történő örömzenélés igazán kedves és frissítő élményként hat, de teljesen jogos a kérdés, hogy vajon a „népakarat” győz hamarabb, vagy ez a fajta váteszség, ami bőven feszegeti a fogyasztói és művészi határokat.

Ebben a versenyfutásban a mai napon biztosan Azahriah győzött, a kiadatlan/újabb dalokat bár olykor megszeppenve, de mégiscsak erősen kapaszkodni akaró figyelemmel követi a körülöttem állók sokasága. Vajon összejön Azahriahnak akár a PASO-témákra és egyéb rétegzenei előadók témáira hajazó dalokkal kicsit társadalmilag is dolgozni, vajon cél-e ez egyáltalán bármennyire?

Mind látványban, fénytechnikában sokszor egészen elképesztő dolgokkal találom szembe magam, ugyanakkor mind zeneiségében beleköthetetlen koncerten vagyunk, ahol a legizgalmasabb az egészben az, hogy fel sem tűnik sok ponton, hogy különálló dalokat hallunk, vagy hogy nagy slágereknél sem feltétlen a refrének kapnak fókuszt.

„Helyezzétek magatokat kényelembe, kapcsoljátok ki a telót, ha úgy van”. Itt jutottunk el a tételig, ahol talán a cél is megfogalmazódott a korábban már végtelen Krasznahorkai jellegű körmondatokban kerülgettük ezt, maga a zene, a zene hallgatása, annak a valódi megélése a cél végtére, innentől pedig azt gondolom, hogy a rajongókkal együtt imádkozunk azért, hogy több ilyen jellegű előadónak sikerüljön ekkora tömegeket megmozgatni.

Az esemény második fele váltott inkább át a slágerparádéra, és így két koncertet kaptunk egyben: egy új érának a megcsillogtatását, és egy rövidtávú memóriás nosztalgiaparádét, ami a feloldozást is jelentette a sújtáscunamiból.

Kicsit bánom is, „sokkal felvizezettebb” lett az élmény innentől, viszont ekkor jött meg a tömeg hangorkánja is.

Azahriah a cikk elején feltett kérdésemre azt a választ adta, hogy bizony megy a koncert a „saját feje után”, és megpróbálkozik azzal, hogy rántja magával a közönséget, amennyire csak tudja, ez pedig szerintem a jelenlévők 75 százalékánál működött is.

És bár sokak számára a jelenség maga egy igazi popipari lufi, amit várnak, hogy kipukkadjon, ez inkább elindult egy, korábban hazai előadó által teljesen járatlan úton, ami talán maga sem tudja, hogy merre tart, és ami a legjobb benne, hogy nem is kell neki.

Amíg a közönség hagyja neki, hogy ez így legyen, vagy neadjisten „feleekkora” tömeget vonz be az elkövetkezendő években, nagyon jó dolog, hogy van egy ilyenünk itthon.

Azahriah pedig most írja be magát a történelemkönyvekbe, noha ezek nem a slágerek miatt lesznek, és ez mennyivel jobb így.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, csak épp a tudományos megalapozottsága azért megkérdőjelezhető
A műsor, amit „az ország kedvenc párkereső realityje-ként hirdetnek, azért mégsem olyan nagy truváj ott, ahol a mezőny olyan „klasszikusokból” áll, mint a „Házasodna a gazda”, a „Nagy ő” és a már címében is riasztó „Szingli vagy svindli”.


A Házasság első látásra annak idején az RTL-en debütált, a második évad viszont már a TV2-őn startolt. Már megszokhattuk az efféle műsor csereberét, a Sztárbox például a TV2 formátuma volt valaha, most pedig évek óta az RTL nézőit boldogítja. Már ha.

A műsor lényege, hogy hölgyek és urak házasodnak össze úgy, hogy először az oltár előtt találkoznak. A jelentkező férfiakból és nőkből a szakértők mindenféle tudományos (vagy annak eladott) szempontok alapján alakítják ki a párokat. Ezt folyamatosan "kísérletnek" hívja mindenki. Ám a tudományos jelleget azért némileg árnyalja, hogy idén a három pszichológus – Tóth Melinda, Rozs Erika és Gaál Viktor – mellett idén egy asztrológust is integráltak a szakértők közé Liszkay Judit személyében.

Senki érzékenységét nem akarom megbántani, én sem vagyok teljesen mentes spirituális meggyőződésektől, de azt gondolom, az efféle gyakorlatokat mégis csak külön kéne választani a tudománytól.

A pszichológia és a különböző segítő szakmák bárki számára elérhető bizonyítékokkal, megismételhető vizsgálatokkal alátámasztott diszciplínákon alapulnak. Míg az asztrológia és társai ily módon nem igazolhatóak. Vagy, ha engedékeny akarok lenni, úgy mondom, csak egyes kiváltságosak számára elérhetőek. Én például biztos nem alapoznék egy emberek sorsát eldöntő kérdést egy asztrológus véleményére, legfeljebb felajánlanám a későbbiek során a pároknak, hogy ha akarják, van ilyen lehetőség is. Döntse el mindenki maga.

A műsorból eddig csupán az első évad első adását láttam, amikor cikket kellett írnom róla. Most viszont végig követtem az első hét adásait. Idén összesen 12 jelentkezőt válogattak be a műsorba, tehát 6 pár lelki szkanderozását követhetjük nyomon. A szakértők kiválogatják a párokat, és megismerjük a jelentkezőket. Ez különösebben nem izgalmas. Általában tökéletes az egyetértés közöttük, már-már felmerül a gyanú, hogy már rég megvannak a párosítások.

Körülbelül annyira spontán a beszélgetésük, mint amikor a bátyámmal otthon előadtuk az előre egyeztetett sztorikat a szüleinknek.

Persze lehet, hogy ez csak az összevágás miatt hatott így.

Ezután a jelentkezők elmondják az övéiknek, hogy mire vállalkoztak. Az mondjuk kicsit fura helyzet, amikor azt látjuk, hogy a család várja, hogy megérkezzen a lányuk/fiúk és találgatják, mit akarhat mondani – és senkinek nem tűnik fel, hogy ott egy komplett tv stáb a kertben vagy a nappaliban. Oké, Miló Viki mondhatta azt a barátainak, hogy valami tévéműsort forgatnak vele, de a többiek esetében azért kíváncsi lennék, mi volt a fedősztori.

Ezután jön maga az esküvő, ahol először a két násznép ismerkedik össze – már ha van. A fiatal cégtulajdonos, Péter családja például – nem pontosan tisztázott okokból – nem jelent meg, ő egy szál tanúval érkezett, aki a legjobb barátja, Szandi. Az, hogy a legjobb barát lány, sok kérdést vetett fel leendő felesége családjában. Szerencsére a neki szánt pár, a rendkívül bájos és tiszta Anna nem akadt fent a dolgon.

Amennyiben a pár kimondja az igent, jöhet a lagzi, majd másnap nászútra utaznak. A műsor több hétig követi a párok életét, a végén pedig dönteniük kell: együtt maradnak, vagy sem. Az eddigi évadokban a párok többsége a műsor végén elvált és amennyire tudni lehet, jelenleg nincsen olyan, a műsor valamelyik évadjában összehozott páros, amely még mindig házas lenne.

Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy tehetségkutató és egy szappanopera kereszteződése. A selejtezők helyett itt az esküvő áll – ahogy az X-Faktor válogatóinál, itt is több adás tulajdonképpen azzal megy el, hogy megismerjük a „mezőnyt”. A középdöntő a nászút – erre is rámegy jó pár rész. Végül jön az összeköltözés, a nászút utáni vergődés. Igaz, itt menet közben nem esik ki senki, helyette nézhetjük a latin-amerikai szappanoperákat idéző szituációkat.

Hazudnék, ha azt mondanám, eltartott kisujjal néztem végig ezt a pár részt, valójában nagyon is lekötött a műsor.

