KULT
A Rovatból

Street Sixteen: 9, 11 és 12 évesen alapítottak zenekart, azóta már kétszer is felléptek a Szigeten

A tavaly alakult banda legidősebb tagja is csak most kezdi a nyolcadik osztályt, de tele vannak tervekkel: mindannyian zenélésből szeretnének élni, és meg sem állnának külföldig.
Láng Dávid - szmo.hu
2023. szeptember 04.


Link másolása

Gimis zenekarokról viszonylag gyakran lehet hallani, abban a korban alighanem mindenki eljátszik a gondolattal, milyen lenne színpadon állni gitárral a nyakában, vagy épp egy dobfelszerelés mögött. Az viszont jóval ritkább, hogy egy banda mindegyik tagja általános iskolás még, amikor elkezdenek együtt zenélni.

A Street Sixteen esetében ez a helyzet: másfél éve találkoztak először, de már a legelső pillanatban megvolt köztük a kémia. Azóta folyamatosan koncerteznek a legnagyobb példaképeik dalaival, hamarosan pedig saját számaik is lesznek.

A tagokkal – Czutor Simon, Tóth Csanád, Tóth Mátyás – arról beszélgettünk, vajon mennyit segít a szüleik ismertsége az előrejutásukban (Simon édesapja Czutor Zoltán, Matyi édesanyja pedig Erős Antónia), van-e bennük nagyobb bizonyítási vágy emiatt, és hogyan élik meg azt, hogy a korosztályuk túlnyomó többsége teljesen más zenéket hallgat, mint amit ők játszanak.

Hogyan ismerkedtetek meg és kezdtetek együtt zenélni?

Matyi: Az egész úgy indult, hogy nagyjából másfél éve elkezdtem gitárt tanulni Pulius Tibinél (a Supernem gitárosa – a szerk.), aki Csanit is tanítja, illetve Zolinak köszönhetően Simiről is tudta, hogy szeretne egy bandát hasonló korúakkal. Egyszer el kellett vinnem beállításra az egyik gitáromat Tibihez, és amikor érte mentem, épp egy kerti parti zajlott Csaniéknál, ahová „véletlenül” odaszervezte Simit is. Csaniék házában van egy kis próbaterem dobbal, mikrofonokkal és minden mással, amit azonnal birtokba vettünk, és gyakorlatilag 10 percen belül megalakult a zenekar. Azóta már teljes az összhang köztünk, nagyon jó barátok lettünk és mindennap beszélünk egymással.

Mennyire kuriózum, hogy hasonló korú gyerekek zenekart alapítanak? Tudtok más példákról akár Magyarországon, akár külföldön?

Csanád: Az egyik gitártanárom az AWS zenekarban játszik, ők gimis koruk óta együtt zenélnek, mi viszont náluk is korábban kezdtük: én 13 éves vagyok most, Simi 11, Matyi pedig 14. Ehhez hasonlóról még nem hallottam. Ráadásul mi már azelőtt is zenéltünk, hogy megismertük egymást: Simi Zolinak köszönhetően nyilván régóta, Matyi két évesen kezdett el dobolni, és az én életemet is végigkísérte a zene.

Matyi: A Kamaszfesztiválon szoktak lenni más zenekarok is hasonló korú tagokkal, de szerintem ők már mind középiskolások, szóval nagyjából 2-3 évvel idősebbek nálunk.

Képek forrása: Street Sixteen Facebook

Szerintetek a szüleitek ismertsége mennyit segít nektek az előrejutásban?

Csanád: Előfordult már, hogy felrótták nekünk, hogy biztos miatt érünk el sikereket és hívnak meg bennünket fellépni különböző helyekre, mert „anyád meg apád elintézte”.

Abban, hogy segítenek nekünk, van valamennyi igazság, de szerintem ha nem lennénk jók, nem sokra mennénk vele.

Simon: A zenekarba ilyen kicsiként még persze beleszólnak a szülők, de a legtöbbször arra törekszünk, hogy nélkülük is boldoguljunk. Szeretnénk ugyanazokat a dolgokat megoldani és előrelépni akkor is, ha épp nincsenek velünk.

Matyi: Azért nagyon sokat is köszönhetünk nekik. Például hatalmas segítség, hogy Zoli már több mint 40 éve zenél, csomó dolgot ő tanított meg nekünk, a legtöbb koncertünkön is ott van.

Gyakran kikéritek a véleményét?

Csanád: Zenei tanácsokat tőle szoktunk leggyakrabban kérni, sok más dologban viszont inkább Antónia segít nekünk. Például abban, hogyan adjunk interjút, hiszen ő ilyen téren sokkal tapasztaltabb.

Matyi: Tőle tanultuk, hogy legyünk megfontoltak, mindig gondoljuk végig, mielőtt kimondunk valamit, nehogy utólag megbánjuk. Velem például többször előfordult már, hogy utólag visszanézve magamat nagyon másképp fogalmaztam volna.

Van bennetek nagyobb bizonyítási vágy amiatt, hogy megmutassátok, saját jogon is vagytok elég jók?

Simon: Igen!

Matyi: Próbálunk minél inkább azon dolgozni, hogy úgymond felnőjünk a feladathoz és érettebbek legyünk.

A cél, hogy minél kevesebbet hülyéskedjünk, különösen amikor épp fellépésen vagyunk. Ilyenkor már a beálláson is igyekszünk koncentrálni és a tapasztaltabb arcunkat mutatni, főleg a technikusoknak és a többi fellépőnek.

Csanád: Már sokkal komolyabbak vagyunk, mint amikor elkezdtük. Elég csak azt nézni, hogy Simi akkor még alig múlt el 9 éves, abban a korban azért még nem is lehet olyan fokú komolyságot elvárni senkitől.

Mik voltak az eddigi legemlékezetesebb koncertjeitek?

Csanád: Mindenképp a Sziget volt az egyik legjobb, a technikai feltételekre semmi panaszunk nem lehetett, és mi is egész elfogadhatóan játszottunk. Az idei SZIN pedig azért emlékezetes, mert az volt az első nagyszínpados bulink. Igaz, elég kevesen voltak a közönségben, de maga a helyszín kárpótolt. A legelső koncertünket is megemlíteném még, ami a Kamaszfesztiválon volt tavaly majusban. Összesen négy számot játszottunk, én nagyon izgultam, de aztán tök jól sikerült.

Simon: A végén még autogramot is kértek, ha mindent beleszámolunk, nagyjából 20-at osztottunk ki.

Matyi: Számomra a Harley-Davidson Fesztivál is különleges volt, mert egy nappal a koncert előtt még 38-40 fokos lázzal feküdtem otthon. Nagyon nem szerettem volna lemondani, inkább bevettem egy bitang erős fájdalomcsillapítót, amitől szerencsére jobb lett a helyzet.

A koncert napján felhívtam Zolit, és így szóltam bele a telefonba: „Figyelj, az a helyzet, hogy…” – mindezt olyan csalódott hangsúllyal, hogy azt higgye, biztosan le fogom mondani. Aztán viszont úgy folytattam: „...irány a Harley-Davidson Fesztivál!”

Simon: Mi azért is izgultunk, mert három órányira voltunk a helytől, szóval ha azután mondod le, hogy már elindultunk, az nem lett volna túl jó.

A repertoárotok hogyan állt össze?

Csanád: Tudni kell rólunk, hogy eléggé eltérő stílusok állnak közel hozzánk, Simi például nagy Beatles-es, Matyinak a Slipknot a kedvence, nekem pedig a Muse. Mindannyian ajánlottunk dalokat, legelőször mindenki egyet-egyet, aztán pedig újra ugyanígy. Most 10 szám körül van a repertoárunk, illetve találtunk a neten egy nagyjából kétperces pedálbemutató videót, ami mindhármunknak nagyon megtetszett, szóval kitaláltuk, hogy ennek a témáit is eljátsszuk.

Simon: Ez az egyik legváltozatosabb számunk, nagyon szeretjük.

Saját számok írását tervezitek?

Csanád: Igen, abszolút, csak a szövegekkel bajlódunk. Zenei témaötletem viszont rengeteg van, mindig hangrögzítőre szoktam felvenni, ha eszembe jut valami, és épp nemrég értem el a századikat.

Ezekből akár már két lemez is kijönne, csak össze kellene rakni őket dalokká. Szerintem nagyjából most értük el azt a kort, amikor már elég érettek vagyunk hozzá.

Matyi: Én elkezdtem írni egy angol nyelvű szöveget, már csak be kellene fejeznünk, illetve felvenni belőle egy demót.

A barátaitok, osztálytársaitok mit szólnak a zenekarhoz? Járnak a koncertjeitekre?

Simon: Néhány ismerősünk volt már, az osztálytársakkal megosztottam, de a mostani gyerekek azért elég másféle zenéket hallgatnak. Nyilván mondták, hogy tök jó, de annyira nem áll közel hozzájuk.

Hogyan élitek meg ezt?

Simon: Nekem igazából nem probléma, kívülállónak sem érzem magam emiatt. Nem csak én vagyok különböző, az osztályban mindenki más valamilyen szempontból. Szerintem ez a természetes.

Csanád: Szerintem is nagyon eltér az általunk játszott zene attól, amit a korunkbeliek hallgatnak manapság. De azért sok osztálytársamon és barátomon látom, hogy örülnek a sikereimnek.

Gázsit szoktatok kapni a fellépések után?

Matyi: Nem mindig, de előfordult már, hogy kaptunk. Ezt egyelőre még szétosztjuk hármunk között, illetve a szüleink kifizetik belőle a segítőinket, például a hangmérnököt, vagy technikust, de ha majd nagyobb gázsink lesz, azt inkább valami technikai eszközre vagy hasonló, nekünk hasznos dologra fogjuk költeni. Például sajtos chipsre… (nevetnek)

Csanád: Ez egy vicces sztori, onnan ered, amikor a Metro Clubban léptünk fel a Nyers előtt tavaly év végén, Simi pedig úgy lefáradt, mint aki egész nap futott. Akkor is készült velünk egy interjú, aminek az elején azonnal ledobta magát a kanapéra és teljesen elterült. Meg is kérdezték tőle, minek örülne a legjobban, mire felnézett és annyit mondott: „egy jó sajtos chipsnek!” Ez azóta szállóige lett köztünk.

Szeretnétek hosszú távon zenélésből élni?

Csanád: Én mindenképp, viszont biztosan nem Magyarországon.

Az a tervem, hogy kimegyek külföldre továbbtanulni valamelyik nagy egyetemre, és a zenélést is ki szeretném maxolni. Azt gondolom, hogy mindannyiunknak ez az útja – nem biztos, hogy együtt fogjuk megvalósítani, de még az sincs kizárva.

Emellett a színészet és a szinkronizálás is érdekel, illetve hangmérnökként is szívesen dolgoznék később.

Matyi: Én is úgy gondolom, hogy csak zenélésből szeretnék és tudnék megélni, itthon viszont ez nagyon nehéz, különösen ezzel a stílussal. Mindenképpen kell majd valamilyen szakmát választanom, ami persze kapcsolódhat hozzá, például én is szívesen lennék hangmérnök vagy producer. A bandával pedig nagyon remélem, hogy külföldön fog folytatódni a karrierünk, kaptunk is már megkeresést más országból. Reméljük, ha picit idősebbek leszünk, és mögénk áll egy profi menedzsment, egyre több ilyen lehetőség jön majd.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk