Street Sixteen: 9, 11 és 12 évesen alapítottak zenekart, azóta már kétszer is felléptek a Szigeten
Gimis zenekarokról viszonylag gyakran lehet hallani, abban a korban alighanem mindenki eljátszik a gondolattal, milyen lenne színpadon állni gitárral a nyakában, vagy épp egy dobfelszerelés mögött. Az viszont jóval ritkább, hogy egy banda mindegyik tagja általános iskolás még, amikor elkezdenek együtt zenélni.
A tagokkal – Czutor Simon, Tóth Csanád, Tóth Mátyás – arról beszélgettünk, vajon mennyit segít a szüleik ismertsége az előrejutásukban (Simon édesapja Czutor Zoltán, Matyi édesanyja pedig Erős Antónia), van-e bennük nagyobb bizonyítási vágy emiatt, és hogyan élik meg azt, hogy a korosztályuk túlnyomó többsége teljesen más zenéket hallgat, mint amit ők játszanak.
Hogyan ismerkedtetek meg és kezdtetek együtt zenélni?
Matyi: Az egész úgy indult, hogy nagyjából másfél éve elkezdtem gitárt tanulni Pulius Tibinél (a Supernem gitárosa – a szerk.), aki Csanit is tanítja, illetve Zolinak köszönhetően Simiről is tudta, hogy szeretne egy bandát hasonló korúakkal. Egyszer el kellett vinnem beállításra az egyik gitáromat Tibihez, és amikor érte mentem, épp egy kerti parti zajlott Csaniéknál, ahová „véletlenül” odaszervezte Simit is. Csaniék házában van egy kis próbaterem dobbal, mikrofonokkal és minden mással, amit azonnal birtokba vettünk, és gyakorlatilag 10 percen belül megalakult a zenekar. Azóta már teljes az összhang köztünk, nagyon jó barátok lettünk és mindennap beszélünk egymással.
Mennyire kuriózum, hogy hasonló korú gyerekek zenekart alapítanak? Tudtok más példákról akár Magyarországon, akár külföldön?
Csanád: Az egyik gitártanárom az AWS zenekarban játszik, ők gimis koruk óta együtt zenélnek, mi viszont náluk is korábban kezdtük: én 13 éves vagyok most, Simi 11, Matyi pedig 14. Ehhez hasonlóról még nem hallottam. Ráadásul mi már azelőtt is zenéltünk, hogy megismertük egymást: Simi Zolinak köszönhetően nyilván régóta, Matyi két évesen kezdett el dobolni, és az én életemet is végigkísérte a zene.
Matyi: A Kamaszfesztiválon szoktak lenni más zenekarok is hasonló korú tagokkal, de szerintem ők már mind középiskolások, szóval nagyjából 2-3 évvel idősebbek nálunk.
Képek forrása: Street Sixteen Facebook
Szerintetek a szüleitek ismertsége mennyit segít nektek az előrejutásban?
Csanád: Előfordult már, hogy felrótták nekünk, hogy biztos miatt érünk el sikereket és hívnak meg bennünket fellépni különböző helyekre, mert „anyád meg apád elintézte”.
Simon: A zenekarba ilyen kicsiként még persze beleszólnak a szülők, de a legtöbbször arra törekszünk, hogy nélkülük is boldoguljunk. Szeretnénk ugyanazokat a dolgokat megoldani és előrelépni akkor is, ha épp nincsenek velünk.
Matyi: Azért nagyon sokat is köszönhetünk nekik. Például hatalmas segítség, hogy Zoli már több mint 40 éve zenél, csomó dolgot ő tanított meg nekünk, a legtöbb koncertünkön is ott van.
Gyakran kikéritek a véleményét?
Csanád: Zenei tanácsokat tőle szoktunk leggyakrabban kérni, sok más dologban viszont inkább Antónia segít nekünk. Például abban, hogyan adjunk interjút, hiszen ő ilyen téren sokkal tapasztaltabb.
Matyi: Tőle tanultuk, hogy legyünk megfontoltak, mindig gondoljuk végig, mielőtt kimondunk valamit, nehogy utólag megbánjuk. Velem például többször előfordult már, hogy utólag visszanézve magamat nagyon másképp fogalmaztam volna.
Van bennetek nagyobb bizonyítási vágy amiatt, hogy megmutassátok, saját jogon is vagytok elég jók?
Simon: Igen!
Matyi: Próbálunk minél inkább azon dolgozni, hogy úgymond felnőjünk a feladathoz és érettebbek legyünk.
Csanád: Már sokkal komolyabbak vagyunk, mint amikor elkezdtük. Elég csak azt nézni, hogy Simi akkor még alig múlt el 9 éves, abban a korban azért még nem is lehet olyan fokú komolyságot elvárni senkitől.
Mik voltak az eddigi legemlékezetesebb koncertjeitek?
Csanád: Mindenképp a Sziget volt az egyik legjobb, a technikai feltételekre semmi panaszunk nem lehetett, és mi is egész elfogadhatóan játszottunk. Az idei SZIN pedig azért emlékezetes, mert az volt az első nagyszínpados bulink. Igaz, elég kevesen voltak a közönségben, de maga a helyszín kárpótolt. A legelső koncertünket is megemlíteném még, ami a Kamaszfesztiválon volt tavaly majusban. Összesen négy számot játszottunk, én nagyon izgultam, de aztán tök jól sikerült.
Simon: A végén még autogramot is kértek, ha mindent beleszámolunk, nagyjából 20-at osztottunk ki.
Matyi: Számomra a Harley-Davidson Fesztivál is különleges volt, mert egy nappal a koncert előtt még 38-40 fokos lázzal feküdtem otthon. Nagyon nem szerettem volna lemondani, inkább bevettem egy bitang erős fájdalomcsillapítót, amitől szerencsére jobb lett a helyzet.
Simon: Mi azért is izgultunk, mert három órányira voltunk a helytől, szóval ha azután mondod le, hogy már elindultunk, az nem lett volna túl jó.
A repertoárotok hogyan állt össze?
Csanád: Tudni kell rólunk, hogy eléggé eltérő stílusok állnak közel hozzánk, Simi például nagy Beatles-es, Matyinak a Slipknot a kedvence, nekem pedig a Muse. Mindannyian ajánlottunk dalokat, legelőször mindenki egyet-egyet, aztán pedig újra ugyanígy. Most 10 szám körül van a repertoárunk, illetve találtunk a neten egy nagyjából kétperces pedálbemutató videót, ami mindhármunknak nagyon megtetszett, szóval kitaláltuk, hogy ennek a témáit is eljátsszuk.
Simon: Ez az egyik legváltozatosabb számunk, nagyon szeretjük.
Saját számok írását tervezitek?
Csanád: Igen, abszolút, csak a szövegekkel bajlódunk. Zenei témaötletem viszont rengeteg van, mindig hangrögzítőre szoktam felvenni, ha eszembe jut valami, és épp nemrég értem el a századikat.
Matyi: Én elkezdtem írni egy angol nyelvű szöveget, már csak be kellene fejeznünk, illetve felvenni belőle egy demót.
A barátaitok, osztálytársaitok mit szólnak a zenekarhoz? Járnak a koncertjeitekre?
Simon: Néhány ismerősünk volt már, az osztálytársakkal megosztottam, de a mostani gyerekek azért elég másféle zenéket hallgatnak. Nyilván mondták, hogy tök jó, de annyira nem áll közel hozzájuk.
Hogyan élitek meg ezt?
Simon: Nekem igazából nem probléma, kívülállónak sem érzem magam emiatt. Nem csak én vagyok különböző, az osztályban mindenki más valamilyen szempontból. Szerintem ez a természetes.
Csanád: Szerintem is nagyon eltér az általunk játszott zene attól, amit a korunkbeliek hallgatnak manapság. De azért sok osztálytársamon és barátomon látom, hogy örülnek a sikereimnek.
Gázsit szoktatok kapni a fellépések után?
Matyi: Nem mindig, de előfordult már, hogy kaptunk. Ezt egyelőre még szétosztjuk hármunk között, illetve a szüleink kifizetik belőle a segítőinket, például a hangmérnököt, vagy technikust, de ha majd nagyobb gázsink lesz, azt inkább valami technikai eszközre vagy hasonló, nekünk hasznos dologra fogjuk költeni. Például sajtos chipsre… (nevetnek)
Csanád: Ez egy vicces sztori, onnan ered, amikor a Metro Clubban léptünk fel a Nyers előtt tavaly év végén, Simi pedig úgy lefáradt, mint aki egész nap futott. Akkor is készült velünk egy interjú, aminek az elején azonnal ledobta magát a kanapéra és teljesen elterült. Meg is kérdezték tőle, minek örülne a legjobban, mire felnézett és annyit mondott: „egy jó sajtos chipsnek!” Ez azóta szállóige lett köztünk.
Szeretnétek hosszú távon zenélésből élni?
Csanád: Én mindenképp, viszont biztosan nem Magyarországon.
Emellett a színészet és a szinkronizálás is érdekel, illetve hangmérnökként is szívesen dolgoznék később.
Matyi: Én is úgy gondolom, hogy csak zenélésből szeretnék és tudnék megélni, itthon viszont ez nagyon nehéz, különösen ezzel a stílussal. Mindenképpen kell majd valamilyen szakmát választanom, ami persze kapcsolódhat hozzá, például én is szívesen lennék hangmérnök vagy producer. A bandával pedig nagyon remélem, hogy külföldön fog folytatódni a karrierünk, kaptunk is már megkeresést más országból. Reméljük, ha picit idősebbek leszünk, és mögénk áll egy profi menedzsment, egyre több ilyen lehetőség jön majd.