Az ilyen produkcióknál mindig kétséges, mi az, ami spontán, és mi az, amiről a műsorkészítők gondoskodtak. Például én gyanítom, hogy a násznép egyes tagjaival elbeszélgettek arról, miként viselkedjenek, és akár apró szerepeket is osztottak neki, mint a csapatépítő tréningek csoportfeladatainál. Te legyél a kekec, te legyél az elfogadó, te flörtölj a vőlegénnyel, stb...

Ugyanakkor itt mégiscsak teljesen amatőr szereplőkről beszélünk, akikkel nagyon nehéz volna heteken keresztül eljátszatni valamit, ami nem valódi. A valóságshowk egyik legfontosabb eleme éppen az, hogy ha heteket töltesz kamerák előtt, mindig eljön a pont, amikor elfeledkezel róla, és megmutatod az igazi arcodat.

A párok között persze sokféle lehet a dinamika. Vannak, akik az első pillanattól nagyon stimmelnek. Idén ilyen a fiatal Zsolt és Rebeka, akik nagyon bejöttek egymásnak, és a dinamika is jó közöttük. Egyértelmű, hogy a külső vonzalom mellett emberi szinten is tudnak kapcsolódni. Rebekát egyéként a húga nevezte be a műsorba, és az alábbi mondat tudta elhagyni a száját amikor arról kérdezték, mit szól Rebeka döntéséhez, hogy részt vesz a „kísérletben”: „Én annyira nem lepődtem meg. Furcsa, hogy elfogadta, mert nem gondoltam volna”.

Ugyancsak elég olajozottan alakult a kapcsolat Dániel és Kármen között, akik tulajdonképpen azonnal besimultak a párkapcsolati szerepbe. Olyannyira, hogy ők voltak az egyetlen pár, amelyik a nászéjszakát a funkciójának megfelelően töltötte. Egészen addig, amíg követtem az adásokat, nem mutatkozott semmilyen törés közöttük.

Szintén szerethető páros a már említett Péter és Anna. Anna nagyon ártatlan teremtésnek tűnik, de Péterben olyan férfit kapott, aki maximálisan tiszteletben tartja a határokat, nem akar semmit elsietni, nem akarja maga alá gyűrni újdonsült feleségét.

A skála másik szélén található Ricsi és Réka. Ricsi eleinte respektálja, hogy a lány még nem áll készen az intimitásra. Azzal együtt, hogy már amikor meglátta a szexi menyasszonyát, közölte a kamerával: „Alig várom a nászéjszakát”.

De ahogy telnek a napok, Ricsi egyre feszültebb, és egyre erőszakosabban próbál testileg is a hölgy közelébe férkőzni, márpedig tudjuk, hogy ezzel igen ritkán lehet eredményt elérni ilyen téren.

A legnagyobb kudarc Miló Viki és Attila párosa, akinek barcelonai nászútja mélyen indult, és onnan csak lefelé haladt. Viki már a kezdet kezdetén meghúzta a határokat: neki hosszú idő kell, hogy testileg közel tudjon kerülni valakihez. Attila viszont ezt nem igazán tolerálta, és igen hamar bekapcsolta a durcimotort. Nagyon imponált neki a dolog, hogy feleségül vehette „a” Miló Vikit, de szemmel láthatóan szerette volna minél előbb begyűjteni a skalpot is, és roppant módon sértette a hiúságát, hogy a nő juszt sem omlott a karjaiba. Persze Attila mindezt úgy keretezte, hogy ő nagyon mélyérzésű ember, de én inkább egy passzív-agresszív pasit láttam.

Lehet mondani Miló Vikire, hogy túlságosan kontrollálni akar, de szerintem ezt lehet kezelni. Egy kezdődő párkapcsolat rettentő sok türelmet és toleranciát igényel. Hát még egy ilyen mesterségesen létrehozott szituációban – hacsak nincs valami csoda folytán meg az első látásra szerelem.

Itt nincsenek rövidítések, vannak olyan lelki folyamatok, amiket nem lehet megúszni.

A két szélsőség között találjuk a már nem húszéves, ám macsó Sanya és Rita párosát. Sanya már az első pillanatban megmondta, hogy másra számított, és egyébként ezt Ritának is megmondta. Afféle macska-egér játék indult közöttük, de míg Rita ezt a dinamikát nagyon szerette volna kapcsolatépítés felé vinni, Sanya olyannyira nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem akar semmit a nőtől, hogy az első pillanattól kudarcra volt ítélve a „kísérletük”. Érdekes dolog ez, mert miközben néztem, folyamatosan azt éreztem, hogy ha valamit átállítanának kicsit a fejükben, ők akár tök jól ki is jöhetnének egymással.

A műsort nézve azon gondolkoztam, ilyen lehetett az, amikor a szülők tárgyalták le a házasságokat. Őszintén szólva, nem vagyok meggyőződve, hogy kevésbé volt hatékony, mint amit a szakértők csinálnak.

Persze fontos különbség, hogy itt a választás nem szól örökre, bármikor lehet nemet mondani. De azért van az egésznek némi falanszter jellege.

A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, még ha a tudományos megalapozottsága megkérdőjelezhető is.

Mindenképp izgalmas például, hogy hogyan reagál valaki arra, ha olyan valakivel kell összeházasodnia, aki nem jön be neki. Mondjak nemet, amivel nyilván nagyon megbántom a másikat? Vágjak jó képet a dologhoz? Adjak neki egy esélyt?

Ugyancsak vékonyjég a nászéjszaka kérdése. A mai világban azért lássuk be, a párok többsége, mire elér a házassághoz és a nászéjszakához, túl van mindenen, sőt, sok esetben együtt is élnek már. Ehhez képest fura belépni valakivel egy nászutaslakosztályba úgy, hogy nem tudod, mi fér bele.

Úgy érzem a látottak alapján, hogy ezekben a szituációkban mindig a hölgyön múlik, meddig jut a páros. Szerencsére a férfiak összességében intelligensen viselkednek, respektálják a határokat, de azért az mégiscsak érdekes, mennyivel könnyebben összebújnának valakivel, akit aznap ismertek meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
18 évesen nyitott saját edzőtermet, Predatornak pici volt, majd kokainfüggő és bipoláris lett – Jean-Claude Van Damme 65 éves
„Én vagyok a karate Fred Astaire-e” – mondta magáról a harcművészetekben és a balettben is jártas akciósztár, a pörgőrúgás mestere, a „brüsszeli muszkli”.


1960. október 18-án született a brüsszeli Berchem-Sainte-Agathe nevű településen egy bizonyos Jean-Claude Camille François Van Varenberg, aki minden beszámoló szerint félénk és érzékeny fiúcska volt. Szeretett képregényeket olvasni, és csodálta a szuperhősök, például az Ezüst Utazó fizikumát. 12 éves korában apja, Eugène, aki virágárusként dolgozott, elvitte őt a legközelebbi karateiskolába. A volt edzője szerint gyenge volt, alacsony és szemüveget hordott, de nagyon akart tanulni. A szigorú edzésprogramnak köszönhetően végül izmos testalkatú lett, de ez nem volt elég neki. Miközben tinédzserként a szülei boltjában dolgozott, felfigyelt egy vonzó, idősebb nőre, aki rendszeresen járt oda. A nő, egy bizonyos Monette Loza a sarkon lévő balettiskolát vezette, ahova Jean-Claude is beiratkozott. „Rendkívül rugalmas volt, például tudott spárgázni, ami férfiaknál elég ritka. Azt mondtam neki: »Végre! Valaki, akit valóban táncossá tudok nevelni.« »Nem akarok táncos lenni. Sok pénzt akarok keresni« – válaszolta.”

Jean-Claude tehát egyszerre járt balett- és karateórákra, az előbbit öt éven keresztül tanulta, gyakorolta, Loza szerint pedig profi táncos is válhatott volna belőle. Ő azonban Amerikába vágyott.

Miután részt vett egy floridai karateversenyen, meglátogatta a híres kaliforniai Gold’s Gym edzőtermet, ez régi vágya volt. Otthagyta az iskolát, és az apja segítségével saját edzőtermet nyitott Brüsszelben, California néven. Mindössze 18 éves volt ekkor. Chuck Norris hatalmas rajongójaként – aki eleinte sztárokat oktatott harcművészetekre, majd ő is sikeres színész (és mémlegenda) lett – Jean-Claude a klubját felkereső embereknek azt mondta, hogy egy nap ő is filmsztár lesz.

Az alacsony vadász

1979-ben aztán Hongkongba utazott, hogy megpróbáljon betörni az ott virágzó harcművészeti filmiparba. Mivel azonban nem járt sikerrel, 1981-ben 2000 dollár készpénzzel a zsebében Los Angelesbe költözött. Sofőrként, szőnyegfektetőként, kidobóként és pizzakihordóként dolgozott, bérelt autóban aludt, és az edzőteremben zuhanyozott, mígnem egy véletlen találkozás Chuck Norrisszal egy kisebb szerepet eredményezett neki az 1984-es Ütközetben eltűntben. 1983-ban egy családi barátjuk után vette fel a Van Damme vezetéknevet.

Corey Yuen harcművészeti filmje, a Karate tigris – Nincs irgalom 1986. május 2-án debütált, ebben játszotta az első jelentős szerepét, az orosz főgonoszt. Majd John McTiernan rendező kérte fel őt, hogy játssza el a földönkívüli lényt az 1987-es Ragadozóban (Predator). Az első elgondolás szerint ugyanis a harcművészeti tudását felhasználva az idegent egy fürge, nindzsaszerű vadászként képzelték el (és még teljesen más volt a dizájnja is), de Van Damme néhány forgatási nap után kilépett a filmből. Folyamatosan panaszkodott, hogy a szörnyjelmez túl meleg, és elájul tőle, illetve állítólag azt is kifogásolta, hogy csak és kizárólag ebben a jelmezben jelenhet meg a kamerák előtt. Ezenkívül az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy fizikailag jóval megtermettebb színészre van szükség, hogy a lény fenyegetőnek tűnjön az izompacsirtákból (Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers, Jesse Ventura stb.) álló zsoldoscsapat számára. A szerepet így végül a 218 centiméter magas Kevin Peter Hall vette át tőle. A Ragadozó sikere után a 177 centis Van Damme egyébként azt mondta, nagyra értékeli a filmet, és nem bánja, hogy elszalasztotta a szerepet. De nem sokkal később eljött az ő ideje is.

Túl a csúcson

Öt évvel Belgium elhagyása után még mindig nem került közelebb álmai megvalósításához, 1986-ban ezért egy olyan lépést tett, amellyel Hollywood legendájává vált: amikor meglátta a befolyásos akciófilmes rendező-producert, Menahem Golant (A nindzsa színre lép, Bosszúvágy II, Amerikai nindzsa, Szökevényvonat, Delta Kommandó, Kobra, Túl a csúcson, He-Man – A világ ura stb.), amint éppen kilépett egy Beverly Hills-i étteremből, egy 360 fokos rúgást indított felé, és csak egy hajszálnyira állt meg az arcától.

Golan erre odaadta Van Damme-nak a névjegyét, és megkérte, hogy másnap keresse fel az irodájában. A találkozó végül a hőn vágyott áttöréshez vezetett: pontosabban a Véres játék (1988) című filmhez, amelyben a valódi underground harcművészeti bajnokot, Frank Duxot alakította.

A film meglepetésszerű sikert aratott, mindössze 1,5 millió dolláros költségvetésből 35 millió dollárt hozott. Ezután pedig sorra jöttek a szerepek, és Van Damme egyre komolyabb pénzeket kezdett keresni: 75 ezer dollárt a Börtöncsapdáért (1990), 600 ezret a Dupla dinamitért (1991), másfél millió dollárt a Tökéletes katonáért (1992), 3 és fél milliót John Woo hollywoodi debütálásért, a Tökéletes célpontért (1993), 5 milliót az Időzsaruért (1994), a csúcsgázsija pedig 8 millió dollár volt, amit a Street Fighter – Harc a végsőkigért (1994) kapott. Vagyis a szemüveges, vézna fiú a kilencvenes évekre a világ egyik legnagyobb akciósztárjává vált.

Botrány botrány hátán

Az ezredfordulóig kitartott A-kategóriás akciósztárként, hiszen még a magyaországi mozikba is bekerültek a filmjei: az 1995-ös Hirtelen halál, az 1996-os A kalandor, amit ő maga rendezett, az 1996-os Mindhalálig, az 1997-es Nyerő páros Dennis Rodmannel, az 1998-as Rajtaütés, az 1998-as A légiós, illetve utoljára az 1999-es Tökéletes katona: A visszatérés. Ez utóbbi azonban már eléggé B-kategóriás produkció volt, s a 2000 utáni filmjei már mind a videótékák polcain vagy egyenesen a tévék képernyőin kötöttek ki, egészen a 2012-es A feláldozhatók 2-ig.

S bár időnként előáll valami nagyobb volumenű projekttel – pl. JCVD, Kung Fu Panda 2-3 vagy a Jean-Claude Van Johnson című sorozat, illetve második rendezése, a 2010-es The Eagle Path sem sikerült rosszul –, alapvetően máig megmaradt a B-kategóriás akciósemmiségek szintjén.

De nem is volt véletlen a szakmai leépülés, hiszen a kilencvenes évek második felében elég sok botrány kapcsolódott hozzá.

1996-ban beismerte, hogy kokainfüggő, és bevonult a Los Angeles-i Daniel Freeman Marina Kórházba, ahonnan egy hét múlva kijött. Akkori, szám szerint negyedik (!) felesége, Darcy LaPier elvált tőle, azt állítva, hogy Van Damme a drog hatása alatt bántalmazta őt, és azzal fenyegette, hogy elrabolja fiukat, Nicholast, és elhagyja az Egyesült Államokat. Van Damme egyértelműen legrosszabb éve pedig 1998 volt: újra a kokainhoz nyúlt, egyik korábbi kaszkadőre, Chuck Zito megverte őt egy New York-i night clubban (amiért bántotta LaPiert), egy kaliforniai bíróság pedig havi 27 000 dollár gyerektartást és további 85 000 dollár tartásdíjat ítélt meg LaPiernek.

Ugyanebben az évben ráadásul bipoláris zavarral diagnosztizálták. 2011-ben erről ezt nyilatkozta egy interjúban: „Néha szeretni, néha utálni fogtok. De mit tehetek? Nem vagyok tökéletes. Extrém bipoláris vagyok, és gyógyszert szedek rá. Fiatalkoromban is már szenvedtem ezektől az erős hangulatváltozásoktól. Reggel, amikor iskolába mentem, az ég kék volt, de számomra fekete. Annyira szomorú voltam.”

A legutóbbi balhéig pedig nem is kell régre visszamenni, ugyanis 2025 áprilisában Van Damme-ot a román szervezett bűnözés és terrorizmus ellen nyomozó hatóság azzal vádolta, hogy részt vett öt román nő emberkereskedelmében, amely állítólag Cannes-ban történt. A színész ügynöke szerint a vádak abszurdak és alaptalanok, hivatalos vádemelés egyelőre nem történt az ügyben.

Na de hogy is volt ez a feleségekkel?

Van Damme eddig ötször nősült, négy különböző nővel. Első ízben 20 évesen, 1980-ban vette feleségül Maria Rodriguezt, akivel négy évig voltak utána együtt, 1984-ben váltak el. Majd 1985-ben jött Cynthia Derderian, aki csupán egy évig volt a felesége.

’87-ben jött aztán a nagy szerelem a testépítő Gladys Portugues személyében, akitől két gyermeke született, Kris (1987) és Bianca (1990). 1992-ig voltak együtt, akkor vált el harmadszor is (32 évesen) az akciósztár.

Ezután kezdett viszonyt a fent említett Darcy LaPier színésznővel, 1994-ben került sor a menyegzőjükre. Ebből a házasságból is született Nicholas nevű fia 1995-ben. Ugyanebben az évben azonban Jean-Claude megcsalta a nejét, méghozzá Kylie Minogue-gal, akivel a Street Fighterben játszottak együtt, a thaiföldi forgatás során bolondultak egymásba egy rövid időre. LaPier azonban, aki akkoriban épp terhes volt Nicholasszal, csak akkor szerzett tudomást a viszonyról, amikor Van Damme 2012-ben nyilvánosan beismerte azt, de akkor már 15 éve nem volt a felesége, vagyis nem ezért vált el tőle, hanem az állítólagos bántalmazás miatt.

Van Damme utoljára (eddig) 1999-ben mondta ki a boldogító igent, méghozzá újra Gladys Portuguesnek, akivel azóta is együtt vannak, idén júniusban ünnepelték a második házasságuk 26. évfordulóját.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mi lesz a Szigettel? Nem szavazta meg a területhasználati megállapodás megszüntetését egy bizottság a fővárosban
Az idő szorít: ha 2025 októberében nem startol a 2026-os Sziget jegyértékesítése, a rendezvény gazdaságilag ellehetetlenül. Karácsony Gergely új ülést kezdeményez.


:

Felborult a Sziget-mentőterv Budapesten: a Fővárosi Önkormányzat Tulajdonosi Bizottsága első körben nem szavazta meg a területhasználati megállapodás megszüntetését a Sziget Zrt.-vel. A Fidesz nemmel voksolt, a Tisza Párt tartózkodott.

A fesztivál 2026-os megrendezése így kérdésessé vált, miközben a Sziget vezérigazgatója maga kezdeményezte a szerződés felmondását, mert a külföldi tulajdonos a jelenlegi struktúrában nem vállal több kockázatot.

A mostani fővárosi megállapodás szerint jövőre akkor is fizetnie kellene a cégnek, ha végül nem lenne fesztivál, ezért inkább felmondanák az egyezséget, és új konstrukcióban folytatnák.

„A dolog viszonylag egyszerű: új hatósági szerződést nem lehet kötni addig, sőt, kérelmet sem lehet jogszerűen benyújtani addig, amíg a régi hatósági szerződés hatályban van.

Tudjuk, hogy a régi hatósági szerződés alapján a Szigetet a sokmilliárdos veszteséget felhalmozott külföldi tulajdonos jövőre már nem szervezi meg. Ha tehát akarunk jövőre új, magyar tulajdonosokkal Sziget Fesztivált, akkor a régi szerződést meg kell szüntetni, majd utána újat kell kötni.” — írta Karácsony Gergely főpolgármester Facebook-bejegyzésében.

Az idő szorít: ha 2025 októberében nem startol a 2026-os Sziget jegyértékesítése, a rendezvény gazdaságilag ellehetetlenül.

Karácsony új ülést kezdeményez, és azt kéri, vegyék ismét napirendre az ügyet.

„Hívjanak szakértőket, kérjenek segítséget, tegyenek bármit, csak ne kövessék el azt a hibát, hogy megfosztanak sok ezer embert a szabadság élményétől, Budapestet pedig egy kulturális értéktől.” — üzente a főpolgármester.

A Sziget–főváros megállapodás felmondását azért indítványozták, hogy elkerüljék a fizetési kötelezettséget akkor is, ha 2026-ban mégsem lenne rendezvény.

A fesztivál alapítója, Gerendai Károly jelezte: akár vissza is venné a Szigetet, hogy megmaradjon. Reméli, októberben sikerül megállapodni az új tulajdonosi struktúráról; az elmúlt években milliárdos mínuszok gyűltek fel.

Via: 444.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET: