KULT
A Rovatból

Szívtiprással robbant be a Király – 65 éve jelent meg Elvis Presley Heartbreak Hotelje

A rock hőskorának mérföldköve a dal. Egész pályafutása alatt az énekes egyik kedvence maradt, végig repertoáron tartotta.

Link másolása

A legenda szerint egyes, fehér kézben lévő, memphisi rádiók addig nem voltak hajlandók lejátszani egy hirtelen felbukkant helyi fiatalember felvételeit, amíg meg nem bizonyosodtak arról, hogy fehér emberről volt szó. A fiú ugyanis, aki első, akkor még csak szűkebb körben ismertté vált lemezét édesanyjának szánta születésnapi ajándékba, olyan stílust képviselt és úgy énekelt, mint a négerek. Aztán hamarosan ez a fiú, Elvis Aaron Presley lett a legfőbb híd a feketék rhythm and blues-a és a fehérek hangzásvilága között. Ő lett a Király, pályatársai és követői számára az örök kiindulási pont. És ezt az origót a Heartbreak Hotel című dal jelentette, amely 1956. január 27-én jelent meg.

„Elvis előtt nem volt semmi” – mondta John Lennon. Olyan egymástól különböző rock-nagyságok nevezték őt fő ihletőnek, mint Robert Plant, Ian Gillan, Jim Morrison, Freddie Mercury vagy Nick Cave, de ő adta meg a kezdő sebességet a francia Johnny Hallyday-nek, az olasz Adriano Celentanónak, Bobby Solónak, és nem utolsó sorban a mi Komár Lászlónknak is. Merített belőle még Michael Jackson is, aki Presley lányát, Lisa Marie-t vette feleségül.

Honnan jött ez a különleges megszólalása? Kétségkívül komoly szerepet játszott ebben születése és ifjú éveinek helyszíne. Az amerikai Mélydélen, a Mississippi állambeli Tupelóban született 1935. január 8-án, és 13 éves korában költözött át családja Memphisbe. És bár korán megismerkedett a helyi country-zenészekkel, tízévesen már ő is fellépett. Hatott rá a Delta Blues, a gospelek – később ő maga is szívesen énekelte őket -, rajongott a fekete soul és rhythm and blues énekesekért. Feljegyezték róla, hogy legszívesebben Memphis blues-központjában, a Beale Streeten őgyelgett és gyűjtötte az ihleteket Rufus Thomastól B.B.Kingig.

Tizennyolc évesen kéredzkedett be a helyi Sun Records-hoz, hogy elkészíthesse azt a bizonyos acetát ajándéklemezt, a My Happinesst, és akkor a kiadó főnöke, Sam Phillips megjegyezte a „jó balladaénekes” nevét. Alig egy évvel később már felvette az ugyancsak dögös That’s Alright Mamát, ami nagy helyi sikert aratott. Megnyíltak a színpadok, a tv-csatornák Elvis előtt, imádták a lányok, és bár a dal nem került fel az országos listákra, Memphisen túl is felfigyeltek az akkor még teherautósofőrként dolgozó jóképű fiúra, a belőle áradó hihetetlen energiára. Hamarosan szűk lett számára Tennessee, és „nevelő egyesülete” a Sun is, ahonnan a zavaros múltú menedzser, Tom Parker „ezredes” végül kivásárolta Elvist az RCA lemezóriás számára.

Az RCA nashville-i stúdiójában vették fel január 10-én a Heartbreak Hotel című dalt, Tommy Durden és Mae Boren Axton dalát. A szöveg ötletét Axton egy újsághírből vette: egy férfi kivágta összes ruhájának címkéjét, megsemmisítette minden okmányát, hogy ne tudják őt azonosítani, búcsúlevelet írt, majd öngyilkos lett. A Nashville-ben szinte dalkirálynőként tisztelt Mae Boren Axton egy fesztiválon mutatta meg a dalt az énekesnek. (És állítólag ő hozta őt össze a Királyból sztárt csináló, majd őt kizsigerelő és végsősoron korai haláláért is felelős „ezredessel”).

A halálos magányosság történetét egy remek blues-ba ágyazták, amit Elvis valóban szívtipró módon adott elő: egyszerre volt szinte kamaszosan agresszív és férfiasan csábító. Ugyanakkor egyesítette énekében a fekete előadók sajátos fílingjét és a fehér énekesek hagyományos, bársonyosabb megszólalását. Úgy is mondhatjuk, hogy Elvis Presley megtette az első lépést, legalábbis a zenében, a faji megkülönböztetés ellen.

A Heartbreak Hotel bombaként robbant be az amerikai rádiókba és toplistákra. Hét héten át volt number one a Billboardnál, eladási példányszáma meghaladta az egymilliót. Amikor 1956-ban, a lemez megjelenése után egy nappal Elvist meghívták a CBS Stage Show-jába, immár egész Amerika megismerhette egyik legnagyobb 20. századi bálványát. Akkor még a Shake Rattle and Rollt énekelte, a Heartbreak Hotellel márciusban szerepelt ugyanott, már dicsősége teljes fényében. Ott már láthattak a nézők valamit később elhíresült, akkoriban botrányosnak tartott csípőmozgásából (Elvis, the Pelvis), és bizarr színpadi lépteiből is. Emlékszünk a Forrest Gump egyik híres fricskájára? Hősünk elmeséli, hogy gyerekkorában volt egy kedves albérlőjük, aki gitározott, és akit megihletett a járógépes kisfiú… Valójában azonban Elvisnek élete első, 1954. júliusi fellépésén kezdett el remegni a lába és a csípője, mert olyan ideges volt…

Nem csoda hát, hogy a Heartbreak Hotel a Királynak egész pályafutása alatt az egyik kedvence maradt, végig repertoáron tartotta. Utoljára 1977 májusában, három hónappal halála előtt énekelte koncerten, de akkor a 160 kilósra hízott, súlyos gyógyszerfüggő Elvis már csak árnyéka volt egykori önmagának.

De térjünk vissza 56 elejére: innentől kezdve nem volt megállás. Egymást követték a sikerlemezek, a tömeghisztériát kiváltó koncertek, tv-fellépések. És már ebben az évben beindult a rosszabbnál rosszabb filmek több mint 10 évig tartó sorozata. Elvis nagy álma volt, hogy olyan nagy drámai színész legyen, mint James Dean vagy Marlon Brando, próbálta is utánozni gesztusait, de ehhez kevésnek bizonyult a tálentuma, a zenés limonádék többségét pedig szívből utálta. Pedig olyan híres rendezők is vállalták a filmjeit, mint Norman Taurog, vagy Kertész Mihály, aki a talán legjobb filmjét, a Kid Creole-t jegyezte.

Mire 1958-ban megkezdődött a hatalmas „hazafias” reklámhadjárattal beharangozott katonai szolgálata – mintegy ellensúlyozandó az átlag amerikaiakban a zenéje és színpadi pózai által kiváltott erkölcsi felháborodást - már megszületett a rock and roll királyának mítosza: nemcsak hangja, hanem mozgása, hátrafésült, zselézett hajviselete és keresztneve is fogalommá vált. A mai napig elég csak annyit mondani: Elvis, és az egész világ Presley-re gondol.

A Heartbreak Hotel mellett ma is a műfaj alapértékei között tartjuk számon a Hound Dogot, a Jailhouse Rockot, a Baby I Don’t Care-t, a Don’t Be Cruelt, az All Shook Up-ot, az I Got A Womant – valamennyi RCA-karrierjének első két évében jelent meg. De azért azt se feledjük, hogy már akkor megmutatkozott a romantikus Elvis, hiszen 1956-os a Love Me Tender, az összebújós házibulik örök slágere. Mire azonban 1960 márciusában leszerelt, az egykori szegény sorból származó tupelói őstehetségből akaratától megfosztott intézmény, menedzsere kénye-kedve szerint dróton rángatott „szórakoztatóművész” lett. De ez már egy másik történet.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: