Urbán Ágnes szerint a Fidesz sem egy adott pillanatban döntött a magyar médiarendszer teljes kivégzése mellett, hanem fokozatosan csavarta fel a nyomást. Egyre bátrabbak lettek, és egyre kevésbé érdekelte őket, mit mond a nemzetközi közvélemény. Mérlegen az elmúlt 16 év.
Ha az elmúlt 16 évre leginkább jellemző kifejezéseket akarnánk összeszedni, az elsők között biztosan ott lenne az a szó, hogy propaganda. Tény, hogy soha nem vált ennyire ketté a nyilvánosság, mint az Orbán-korszakban, ahogy soha nem sikerült egyetlen kormánynak sem a képére formálnia a magyar sajtóviszonyokat a rendszerváltozás után.
Hogyan jutottunk el idáig, mennyire hatékony ea fideszes médiabirodalom a podcastok és YouTube világában, hogyan lehet egy esetleges Tisza győzelem esetén leépíteni mindezt? Korszakértékelő sorozatunkban Urbán Ágnes médiakutatóval, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetőjével beszélgettünk.
— Igazat mondok, ha azt állítom, hogy az aggodalomra okot adó jelenségek a magyar médiavilágban valójában nem 2010-ben kezdődtek?
— Igen. Azonban 2010 után sokkal látványosabbá és erősebbé váltak azok a problémák, amelyek a magyar médiarendszert jellemzik, és jellemezték korábban is.
Utólag látszik igazán, hogy sok minden már korábban félrecsúszott.
Ezt annyiban árnyalnám, hogy hiába lehetett látni néhány problémát az 1990-től 2010-ig tartó időszakban is, ott azért joggal gondolhatták sokan, hogy ezek csupán egy fejlődő demokrácia gyermekbetegségei. Ahhoz, hogy a négy évtizednyi kommunizmus után beinduljon egy igazán jól működő, demokratikus alapokon nyugvó médiarendszer, egy jól működő nyilvánosság, egy jól működő sajtó és annak a közhatalom-ellenőrző funkciója, idő kell. Kell szakmai fejlődés, strukturális átalakulás, egy fejlődő médiapolitika. Akik már időben érzékelték a diszfunkcionalitás jeleit, hogy milyen típusú problémák vannak Magyarországon, azok is abban reménykedtek, hogy ezek előbb-utóbb megoldódnak, a rendszer korrigálja saját magát. Azt valószínűleg senki nem gondolta, ami 2010 után történt.
— Mik voltak azok a legfontosabb történések, amik a 2010-es startvonalnál jellemezték a magyar médiarendszert?
— Ezt muszáj 2008-nál kezdeni. Akkor volt egy globális pénzügyi-gazdasági válság, ami nagyon rosszul érintette a médiát. A hirdetési bevételek hirtelen zuhanni kezdtek, és kiderült, hogy a magyar, és nemcsak a magyar, hanem a kelet-közép-európai médiarendszerek is nagyon sérülékenyek. Ezzel párhuzamosan zajlott egy olyan folyamat, amit nem lehet színtisztán évszámhoz kötni:nyilvánvalóvá vált, hogy a digitális platformok, kiemelten a Google és a Facebook (ma már Meta) a hirdetési bevételek egyre nagyobb részét szerzik meg. Tehát nagyon súlyos üzleti modellproblémák zúdultak a médiára. Ez azért fontos, és ezért kellett 2010-et valójában itt indítani, mert az egész közép-kelet-európai régió 2010-re már kevésbé tűnt vonzónak a külföldi befektetőknek. Nem érezték már azt az óriási növekedési potenciált és vonzerőt, amit a rendszerváltás után gondoltak, amikor egymás után jöttek ide a külföldi befektetők. 2010-ben, amikor az Orbán-kormány hatalomra került, elindult az a típusú térfoglalási szándék, amit utólag különösen jól tudunk dokumentálni, de valójában már akkor látható volt, hogy a Fidesz próbált minél erősebb pozíciókat szerezni a médiapiacon.
Itt a kereslet találkozott a kínálattal: a kormányközeli befektetők (akkor még elsősorban Simicska és köre) megpróbáltak minél több tulajdont szerezni a médiapiacon, miközben a külföldi befektetők már érezték, hogy nem feltétlenül érdemes hosszú távon itt maradni.
Amikor kaptak egy jó ajánlatot, és természetesen a Fidesz-közeli befektetők akkor már abban a helyzetben voltak, hogy tudtak nagyon jó ajánlatot adni, szépen elkezdték eladogatni a cégeiket. A professzionális külföldi befektetők elkezdték eladni a cégeiket a kormányközeli befektetőknek. Ez okozta tulajdonképpen a magyar médiapiac strukturális átalakulását: óriási erő koncentrálódott a Fidesz környékén. Olyan befektetők vonultak ki, mint a német ProSiebenSat.1 (a TV2 akkori tulajdonosa), a Metro International (a Metro újság tulajdonosa), a Deutsche Telekom (az Origo tulajdonosa), a finn Sanoma-csoport: ez volt az egyetlen, amely nem kormányközeli befektetőnek adta a portfólióját, hanem Varga Zoltánnak, ebből lett a Central Médiacsoport. Továbbá kivonult a német Funke Gruppe is a lappiacról. Teljesen átrendeződött a magyar médiapiac, és szerintem ez volt az igazi nagy váltás a 2010-es évek elején.
— Maradjunk még egy kicsit a startvonal előtt. Két dologra emlékszem: az egyik, hogy a Fidesz már a 2002-es veresége után felismerte a saját média fontosságát, és elindította a Hír TV-t és a Heti Választ. A másik pedig Majtényi László lemondása az ORTT éléről, ami rávilágított a pártok hátsó szobás megegyezéseire a médiapiacon, jóval az Orbán-korszak előtt.
— Egyrészt azzal teljesen egyetértek, hogy a Simicska-féle építkezés elkezdődött a 2002-es bukás után, de lássuk be: ehhez eleinte nem kellett az a nagyságrendű tőke, ami később a teljes hatalomátvételhez, a nagy portfóliókhoz, a TV2 átvételéhez kellett. Simicska üzletemberi érdemeit nem szeretném csökkenteni: szerintem ő klasszisokkal okosabb és képességesebb ember volt, mint azok, akik ma a Fidesz körül vannak.
A helyzetfelismerése, hogy médiabirodalmat kell építeni a Fidesz köré politikai értelemben jó felismerés volt.
Az más kérdés, hogy én egészen mást gondolok a média függetlenségéről és a jól működő nyilvánosságról, de tény, hogy a Fidesz hatalmi szempontjai szerint ez jó döntés volt. A maga akkor még moderált eszközeivel ellenzékből ezt valamennyire el is tudta indítani. Az igazi szintlépés viszont 2010-ben, hatalomra kerüléskor jött. Azt nem is mondtam, hogy lényegében a teljes plakátpiacot is megszerezték, ami nagyon fontos volt a közvélemény befolyásolása szempontjából. Hirtelen olyan nagyságrendű tőkéhez jutottak, vagy fértek hozzá, amellyel tényleg nagyban lehetett csinálni azt a manővert, amit 2002 környékén elkezdtek. Szóval igen, a kettő összefügg,
csak a nagyságrend változott.
A Majtényi-féle lemondásról pedig: egyrészt abszolút tiszteletre méltó lépés volt, másrészt nagy vészjelzés a magyar társadalom számára, hogy egy tisztességes értékrendet képviselő és felkészült jogász egy intézmény élén, nincsen felkészülve arra, hogy a politika „meghekkeli” a szakmai munkát. Az akkori két legnagyobb párt, az MSZP és a Fidesz úgy „lezsírozta” a rádiós frekvenciapályázatot, hogy az elnöknek és a szakmai előkészítésnek érdemi tere nem maradt. A döntéshozó a kuratórium volt, és a kuratóriumba pártembereket delegáltak. Azaz pártdelegáltakból állt össze a testület az akkori törvény szerint. Hiába volt szakmai előkészítés az ORTT hivatala részéről, a pártok képviselői ezzel nem foglalkoztak, megcsinálták a saját háttérdealjeiket.
Akkor láttuk igazán élesen, hogy a politika elkezdte a saját játszmáját a médiapiacon.
Ez a Fidesz részéről eléggé stratégikus játszma volt, a szocialisták pedig szerintem teljesen vakon mentek bele. Nekem az a tippem, hogy intellektuálisan sem értették, miben vannak és mihez adják a nevüket, szavazatukat. Látszik is az azóta elért teljesítményükből, mennyire voltak képesek stratégiai szinten gondolkodni bármiről is. Szerintem mi, mint magyar társadalom, akkor kaptunk először ízelítőt abból, milyen az, amikor a politika igazán keményen belép a médiarendszer működtetésébe, és felülírja a piaci viszonyokat.
— Az Orbán-kormány egyik első törvénye a Rogán Antal által jegyzett a médiatörvény volt 2010 nyarán. Ez már akkor red flag volt sokaknak.
— Volt ebben egy trükk: két médiatörvény volt, mi az anyagainkban is „a 2010-es médiatörvények”-ként hivatkozunk rájuk. Az egyik valóban egy nyári törvény volt; ezt a szakmai nyelv „médiaalkotmánynak” hívta. Nem nagyon tartalmazott konkrétumokat, ilyen értelemben indokolt a médiaalkotmány elnevezés. Alapelveket fektetett le, amelyek egyébként egészen szépek voltak, abba nagyon nem lehetett belekötni. De red flag volt abból a szempontból, hogy látszott: a médiával nagyon akarnak foglalkozni. Aztán jött a december:
a nagy, hosszú, több mint 200 paragrafusból álló médiatörvényt akkor nyújtották be és fogadták el. Ez alapította újra a közszolgálati médiát, ez törölte el a médiakoncentráció-szabályokat. Lényegében megteremtette azt a rendszert, amit ma is ismerünk.
Erre viszont nagyon beindult a felháborodás: akkor voltak az első médiatüntetések, igaz csak kicsi létszámmal, pár száz emberrel, de a magyar társadalom egy része már megértette, hogy ez veszélyes irány.
— És ott volt még az MTI hírszolgálatának ingyenessé tétele is.
— Ezzel valójában kivéreztették a hírügynökségi piacot, mert forprofit szereplőként nem lehet egy ingyenes szolgáltatással versenyezni. Volt akkor még a Független Hírügynökség néven működő szervezet; azokat azonnal be kellett zárni. De a másik trükk, ami szerintem
a Fidesz egyik leginnovatívabb lépése média területen az volt, hogy a közmédia elkezdte a rádiós hírblokkok gyártását, amit nagyon-nagyon alacsony összegért kínált a rádióknak.
Ez egy szolgáltatás, amit a rádiók szívesen igénybe vesznek, mert ha egy rádió a frekvenciapályázatában beígéri, és rendszerint be kell ígérni, hogy lesz hírszolgáltatás, az nagyon költséges: kell hírszerkesztő, hírolvasó, ráadásul minden nap. Ez óriási tétel egy zenei rádió költségvetéséhez képest, ezért nagyon sokan örömmel veszik igénybe az MTVA szolgáltatását, ahol nemcsak előkészítik a híreket, de szépen fel is mondják minden órában, és elküldik. A rádióknál a technikusnak csak meg kell nyomnia a gombot, és kész a hírblokk. Ez egészen elképesztően kreatív és innovatív beavatkozás volt, aminek szerintem nem lehet eléggé túlbecsülni a jelentőségét.
A közönség egy jelentős része, amelyik rádiót hallgat, és még mindig nagyon sokan hallgatnak rádiót, igazából teljesen mindegy, milyen rádiót kapcsol be, jó eséllyel ugyanazt a standardizált hírblokkot kapja.
Nagyon kevesen vannak, nem tudjuk pontosan hányan és kik, akik ezzel szembe mennek, és bevállalják a saját hírszerkesztőség működtetését, fenntartását.
— Mennyi idő alatt borult meg végzetesen a médiavilág? Mikor lehetett azt mondani, hogy ez már annyira torz, hogy annak politikai következményei is vannak?
— Erre nem tudok egzakt választ adni. Abban sem vagyok biztos, hogy mondhatunk olyat, hogy végzetesen megborult. Egyrészt rengeteg olyan független és minőségi médiaszolgáltatás indult Magyarországon, amelyek elképesztően nagy munkát végeztek, és végeznek. Majdnem mindegyik 2010 után, az Orbán-rendszerben indult: 444, Telex, Magyar Hang, Válasz Online, Átlátszó, Direkt36, Partizán. Illetve ide sorolható a Klubrádió, amely frekvenciáit elvesztve online rádióként működik tovább mind a mai napig.
— Ezek a független médiumok jellemzően reakcióként indultak el a hatalom lépéseire, mint a felvásárlások, a KESMA létrehozása vagy a Klubrádió elhallgattatása. Mégis, mi volt a megbillenés csúcspontja?
— Szerintem ez egy folyamat volt. Ahogy a Fidesz csavargatta a médiarendszert és egyre nagyobb nyomást helyezett rá, az is egy folyamat volt, ahogy erre a szereplők reagáltak. Onnantól kezdve, hogy az Átlátszó elindult 2011-ben, odáig, hogy a Telex csak 2020-ban. Talán a Telex volt az utolsó nagy indulás. Különböző szereplők különböző időpontokban hoztak nagyon fontos, bátor és jó döntéseket, de a Fidesz beavatkozásai sem egyszerre érintettek mindenkit. Ne felejtsük el, hogy például 2014 februárjában a Klubrádió még tudott budapesti frekvenciát nyerni, de 2021-ben már át is kényszerültek az online térbe. Ez is mutatja, hogy
a Fidesz sem egy adott pillanatban döntött a magyar médiarendszer teljes kivégzése mellett, hanem fokozatosan csavarta fel a nyomást: részben ahogy megjött az étvágyuk, részben ahogy javultak a lehetőségeik, egyre bátrabbak lettek, és egyre kevésbé érdekelte őket, mit mond a nemzetközi közvélemény.
Ezek összeadódtak; ez nem pontszerűen írható le, hanem egy hosszú folyamat volt.
— Ezek az új platformok, főleg a YouTube-csatornák, mint a Partizán, egy olyan generációhoz szólnak talán leginkább, amely már nem a hagyományos médiából tájékozódik. Nem veszíti el lassan a hatását az az összegründolt médiabirodalom, amit a Fidesz a 2010-es években felépített?
— Teljesen átalakult a fogyasztói szokás, máshol lehet elérni a közönséget. Ezt a médiafogyasztási kutatások is mutatják. Nem szoktam az NMHH-t reklámozni, de az évente elkészített, általában decemberben megjelenő médiapiaci jelentésük szakmailag jól összerakott anyag, számtalan módon használom. Pontosan mutatja, mennyire látványosan csökken a hagyományos média közönsége, és mennyire mennek a fogyasztók nem egyszerűen az internet felé, hiszen ezen már 20 éve túl vagyunk, hanem kifejezetten a digitális platformokról tájékozódnak.
A közösségi média válik a hírfogyasztás fő forrásává,
és nagyon mennek a streaming-szolgáltatások, podcastok, hasonlók. Valóban drámai átalakulás történt.
— Tegyük fel, hogy kormányváltás történik. Hogyan lehetne visszabillenteni a médiarendszert egy egészségesebb állapotba, ha ott van a nyakunkon a KESMA és az állami média?
— Szerintem összesen két intézmény van, amihez hozzá kell nyúlnia egy új kormánynak: az egyik a médiahatóság, a másik a közmédia. A KESMÁ-val nem kell foglalkozni. A KESMA magánkézben van: egyszerűen annyit kell tenni, hogy le kell állítani az állami forrásokat. Ezek állami reklámpénzekből élnek. Az egész KESMA-problémát rá kell bízni a piacra.
Mély meggyőződésem, hogy a KESMA portfóliójának nagy része heteken-hónapokon belül eltűnne egy kormányváltás után, egyszerűen azért, mert finanszírozhatatlan.
Valószínűleg lesznek olyanok, amelyek életképesnek bizonyulnak, mondjuk a Retro Rádió biztosan el tud működni anélkül is, hogy irtózatos állami pénzek mennének bele. De ezt tényleg a piac láthatatlan kezére kell bízni, ahogy a közgazdasági tankönyvekben is van. Ezzel a politikának nem lesz aktív teendője. Az viszont nagyon fontos teendő, hogy az állami reklámpénzeket le kell állítani, és egy nagyon átlátható, tisztességes rendszert kell kialakítani, hogy a jövőben az állami reklámpénzek ne torzítsák a médiapiacot
.
— Mi a teendő tehát az médiahatósággal és az állami médiával?
— Ezek be vannak betonozva a médiatörvénybe. Plusz a konkrét személyek, legalábbis a médiahatóságnál, kilenc évre be vannak betonozva: a Médiatanács öt tagja.
Ez nagyon kemény dió lesz, persze rendkívül sok függ attól, hogy feles vagy kétharmados felhatalmazással nyer-e valaki.
Nagyon sok függ attól is, és erre semmilyen előrejelzést nem tudok mondani, mert nem ismerem a szereplőket, hogyan gondolkodnak, hogy a különböző pozíciókban ülő emberek, akár a Médiatanács öt tagja, akár a közmédia vezetői, megérzik-e, hogy a magyar társadalom nem kér ebből többet, és szépen maguktól azt mondják: oké, megértettük az üzenetet, lemondunk, és nem állunk a változások útjába. Most nyilván arról a forgatókönyvről beszélünk, hogy a Tisza nyer. Ez az egyik forgatókönyv. A másik, hogy elkezdenek harcolni a pozíciójukért, hogy továbbra is szolgálhassák a Fideszt, gyakorlatilag ezt csinálták eddig is.
Akkor nagyon nehéz jogi helyzet lesz a Tisza számára.
Én csak remélni tudom, hogy van arra vonatkozó munkacsoportjuk, amely kidolgozza a különböző forgatókönyveket, végiggondolja a lehetőségeket. Valójában erről semmit nem tudok. És nem vagyok jogász, emiatt jogi szemmel sem tudom megmondani, pontosan milyen lehetőségek vannak akkor, ha tényleg beleállnak. Mondok egy példát a Tisza Párt esetében: lekapcsolják az állami hírszolgáltatást, tehát a közszolgáltatást leállítják addig, amíg helyre nem tudják állítani a valódi, minőségi tartalomszolgáltatást. Tehát lehet, hogy van egy ilyen forgatókönyvük is. Egyszerűen megnyomnak egy gombot, elsötétül a képernyő, és elhallgatnak a rádiók. Az a tippem, vagy inkább remélem, hogy ez azért nem az első számú forgatókönyv, hanem mondjuk a C vagy a D. Mert valószínűleg mindenki számára az lenne a legjobb helyzet, ha a jelenleg pozícióban ülő vezetők felismernék, hogy van az a pillanat, amikor félre kell állni. És ha most nyer a Tisza Párt, akkor valószínűleg ez egy ilyen pillanat lesz.
Nem vagyok biztos abban, hogy ezek az emberek mindent kockára akarnak tenni.
Nekik már jó egzisztenciájuk van, hiszen rengeteget kerestek az elmúlt másfél évtizedben. Szerintem ha józanul végiggondolják, akkor lehet, hogy sokkal engedékenyebbek és konstruktívabbak lesznek, mint ahogy azt most előzetesen elképzeljük.
