Görnyedtem a hotel parkolójában, és azon agyaltam, hogy az esti garnélarák alul vagy felül fog kijönni
„Az van, hogy jelenleg te vagy az egyetlen nőnemű élőlény a világon, akit négy napig el tudok viselni, úgyhogy lehúzunk az olasz tengerpartra” - unokatestvérem (itt most legyen Marci) hangja ellentmondást nem tűrt a telefonban. Különben is nagyra van azzal, hogy két hónappal idősebb, a homokozólapátot is ezzel az érvvel szedte el tőlem három éves korunkban, hát persze, hogy negyven évvel később is ő mondja meg, merre van az arra. Szeptember közepe volt, én sem életem legjobb időszakát éltem, nyakig ültem a munkában, és épp kezdett úrrá lenni rajtam a „még három hónap karácsonyig, mi a túrót fogok én addig csinálni?” kezdetű őszi öngyi-depi hangulat, úgyhogy azonnal igent mondtam. Pláne, hogy akkor épp nekem is Marci volt az egyetlen, akit négy napig el bírtam viselni.
Képtelen ötlet volt, tehát megcsináltuk. Két negyvenes unokatestvér, akiknek se titkuk, se görcsük, se semmilyen manírjuk nincs egymás előtt. Ismertük egymást, mint a rossz pénzt, tudtam, hogy a válása miatt morcos, amúgy meg horkol, tudta, hogy én mindenért beszólok, és aztán aljasul röhögök.
Nem akartunk megfelelni egymásnak, nem kellett lábkörmöt pingálnom, a legjobb rucijaimat becsomagolnom, sőt túl akkurátusan gyantáznom sem. Csak ami a strandra elmegy. Beültünk a fehér családi autójába (hátul a két gyerekülés fölött összenéztünk, ő fáradtan elmosolyodott, én nem kérdeztem semmit), aztán mentünk.
Bibione volt a cél, hat óra kocsival. Marci leszögezgte, hogy KIZÁRÓLAG külföldön mehetek el először pisilni, tehát keresztbe szorított lábbal, hősiesen kivártam az első Autogrillt, és egy viszonylag iható papírpoharas lattét, de egyébként sima út volt.
Bibionéről csak annyit tudtam, hogy az észak-olasz tengerpart Balatonja, turistadömpingre szakosodott futószalag-mennyország. Kismillió szállodával, családi motellel, az utcai árusoknál ezerszám kilógatott pálmafás strandtörölközőkkel, és óriási leanderekkel telepakolt, nem túl romantikus betonsétányokkal.
Nem vártam nagy durranást, ezért jó nagyot csalódtam, méghozzá kellemesen.
A pici, téglatetős kis motelben, ahol megszálltunk, a tulajdonos házaspár angolra nyomokban hasonlító nyelven, széles mosollyal üdvözölt minket. Elmagyarázták az étkezési rendet, és megmutatták a szobánkat (némileg megütköztek azon, hogy két külön ágyat kértünk, mert ugye egy kábé egykorú férfi és egy nő, a vezetéknevük is ugyanaz, persze hogy házaspár, erre külön alszanak?), de hamar napirendre tértek a dolog fölött, mi pedig már zúzhattunk is le a partra. Ott pedig nyakon öntött minket a csoda.
Mintha egy ötvenes évekbeli filmbe csöppentünk volna. Végeláthatatlan kék-fehér csíkos napernyők, mustársárga homok, Bobby Solo üvöltött a hangszórókból (eleve beleborzongok, ha egy dalban az „amore” szót hallom, pedig kábé ennyi az összes olasztudásom). Gyerekzsivaj, napbarnított, nyüzsgő emberkavalkád, és persze a tenger, ez a csillámló-habzó-örökmozgó csoda, amelytől már akkor rám tör a viháncolhatnék, ha egyetlen hulláma megcsiklandozza a talpamat.
Mondhatnám, hogy aktív vakáció volt, de az az igazság, hogy Marcival négy napig az égegyadta világon semmit nem csináltunk - de azt nagyon szívesen.
Mindenkinek kívánom az érzést, amikor kifolyik a kezedből az idő, mint a tengerparti homok. Csak punnyadsz a napágyon, és azon morfondírozol, hogy este rántott tintahalkarikákat egyél-e, vagy szimpla bazsalikomos spagettit, mert mind a kettő észvesztően finom, és az a helyes, hófehér fogú pincér (akiről egyébként kiderült, hogy kaposvári) így is, úgy is olyan sokatmondó tekintettel teszi le eléd a tányért, mintha mindjárt randira akarna hívni (de persze túrót, ott minden pincér ilyen).
Szóval négy napig - hogy is fejezzem ki magam - döglöttünk a napágyban, na. A kiadós reggeli után dél és fél egy közé lőttük be a főétkezést, ami kábé úgy nézett ki, hogy komótosan odafordultam Marcihoz: „Latte?” Mire ő: „Ristretto és Aperol Spritz.” Feltápászkodtunk a napágyról, egyszerre szisszentünk fel a talpunkat égető tűzforró homoktól, magunkra rántottuk a lábujjközös papucsot (tengerpartra kötelező!), és elvánszorogtunk a legközelebbi csehóig, ahol a már fent említett három folyékony életörömmel meg is oldottuk az edédet.
A tengerparton délben enni amúgy is tiszta hülyeség. Ezután visszavánszorogtunk a partra, lezuhanyoztunk (több órámba telt, amíg rájöttem, hogy a szabadtéri zuhanyt lent, lábbal kell bekapcsolni, Marci persze nem szólt, csak magában vihogott), aztán be a vízbe.
Fotó: Pixabay„Na, úszom húsz kilométert!” - közölte Marci elszántan, ami egész pontosan húsz métert jelentett be, aztán pár métert oldalra, majd ismét húszat ki. Én nem vagyok egy nagy úszó, addig egy óriásbanánon ringatóztam (nem rosszra gondolni, szó szerint értem, ki volt kötve a partmenti sekély vízben egy hatalmas, felfújt gumibanán, azon pancsoltak a gyerekek - meg én).
Délután ötkor ismét unottan egymásra néztünk: „Fagyi?”, megint felülés, megint szisszenés, megint papucs, és megint vánszorgás a motelünk felé vezető úton, egészen az ötven méterre lévő fagyisig, ahol dugig lapátolták a tölcséreinket mindenféle fagyasztott mennyei gyönyörrel. Mi meg láblógatva elnyalogattuk egy kispadon, mint gyerekkorunkban. Aztán szálloda, zuhany, átöltözés, és a nyüzsgő éjszakai fürdőváros, az őrült tempóban vágtázó, állandóan kiabáló pincérekkel, a dús spagettis tányérokkal, a zsibongó turistákkal és a még zsibongóbb olaszokkal.
És persze a holdfényben úszó tengerrel, amit ki nem hagytunk volna, mert este féllábszárig belesétálni a habzó hullámokba maga a nagybetűs varázslat.
Mitagadás, a végén kijött a napallergiám, viszketett a lábszáram meg a karom, mint a ménkű, de nem érdekelt. Az sem, hogy az utolsó éjjel tényleg ételmérgezést kaptam a tenger gyümölcsei spagettitől, és mivel a horkoló Marcit nem akartam felébreszteni, a motel parkolójában próbáltam kihányni magam, a bokrok között, ami végül nem jött össze, mert a garnéla meg a polip... khmm...alul távozott. De ez sem tudta elrontani azt a négy napot. Hazafelé Marci betámasztott az anyósülésre (még harmatgyönge voltam, és már annak is örültem, amikor egy szintén Autogrilles papírpoharas kávét délután végre nem f...stam ki), de amúgy tökéletesen elégedettnek éreztem magam.
Mert volt egy tengerparti vakációm, ahol önmagam lehettem. Valakivel, aki nem várt el tőlem semmit, nem erőltetett rám semmit, akinek nem kellett magyarázkodni meg műmájerkedni, aki automatikusan a kezembe adta a pisimeleg mentes vizet a kisboltban, mert tudta, hogy csak azt iszom, és akinek én is zsigerig ismertem minden hülyeségét.
Szóval egy családtaggal, a „fél-szavakból-is-értjük-egymást” típusból. Elképesztően sokat röhögtünk, meg elmélkedtünk az élet nagy kérdéseiről. Marci kitépte a kezemből az okostelót, amikor csak tudta, én meg a cigit az övéből, amikor csak tudtam, akkor lett egy kis anyázás („Te, hülye függő!” - „Te beszélsz, neszójábe!”), de hát kell az is. Tényleg életem egyik legklasszabb nyaralása volt, amelynek épp az adta meg az értékét, hogy ebben a formában már soha nem ismétlődik meg, hiszen azóta éljük a magunk életét. De ott, akkor széppé tett és bearanyozott egy nem túl könnyű időszakot mindkettőnknek. És hát mire való a család, ha - sok egyéb mellett - nem erre?
