Másfélmillió ember a Monsters of Rockon egy repülőtéren: 1991, az utolsó nagy rock-forradalom éve
Rövid évszázadként is emlegetik a 20.századot, sokak szerint valójában az első világháborúval kezdődött, és vannak, akik azt vallják, hogy az internet megszületésével és a Szovjetunió megszűnésével végződött. 1991-ben ez a „századvég-hangulat” megjelent a populáris zenében is: ekkor robbant utoljára igazán nagyot a rockzene.
Akár szimbolikusnak is tekinthetjük 1991. szeptember 28-át, amikor a Moszkvától északnyugatra fekvő Tusino repülőterén, amely korábban évtizedek át szovjet vadászpilóták hajmeresztő légi bemutatóinak helyszíne volt, a kifutópályákat és környéküket több mint másfél millió fiatal foglalta el – háromszor annyian voltak, mint 1969-ben Woodstock-ban – hogy szem- és fültanúi legyenek az első Szovjetunió-beli Monsters of Rock fesztiválnak, és élőben hallgassák meg a Metallicát, az AC/DC-t, a Panterát és a Black Crowes-t.
A szovjet ifjúsági kultúra e fordulópontját alig 40 nappal korábban, augusztus 19-én egy sokkal nagyobb horderejű történelmi esemény előzte meg: a rettegett titkos szolgálat, a KGB túszul ejtette Fekete-tengeri dácsájában Mihail Gorbacsov elnököt, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a kelet-európai rendszerváltásokban, de a Szovjetunió rendszeren belüli reformjával, a peresztrojkával áthatolhatatlan falakba ütközött. A megcsontosodott hatalmas pártapparátusnak, az Afganisztánból szégyenszemre kivonulni kényszerülő hadseregnek, és nem utolsósorban a titkos szolgálatoknak nem volt érdeke a megújulás. Bár a puccskísérletet, amely mögött a későbbi orosz elnök, Borisz Jelcin és több kormánytag állt, három nap alatt leverték, és Gorbacsov visszatért Moszkvába, hogy rendet csináljon, a kommunista szuperhatalom egyszer s mindenkorra megrendült, és nem érte meg 1992-ben esedékes 70. születésnapját.
A Monsters of Rock-turné 6 nappal később Budapesten is landolt, ott a két fő sztárbanda mellett a Queensryche és a Mötley Crüe lépett fel a Népstadionban telt ház előtt (e sorok írója is jelen volt) a mai füllel nevetségesnek hangzó 800 forintos jegyárért. Bár Magyarország akkor már közel egy évtizede megnyílt az angol-szász rock nagyjai előtt, sem előtte, sem utána nem volt ekkora metálbuli. És talán ez volt az az év, amikor a „fémzene” megszűnt rétegműfajnak lenni. Ebben élenjárt a Metallica, amely jól ismert féktelen energiáját az akkor megjelent Black Albumon nagyon is egyedi dallamossággal (The Unforgiven, Nothing Else Matters) tudta vegyíteni, miközben olyan újabb metálklasszikusokat alkottak, mint az Enter Sandman, vagy a Sad But True.
A „puristák” nehezen is bocsátották meg James Hetfieldnek és társainak ezt az irányváltást. Két évvel később egy budapesti trash metál-bulin, amely előtt néhány nappal a Metallica az MTK-stadionban játszott, saját fülemmel hallottam rajongóktól, akik arra a kérdésre, hogy voltak-e Metallicán, ezt válaszolták: „Diszkóba nem járunk”. De e popularitáshoz a fent említett többi banda is hozzájárult, nem utolsósorban az AC/DC, amelynek a Razor’s Edge című 1991-es albuma, rajta a Thunderstruck című világslágerrel, rengeteg új hívet szerzett nekik.
De nem csupán a metál új útjai mozgatták meg a 80-as években kissé tetszhalottnak tűnő rockot. Már februárban, az első öbölháború napjaiban megjelent az addig alternatív rockbandaként számon tartott R.E.M. új lemeze, az Out of Time, rajta két, azóta sokszor, sokféle összefüggésben idézett dallal, a Losing My Religionnal, a tolerancia és az erőszakellenesség modern himnuszával és a Shiny Happy People-lal, és a Georgia állambeli Athens egyetemének egykori zenekara végleg elfoglalta helyét a műfaj nagyjai között.
És miközben Oliver Stone több mint vitatott filmben állított emléket a rock egyik legnagyobb ikonjának, Jim Morrisonnak, berúgta az ajtót az új nemzedék tragikus sorsú önpusztítója, Kurt Cobain: a Seattle-ből induló Nirvana Nevermind című albuma, amely már a borítójával is megütközést keltett – meztelen csecsemő úszik víz alatt egy lebegő dollárbankó felé – a punkból, a metálból táplálkozó, a pop-elemeket disszonáns riffekkel vegyítő grunge műfaj referencialemeze lett. A Smells Like Teen Spirit című daluk valóságos jajkiáltás a fogyasztói társadalom ellen, és azt üzeni, hogy akár néhány jól eltalált szó, vagy gitárakkord is elegendő lehet egy élhetetlen világ elviselésére vagy semlegesítésére.
Sajnos éppen maga Cobain volt az, aki nem szívlelte meg ezt a tanítást. A grunge azonban a rock utolsó nagy irányzata lett, olyan képviselőkkel, mint a Soundgarden, a Pearl Jam vagy a Fugazi. Egyre bátrabbak lettek a nők is: Sinéad O’Connor hangos, Suzanne Vega csendes lázadásának folytatója lett P.J. Harvey és Tori Amos, akik művészetükkel közel két évtizeddel megelőzték a MeToo mozgalmat.
Nagy-Britanniában megszületik az, amit jobbhíján „brit popnak” hívnak, és a manchesteri Oasist kinevezik „a 90-es évek Beatles-ének”, ami ezúttal is, mint minden más esetben, túlzásnak bizonyul. Ugyanakkor Oxfordból elindul egy, a klasszikus rock és progresszív irányzat elemeit újszerűen értelmező banda, a Radiohead, amelynél pontosabban senki sem fogalmazta meg zenében a századvégi elidegenedést, különösen az 1997-ben megjelent O.K. Computer-ben.
És ha a kelet-európai kommunizmus végnapjaival kezdtük, fejezzük is be azzal: 1991 novemberében, két évvel a berlini fal leomlása után jelent meg a U2 Achtung Baby című albuma, amelynek felvételei az újraegyesített Németország fővárosában készültek, és a promóciós turné díszleteihez az NDK-s „népautó”, a Trabant tucatjait használták fel. A lemez, amely felidézi a Berlin megosztottságát jelképező Zoo metróállomást, egyben leleplezi a mindenkori média ellenőrző, tudatsilányító természetét. „Minden, amit tudsz, hamis” – kiáltja Bono alig három hónappal azután, hogy Tim Berners-Lee bejelenti a World Wide Web világra jöttét.