KULT
A Rovatból

Street Sixteen: 9, 11 és 12 évesen alapítottak zenekart, azóta már kétszer is felléptek a Szigeten

A tavaly alakult banda legidősebb tagja is csak most kezdi a nyolcadik osztályt, de tele vannak tervekkel: mindannyian zenélésből szeretnének élni, és meg sem állnának külföldig.
Láng Dávid - szmo.hu
2023. szeptember 04.



Gimis zenekarokról viszonylag gyakran lehet hallani, abban a korban alighanem mindenki eljátszik a gondolattal, milyen lenne színpadon állni gitárral a nyakában, vagy épp egy dobfelszerelés mögött. Az viszont jóval ritkább, hogy egy banda mindegyik tagja általános iskolás még, amikor elkezdenek együtt zenélni.

A Street Sixteen esetében ez a helyzet: másfél éve találkoztak először, de már a legelső pillanatban megvolt köztük a kémia. Azóta folyamatosan koncerteznek a legnagyobb példaképeik dalaival, hamarosan pedig saját számaik is lesznek.

A tagokkal – Czutor Simon, Tóth Csanád, Tóth Mátyás – arról beszélgettünk, vajon mennyit segít a szüleik ismertsége az előrejutásukban (Simon édesapja Czutor Zoltán, Matyi édesanyja pedig Erős Antónia), van-e bennük nagyobb bizonyítási vágy emiatt, és hogyan élik meg azt, hogy a korosztályuk túlnyomó többsége teljesen más zenéket hallgat, mint amit ők játszanak.

Hogyan ismerkedtetek meg és kezdtetek együtt zenélni?

Matyi: Az egész úgy indult, hogy nagyjából másfél éve elkezdtem gitárt tanulni Pulius Tibinél (a Supernem gitárosa – a szerk.), aki Csanit is tanítja, illetve Zolinak köszönhetően Simiről is tudta, hogy szeretne egy bandát hasonló korúakkal. Egyszer el kellett vinnem beállításra az egyik gitáromat Tibihez, és amikor érte mentem, épp egy kerti parti zajlott Csaniéknál, ahová „véletlenül” odaszervezte Simit is. Csaniék házában van egy kis próbaterem dobbal, mikrofonokkal és minden mással, amit azonnal birtokba vettünk, és gyakorlatilag 10 percen belül megalakult a zenekar. Azóta már teljes az összhang köztünk, nagyon jó barátok lettünk és mindennap beszélünk egymással.

Mennyire kuriózum, hogy hasonló korú gyerekek zenekart alapítanak? Tudtok más példákról akár Magyarországon, akár külföldön?

Csanád: Az egyik gitártanárom az AWS zenekarban játszik, ők gimis koruk óta együtt zenélnek, mi viszont náluk is korábban kezdtük: én 13 éves vagyok most, Simi 11, Matyi pedig 14. Ehhez hasonlóról még nem hallottam. Ráadásul mi már azelőtt is zenéltünk, hogy megismertük egymást: Simi Zolinak köszönhetően nyilván régóta, Matyi két évesen kezdett el dobolni, és az én életemet is végigkísérte a zene.

Matyi: A Kamaszfesztiválon szoktak lenni más zenekarok is hasonló korú tagokkal, de szerintem ők már mind középiskolások, szóval nagyjából 2-3 évvel idősebbek nálunk.

Képek forrása: Street Sixteen Facebook

Szerintetek a szüleitek ismertsége mennyit segít nektek az előrejutásban?

Csanád: Előfordult már, hogy felrótták nekünk, hogy biztos miatt érünk el sikereket és hívnak meg bennünket fellépni különböző helyekre, mert „anyád meg apád elintézte”.

Abban, hogy segítenek nekünk, van valamennyi igazság, de szerintem ha nem lennénk jók, nem sokra mennénk vele.

Simon: A zenekarba ilyen kicsiként még persze beleszólnak a szülők, de a legtöbbször arra törekszünk, hogy nélkülük is boldoguljunk. Szeretnénk ugyanazokat a dolgokat megoldani és előrelépni akkor is, ha épp nincsenek velünk.

Matyi: Azért nagyon sokat is köszönhetünk nekik. Például hatalmas segítség, hogy Zoli már több mint 40 éve zenél, csomó dolgot ő tanított meg nekünk, a legtöbb koncertünkön is ott van.

Gyakran kikéritek a véleményét?

Csanád: Zenei tanácsokat tőle szoktunk leggyakrabban kérni, sok más dologban viszont inkább Antónia segít nekünk. Például abban, hogyan adjunk interjút, hiszen ő ilyen téren sokkal tapasztaltabb.

Matyi: Tőle tanultuk, hogy legyünk megfontoltak, mindig gondoljuk végig, mielőtt kimondunk valamit, nehogy utólag megbánjuk. Velem például többször előfordult már, hogy utólag visszanézve magamat nagyon másképp fogalmaztam volna.

Van bennetek nagyobb bizonyítási vágy amiatt, hogy megmutassátok, saját jogon is vagytok elég jók?

Simon: Igen!

Matyi: Próbálunk minél inkább azon dolgozni, hogy úgymond felnőjünk a feladathoz és érettebbek legyünk.

A cél, hogy minél kevesebbet hülyéskedjünk, különösen amikor épp fellépésen vagyunk. Ilyenkor már a beálláson is igyekszünk koncentrálni és a tapasztaltabb arcunkat mutatni, főleg a technikusoknak és a többi fellépőnek.

Csanád: Már sokkal komolyabbak vagyunk, mint amikor elkezdtük. Elég csak azt nézni, hogy Simi akkor még alig múlt el 9 éves, abban a korban azért még nem is lehet olyan fokú komolyságot elvárni senkitől.

Mik voltak az eddigi legemlékezetesebb koncertjeitek?

Csanád: Mindenképp a Sziget volt az egyik legjobb, a technikai feltételekre semmi panaszunk nem lehetett, és mi is egész elfogadhatóan játszottunk. Az idei SZIN pedig azért emlékezetes, mert az volt az első nagyszínpados bulink. Igaz, elég kevesen voltak a közönségben, de maga a helyszín kárpótolt. A legelső koncertünket is megemlíteném még, ami a Kamaszfesztiválon volt tavaly majusban. Összesen négy számot játszottunk, én nagyon izgultam, de aztán tök jól sikerült.

Simon: A végén még autogramot is kértek, ha mindent beleszámolunk, nagyjából 20-at osztottunk ki.

Matyi: Számomra a Harley-Davidson Fesztivál is különleges volt, mert egy nappal a koncert előtt még 38-40 fokos lázzal feküdtem otthon. Nagyon nem szerettem volna lemondani, inkább bevettem egy bitang erős fájdalomcsillapítót, amitől szerencsére jobb lett a helyzet.

A koncert napján felhívtam Zolit, és így szóltam bele a telefonba: „Figyelj, az a helyzet, hogy…” – mindezt olyan csalódott hangsúllyal, hogy azt higgye, biztosan le fogom mondani. Aztán viszont úgy folytattam: „...irány a Harley-Davidson Fesztivál!”

Simon: Mi azért is izgultunk, mert három órányira voltunk a helytől, szóval ha azután mondod le, hogy már elindultunk, az nem lett volna túl jó.

A repertoárotok hogyan állt össze?

Csanád: Tudni kell rólunk, hogy eléggé eltérő stílusok állnak közel hozzánk, Simi például nagy Beatles-es, Matyinak a Slipknot a kedvence, nekem pedig a Muse. Mindannyian ajánlottunk dalokat, legelőször mindenki egyet-egyet, aztán pedig újra ugyanígy. Most 10 szám körül van a repertoárunk, illetve találtunk a neten egy nagyjából kétperces pedálbemutató videót, ami mindhármunknak nagyon megtetszett, szóval kitaláltuk, hogy ennek a témáit is eljátsszuk.

Simon: Ez az egyik legváltozatosabb számunk, nagyon szeretjük.

Saját számok írását tervezitek?

Csanád: Igen, abszolút, csak a szövegekkel bajlódunk. Zenei témaötletem viszont rengeteg van, mindig hangrögzítőre szoktam felvenni, ha eszembe jut valami, és épp nemrég értem el a századikat.

Ezekből akár már két lemez is kijönne, csak össze kellene rakni őket dalokká. Szerintem nagyjából most értük el azt a kort, amikor már elég érettek vagyunk hozzá.

Matyi: Én elkezdtem írni egy angol nyelvű szöveget, már csak be kellene fejeznünk, illetve felvenni belőle egy demót.

A barátaitok, osztálytársaitok mit szólnak a zenekarhoz? Járnak a koncertjeitekre?

Simon: Néhány ismerősünk volt már, az osztálytársakkal megosztottam, de a mostani gyerekek azért elég másféle zenéket hallgatnak. Nyilván mondták, hogy tök jó, de annyira nem áll közel hozzájuk.

Hogyan élitek meg ezt?

Simon: Nekem igazából nem probléma, kívülállónak sem érzem magam emiatt. Nem csak én vagyok különböző, az osztályban mindenki más valamilyen szempontból. Szerintem ez a természetes.

Csanád: Szerintem is nagyon eltér az általunk játszott zene attól, amit a korunkbeliek hallgatnak manapság. De azért sok osztálytársamon és barátomon látom, hogy örülnek a sikereimnek.

Gázsit szoktatok kapni a fellépések után?

Matyi: Nem mindig, de előfordult már, hogy kaptunk. Ezt egyelőre még szétosztjuk hármunk között, illetve a szüleink kifizetik belőle a segítőinket, például a hangmérnököt, vagy technikust, de ha majd nagyobb gázsink lesz, azt inkább valami technikai eszközre vagy hasonló, nekünk hasznos dologra fogjuk költeni. Például sajtos chipsre… (nevetnek)

Csanád: Ez egy vicces sztori, onnan ered, amikor a Metro Clubban léptünk fel a Nyers előtt tavaly év végén, Simi pedig úgy lefáradt, mint aki egész nap futott. Akkor is készült velünk egy interjú, aminek az elején azonnal ledobta magát a kanapéra és teljesen elterült. Meg is kérdezték tőle, minek örülne a legjobban, mire felnézett és annyit mondott: „egy jó sajtos chipsnek!” Ez azóta szállóige lett köztünk.

Szeretnétek hosszú távon zenélésből élni?

Csanád: Én mindenképp, viszont biztosan nem Magyarországon.

Az a tervem, hogy kimegyek külföldre továbbtanulni valamelyik nagy egyetemre, és a zenélést is ki szeretném maxolni. Azt gondolom, hogy mindannyiunknak ez az útja – nem biztos, hogy együtt fogjuk megvalósítani, de még az sincs kizárva.

Emellett a színészet és a szinkronizálás is érdekel, illetve hangmérnökként is szívesen dolgoznék később.

Matyi: Én is úgy gondolom, hogy csak zenélésből szeretnék és tudnék megélni, itthon viszont ez nagyon nehéz, különösen ezzel a stílussal. Mindenképpen kell majd valamilyen szakmát választanom, ami persze kapcsolódhat hozzá, például én is szívesen lennék hangmérnök vagy producer. A bandával pedig nagyon remélem, hogy külföldön fog folytatódni a karrierünk, kaptunk is már megkeresést más országból. Reméljük, ha picit idősebbek leszünk, és mögénk áll egy profi menedzsment, egyre több ilyen lehetőség jön majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Megszólalt Krasznahorkai László: Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
A Nobel-díjas író pár mondatban reagált ma a díjra, az azt követő jókívánságokra, és meg is köszönte az olvasóinak őket. Záporoznak is a kommentek a poszt alá.


Néhány napja jelentették be, hogy Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, akkor volt egy rövid nyilatkozata, de azóta nemigen szólalt meg az író. Most a közösségi média oldalán írt pár sort a követőinek a maga fanyar humorával:

„Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”
– írta a Facebookon.

A kommentek túlnyomó része pozitív reakciókat tartalmaz, köszönik a könyveket, az olvasás élményét, és gratulálnak a frissen díjazott írónak:

"Pont a mester kötetét olvasva kaptam a híreket. Hát persze hogy boldogság."

"Itt Erdélyben is nagy volt az öröm. Egy könyves kávézóban dolgozom, jó volt elsőnek két német egyetemi hallgatónak elújságolni a hírt, hallottak a szerzőről!"

"Mikor évekkel ezelőtt egy brit könyvtárban dolgoztam karbantartóként, mindig megpróbáltam becsempészni a Wenckheim báró hazatér angol nyelvű, keménykötésű kiadását az ajánlott irodalom polcra, de valaki mindig észrevette és visszatették. Végig nekem volt igazam. Gratulálok a díjhoz!"

"Igen, végre önfeledten lehetett örülni, egy időre ki lehetett lépni a nyomasztó, nehezen elviselhető mindennapjainkból. Köszönjük!"

"Hatalmas öröm és boldogság,hogy egy magyar ember ismét feltette hazámat a kultúra felső polcára.Szívből gratulálok,jó egészséget és kreatív energiákat kívánok az elkövetkezendő időkre is!"


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Aktnaptárt készít Tóth Enikő új főszerepében - egy pikáns darab a Játékszín színpadán
A darab a bátorságról és egy női közösség erejéről szól, és a világ számos helyén színpadra állították már. De Tóth Enikő egy másik tabudöntögető színdarabban is játszik, ami a menopauzáról szól.


Tóth Enikő nagy dobásra készül: a Játékszín Naptárlányok című előadásának egyik főszerepét viszi, amelyben egy kisvárosi női közösség aktnaptárt készít egy nemes ügyért. „Van egy női közösség, amelynek tagjai egy nemes ügy mellett elindítanak valamit, és rendkívül bátor döntést hoznak a kissé színtelen kis életükben.” – mondta erről a Blikknek.

A Naptárlányok Tim Firth műve, amelyet egy valós történet ihletett: Angliában, Yorkshire-ben egy női klub tagjai jótékonysági aktnaptárt készítettek, hogy pénzt gyűjtsenek egy barátnőjük férje emlékére és a leukémiakutatás támogatására.

A darab a barátságról, a közösség erejéről, az önelfogadásról és a veszteség feldolgozásáról mesél, sok humorral és megható pillanattal.

A színpadi jelenetek a pikáns szituációkat játékosan, ízléssel oldják meg: a szereplők a „kényes” pillanatokban hétköznapi tárgyakkal – teáskannákkal, süteményekkel, virágokkal – takarják el magukat, miközben egyre nagyobb önbizalommal állnak ki az ügyük mellett. A történet a 2000-es évek elején bemutatott, nagy sikerű film után került színpadra a 2000-es évek végén, és azóta világszerte számos színház műsorán szerepelt.

A mi kis falunk című sorozatban Zömbiknét alakít Tóth Enikő a Menopauza című darabban is brillírozik, és erős visszajelzéseket kap a nézőktől.

„Nagyon sok nőnek hozott megkönnyebbülést, hogy például a menopauzáról beszélünk a színpadon, ráadásul humorral, öniróniával, de közben úgy, hogy belefacsarodhat az emberek szíve.

Sok hölgy mondta, hogy az előadás után a férje már jobban érti, miért volt olyan a változókorban, amilyen. A nők szemében meg azt a boldogságot látom, hogy megértve érzik magukat, van bennük egy felszabadult érzés” - fogalmazott Tóth Enikő a Blikknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Színészlegendák és legendás szerepek kísérték Diane Keaton életét – galéria
A 79 éves korában elhunyt színésznő a szakma krémjével dolgozott együtt. Néhány munkakapcsolata párkapcsolattá is alakult, bár sosem ment férjhez. Egy élet és karrier képekben.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.

Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.

Megannyi filmes szerepéből olykor romantikus kapcsolat is szövődött kollégáival, bár férjhez soha nem ment. Két örökbe fogadott gyereke Dexter (1996) és Duke (2000).

Filmes szerepeiből, pár- és munkakapcsolataiból készítettünk válogatást (a képekre kattintva galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Nem egy árváról, hanem az egész elárvult országról szól Nemes Jeles László új filmje
Az Oscar-díjas rendező (ezúttal Nemes László néven) új filmjében saját családja történetén keresztül mutatja be, hogy próbált magára találni az ország 56' után. Az Árvában a nagyszerű főszereplők mellett Iványi Gábor is feltűnik egy kameo erejéig.


(A CIKK KISEBB SPOILEREKET TARTALMAZHAT)

Rögtön az elején szeretném tisztázni a film címét, mert már látni, hogy rengeteg helyen rosszul szerepel.

Tehát helyesen: Árva – így, névelő nélkül.

Nemes Jeles László életművében kiemelt szerepe van a most bemutatott Andornak, hiszen saját családja, egészen pontosan édesapja történetét vitte filmvászonra. Jeles Andrást is foglalkoztatta a megfilmesítés lehetősége, de ő végül nem tudta elkészíteni a saját változatát. Fia szerint kellett az egy generációnyi távolság a történtektől ahhoz, hogy fel lehessen dolgozni.

A film története szerint Andor (Barabás Bojtorján) a második világháború urán négy éves koráig egy árvaházban élt, amit azonban az államosítások során bezárnak. Andornak szerencséje van társaihoz képest, akik állami otthonokba kerülnek át: ő csak félárva, és édesanyja, Klára (Waskovics Andrea) eljön érte, hogy magához vegye. Andor úgy tudja, apja egy Hirsch nevű zsidó jegyügynök volt, de koncentrációs táborba hurcolták. Miután a férfi haláláról nem győződhettek meg minden kétséget kizáróan, Andor egyre csak várja édesapja visszatérését.

Klára és Andor kapcsolata nem szokványos anya-fia viszony. A háború árnyékában annyira nem egyedi eset, hogy egy nő árvaházba adja gyermekét, de érezzük, hogy itt nem a nélkülözés az elsődleges ok. Klára próbál helytállni anyaként, rendesen bánni Andorral, de kettejük interakcióiból hiányzik az igazi anyai gyöngédség.

Csak lassan értjük meg ennek vérfagyasztó okait…

Közben telik az idő. Az 56'-os forradalom utáni hónapokban járunk. Rendkívül feszült a légkör, a város romokban, a hatóságok bárkit, bármiért vegzálhatnak. Akárki lehet besúgó, az emberek kétszer is meggondolják, kinyissák-e a szájukat.

Andornak csupán két igazán közeli barátja van. Iskolatársa, Sári (Szabó Elíz), akinek a bátyja, Tamás (Soma Sándor) részt vett a forradalomban és most egy pincében bujkál a hatóságok elől, illetve a pantomimes Géza (a Nemes-Jeles mindhárom filmjében szereplő Marcin Czarnik), aki Hirsch legjobb barátjaként szárnya alá veszi a félárvát.

Andor élete fenekestül felfordul, amikor megjelenik Klára múltjából Berend, a hentes (Grégory Gadebois egészen hihetetlen alakítása), akiről az anyja sokáig nem mondja meg az igazat. A könnyen dühbe guruló férfi egyre nagyobb részt követel magának Klára és Andor életéből. Bár Berend tud kedves és figyelmes lenni, de ha elönti a düh, senki és semmi nincs biztonságban tőle. Andor fél tőle, és elhatározza, hogy bármi áron megszabadítja tőle a családját. Miközben kamaszos dühe egye szélsőségesebb tettekre viszi, apránként fény derül a múlt nyomasztó titkaira, amiben az a legfélelmetesebb, hogy teljesen átírja Andor identitását és jövőjét.

A film tulajdonképpen Andor személyes forradalmát mutatja be 56' árnyékában, és ily módon a forradalom metaforájává válik. Elgondolkoztatja az embert, mit is jelent pontosan a bukás és a győzelem.

Talán ezért is lett a film címe Árva, névelő nélkül, mert nem egy árváról szól, hanem az egész elárvult országról.

A filmet Nemes Lászlóként jegyző rendező mesterien bánik a fényekkel és a plánokkal, a beszűkített terekkel, hogy megteremtse az ötvenes évek fojtogató miliőjét. A korfestésben nem csak a jelmezek és a technika segítségével feljavított díszletek segítenek, hanem a műgonddal kidolgozott, apró részletek is. Ily módon pedig a film arra is alkalmas, hogy kicsit megismerjük az akkori mindennapokat. A tujázás, az 56'-ban szétlőtt házak romjain játszó gyerekek, a mozi nézőterén dohányzó emberek és a szünet, amikor mutatványosok szórakoztatják az embert csak néhány apróság abból, amit az alkotók felvillantottak 1957 miliőjéből. A rendező és Erdély Mátyás operatőr precízen megkoreografált, hosszú snittekkel teszi még életszerűbbé, még átélhetőbbé a történetet.

Barabás Bojtorjánt több hónapnyi intenzív casting során találták meg Andor szerepére. Bojtorján a sajtótájékoztatón azt mondta, nem készült sohasem színészi pályára, de a film gyökeresen megváltoztatta az elképzeléseit.

Nemes-Jeles szerint Bojtorján igazi őstehetség, akivel nagyon könnyű volt együtt dolgozni, mert ahogy elindult a kamera, rögtön Andorrá változott.

Waskovics Andrea azon színésznők közé tartozik, akik teljesen fel tudnak oldódni a szerepben. Ha meg akartok győződni róla, nézzék meg a Vígszínház előadásaiban. A Letargiában például tökéletes gimnazistává változik, bármelyik középiskolában be tudna olvadni és az embernek eszébe sem jut, hogy egy érett, felnőtt nőt lát. A filmben nagyon érzékenyen hozza a szerencsétlen sorsú anyát, aki a háborúban elvesztette férjét, élete szerelmét, és az anyaságot sem képes a maga teljes gyönyörűségében megélni, mert fia a traumák élő mementója.

A film egyik nagy meglepetése a Sára nagypapáját alakító Iványi Gábor, aki kiválóan alakítja a bölcs zsidó öregembert.

Alighanem Iványi saját, személyes hitelessége és kisugárzása az, ami több mint alkalmassá teszi erre a szerepre.

(Iványi szerepeltetéséről bővebben is mesélt nekem a rendező, a vele készült interjút is hamarosan olvashatják majd a Szeretlek Magyarországon.)

Végére hagytam a Berendet alakító Grégory Gadebois-t, aki egészen elképesztő teljesítményt nyújt. Először is szenzációsan hozza a durva hentes alakját. Az efféle figurák a filmekben nagyon könnyen válnak egydimenzióssá: narcisztikus, brutális állatok, akiknek egyetlen jellemvonása az erőszakosság. De Berend nem ilyen, sokszor elhisszük neki, hogy őszintén vágyik a fiú szeretetére, elfogadására, és bizonyosan pillanatokban, amikor azt várnánk, hogy robban, a leggyöngébb oldalát mutatja. Ehhez nyilván szükséges a remek forgatókönyv is, de Gadebois alakítása is.

A legnagyobb fegyvertény azonban mégsem ez, hanem az, hogy a francia színész a szerep kedvéért megtanult magyarul. Igen, a filmben nem szinkronhangot hallunk, Gadebois maga beszél tökéletes, akcentusmentes magyarsággal, ami valami egészen egyedülálló teljesítmény.

Nincs tökéletes film, így az Árva sem az, lehet találni benne apró koszokat. Bennem például hiányérzetet hagyott, hogy nem tudjuk meg, pontosan mi volt Klára motivációja arra, hogy mégis magához vegye a fiát. De fölöslegesnek érzem a szőrszálhasogatást. Ha vannak is apró szépséghibák, azok csak még inkább kiemelik a nagy egész értékeit.


Link másolása
KÖVESS MINKET: