„Egy 7 éves gyerektől elképesztő koncentrációt igényel a filmezés” – interjú a Szia, Életem! rendezőjével
Augusztus 25-től került a mozikba Thuróczy Szabolccsal és Pásztor-Várady Mórral a főszerepben a Szia, Életem! című vígjáték. Ebből az alkalomból beszélgettem az egyik társrendezővel, Rohonyi Gáborral (Konyec, Brazilok).
– Egy interjúban arról beszéltél, hogy manapság egészen másképp folyik a forgatókönyv-fejlesztés és a filmkészítés, mint régen. Kifejtenéd kicsit, hogy mi változott?
– Régen, ha egy rendezőnek megfelelő reputációja volt, amit senki nem kérdőjelezett meg, akkor elég volt beadnia valamit, és rábólintottak, mehetett gyártásba. Ma nem egészen így van. Bárkiről legyen szó, végig kell mennie egy fejlesztési folyamaton, ami szerintem nagyon jó dolog, mert ad egyfajta szakmai kontrollt, amire mindenkinek szüksége van.
Ezek a visszajelzések azért nagyon fontosak, mert aki benne van egy sztoriban, nem biztos, hogy képes azt objektíven látni. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy több fázisban egy négy-öt fős kreatív csapat olvassa a forgatókönyv-verziókat, és elmondják, hogy ők mit látnak, mit gondolnak. Mindezt anélkül, hogy bármiféle nyomást gyakorolnának az íróra. Tehát nem azt mondják neki, hogy így vagy úgy írja tovább, csak adnak új szempontokat. Ezután készül egy újabb draft, és ez így megy akár 3-4 körben. Fontos, hogy erre persze van finanszírozás, ezt nem ingyen csinálják az alkotók. Ez a filmfinanszírozás első fázisa. Ha ezek után elfogadják a forgatókönyvet, következhet az előkészítési fázis, erre megint külön lehet pályázni, és harmadik körben pályázhatunk a gyártási költségre, ami már a nagy pénz.
– A Szia, Életem!-et társrendeződ, egyben a forgatókönyvíró, Vékes Csaba álmodta meg saját életélményei alapján. Te mikor kerültél a projektbe?
– A forgatókönyv már körülbelül 80%-ban kész volt. Teljesen szűz szemmel olvastam el, ami szerintem jól jött abban a fázisban. Én mindig úgy olvasok forgatókönyvet, amivel dolgoznom kell, hogy közben már elképzelem, hogyan néznek majd ki azok a jelenetek. Így végigolvasva találtam néhány részletet, ami vagy a humorában, vagy a ritmusában lehetett még jobb, de ez inkább már csak polírozás volt.
– Volt casting, vagy tudtátok, hogy kikkel szeretnétek dolgozni?
– Básti Julit például nyilván nem hívja az ember castingra. Vannak színészek, akikben biztosak lehetünk. De próbafelvételt mindenkivel készítettünk, mert kíváncsiak voltunk például, hogy ki melyik partnerrel tud jobban együttműködni. Így jóformán mindenkivel találkoztunk már a forgatás előtt, de igazi castingot csak a kisebb szerepek igényeltek, és persze Samu, a gyerekfőszereplő. Ez utóbbi valóban hosszú folyamat volt, rengeteg srácot megnéztünk. Egy gyermekben észrevenni a tehetséget nehezebb, mint egy képzett színész esetében.
Ha az adott szituációban rosszul érzi magát, meg sem mukkan, pedig lehet, hogy oldott hangulatban zseniális lenne.
– A castingon megpróbáltatok olyan szituációkat kialakítani, amiben kiderülnek az adott gyerek kvalitásai?
– Igen. Ilyenkor érdemes a filmből kivett jeleneteket próbálgatni. Akkor egyrészt már együtt ismerkedünk az anyaggal, és az is kiderül, hogy mire mennek egymással. Két legyet ütünk egy csapásra.
– Nagyon más volt a forgatás attól, hogy a főszereplő gyerek?
– Maga a forgatás nem annyira. Nyilván nem lehetett annyira hosszú és nehéz forgatási napokat tervezni, mint felnőtt színészekkel. De meg kell mondanom, hogy Momó nagyon jól bírta a gyűrődést. Soha nem hátráltatta a munkát. Motivált volt, és nagyon komolyan vette a szerepét. Pedig
Arra is ügyeltünk, hogy két forgatás között pihenhessen, kikapcsolódhasson. Volt egy kollégánk, Márfi Márk – maga is színész –, akinek egy kisebb szerep mellett végig az volt a feladata, hogy Momóval foglalkozzon. Indiánoztak, bicikliztek, és közben játékosan készültek a következő jelenetekre. Az iskolában is azért fontos a szünet, hogy a gyerekek bírják a következő órát, erre nagyon figyeltünk.
Ami igazából különleges volt, az a felkészítési időszak. Momóval az egész forgatókönyvet elejétől a végéig átvette Balázs Ágnes, a kitűnő színész, drámapedagógus. Ha Momó valamit nem értett, Ági elmagyarázta neki, elemezték, és sokszor el is próbálták a jeleneteket. Mire elkezdtünk a színészekkel közösen próbálni, Momó már teljesen képben volt. Rendkívül intelligens kisfiú. Tudta, hol tartunk, simán lehetett a történetben előre-hátra ugrálni a kronológia felborításával, tisztában volt vele, hol tartunk, és az ő karaktere hol tart a saját belső útján.
– A szülők nem tudnak problémát okozni ilyenkor?
– Tudnának, de Momó szülei semmilyen problémát nem okoztak. Sőt! Hol az egyikük, hol a másikuk jött a forgatásra, de a háttérben maradtak, és a forgatás vége felé már az is előfordult, hogy nem is jöttek, mert olyan bizalom alakult ki. Márk elment Momóért, este pedig hazavitte. Egyetlen rossz élményünk volt, egy sajtónap, ami nagyon rosszul sült el, mert annyit kínozták az újságírók szegény gyereket, hogy kiborult. Lökdösődtek, arcába tolták a telefonjukat, elég rémes volt. Ettől eltekintve azt gondolom, semmilyen negatív élmény nem érte.
– Érdekessége a filmnek, hogy Vékes Csabával közösen rendeztétek. Laikus szemmel ez kicsit két dudás egy csárdában helyzetnek tűnik. Hogy működött?
– Én már csináltam hasonlót korábban, hisz a Brazilok is így készült M. Kiss Csabával. Az embernek félre kell tennie az egóját.
Ha a film érdekeit mindketten a saját egónk elébe helyezzük, akkor ez csodálatosan működik és értéket teremt. A „több szem többet lát” egy közhelyes mondás, de éppen ezért igaz. Forgatás közben is jöhet bárkinek olyan ötlete, ami előrevisz és jobb lesz tőle a jelenet.
– Felváltva forgattatok, felosztottátok a filmet egymás közt?
– Nem. Az előkészítést én irányítottam, mivel Csaba Franciaországban él a családjával, és pont akkor tört ránk a Covid első hulláma. Nem tudott hazajönni, mert nem akart olyan hosszú időre elszakadni a családjától. Persze közben folyamatosan egyeztettünk minden fontos dologról. De a forgatáson végig ott voltunk mindketten.
– Soha nem volt konfliktus abból, hogy ki a „főnök”, ki instruál?
– Nem. Ha voltak vitás kérdéseink, azt előre, négyszemközt tisztáztuk, és akkor mentünk csak a stáb és a színészek elé, amikor már közös álláspontot tudtunk képviselni.
– A filmgyártást ma már Magyarországon is a produceri rendszer határozza meg. A producerekkel indul el egy film élete. Esetekben mennyire szóltak bele a kreatív kérdésekbe?
– Négy producere van a filmnek, ami az egyeztetések szintjén egy kicsit bonyolultabbá teszi a folyamatokat. Minden fontos döntésre mindenkinek rá kell elvileg bólintania, de ez nem okozott komoly nehézséget. Látták, hogy rendben mennek a dolgok, és megbíztak bennünk. Geszti Péterék a marketingszempontokat is mérlegelve nyilván azon voltak, hogy a film minél inkább közönségbarát legyen.
Akadtak véleménykülönbségek, ez teljesen természetes, de azok is inkább az utómunka során. A végeredmény, úgy gondolom, mindenki megelégedésére szolgált, és ezt a tesztvetítések is igazolták. Tehát voltak vitáink, de nem kellett olyan kompromisszumokat kötnünk, amit bánnék, és jeleneteket sem kellett különböző verziókban felvennünk, azzal, hogy majd a vágásnál meglátjuk, melyik a jobb.
– De gondolom, előtte elpróbáljátok többféleképpen.
– Persze. Már csak azért is, mert a próba arra is jó, hogy a színészek hozzátegyenek vagy elvegyenek. Ha van jó ötletük, vagy valamit másképp mondanának, kipróbáljuk, és ha jobban működik, mint a forgatókönyvi változat, elfogadjuk. Fontos, hogy mindenkinek lehessen jó ötlete, mert az építi a filmet. Bármelyik stábtagnak lehet jó ötlete.
Teljesen igaza volt, és jó, hogy szóvá tette, így elkerültünk egy utólag nehezen orvosolható hibát.
– Amikor egy filmbemutató kapcsán beszélgetünk egy alkotóval, az számára tulajdonképpen már a múlt. A munka véget ért. Van-e új projekt a láthatáron?
– Egy tévéfilm előkészítésén dolgozom, és remélhetőleg ősszel le is tudjuk forgatni.
– Valami közelebbit nem árulsz el róla?
– Még nem. Már csak babonából sem. Csak akkor fogok beszélni róla, ha tényleg leforgattuk.
