Szalay Kriszta hajléktalanként élt – az első óra tapasztalata lesokkolta, még vécére sem engedték be
„Az utcán töltött első egy óra után gyakorlatilag realizálódott, hogy nem létezem” – ezzel a megrázó felismeréssel szembesült Szalay Kriszta színész-aktivista, amikor egy művészeti projekt kedvéért öt napra hajléktalannak állt.
A Palikék Világa csatornán futó Panna, csajok, satöbbi című műsor legújabb, májusi adásában nemcsak erről a mélyen emberi kísérletről beszélt, hanem arról a provokatív állításáról is, amely szerint a magyar társadalom 98 százaléka sérült.
Legújabb megszólalása pedig a transzgenerációs traumák és a közösségi gyógyulás lehetőségét helyezi a középpontba.
A mindenre elszánt alkotói attitűd vezette el ahhoz a döntéshez is, hogy a Maradjunk annyiban című monodrámája megírása előtt a saját bőrén tapasztalja meg a hajléktalanlét valóságát.
„A legelső praktikus dolog, amire kíváncsi voltam, az a WC-kérdés” – mesélte egy korábbi interjúban, ám hamar rájött, hogy a fizikai nehézségeknél is megterhelőbb a teljes társadalmi közönnyel való szembesülés.
„Nem tudtam vécére menni, mert nem engedtek be” - mondta a 24.hu-nak. A mentális teher az első napokban szinte elviselhetetlen volt. „Tudtam, hogy nálam öt nap alatt nem fog bekövetkezni az a pont, végigcsinálom, de az első két napon depressziós voltam” - emlékezett vissza.
Ez a mélypontról induló, testközeli tapasztalat lett az alapja a darabnak, amely egy évtizedek óta az utcán élő nő, Lakatosné Jutka valós élettörténetét dolgozza fel, a nevelőotthontól a családon belüli erőszakon át a súlyos betegségekig.
Az előadás hatása azonban messze túlnőtt a színház falain: a nézők adományaiból Jutka fogpótlást kapott, és egy önszerveződő mentorhálózat is létrejött a segítésére. A projekt bebizonyította, hogy a művészet képes valós társadalmi változást elindítani, és lebontani a sztereotípiákat.
Szalay Kriszta legfrissebb beszélgetésében mindezek a tapasztalatok összegződnek abban a gondolatban, hogy az egyéni sebek felismerése és a közösségi összefogás jelenti a kiutat a társadalmi apátiából.
Az ő története és munkássága arra mutat rá, hogyan lehet a legmélyebb fájdalomból és kiszolgáltatottságból erőt meríteni, és ahogy ő fogalmaz: „Én azt mondom, nincs valaki, legyünk mi a valakik.”
A teljes beszélgetést itt nézheted meg: