Máris itt az év legjobb filmje? – A Téli szünet megnevettet, megríkat, és jó szorosan magához ölel
Alexander Payne visszatért! A kiváló író-rendező a 2000-es évek egyik legjobb független filmese volt, aki kis költségvetésekből csendes, keserédes filmeket készített, és szinte mindig ott díszelgett a neve a legjobb rendezők Oscar-jelölt listáján. Az 1998-as Ez az életem, valamint az 1999-es Gimiboszi című filmekkel tűnt fel, főként az utóbbival, amelyről borzasztó magyar címe hallatán egykor nem is gondoltuk volna, hogy az Oscar-jelölésig viszi, a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában. Reese Witherspoon és Matthew Broderick után pedig 2002-ben jött Jack Nicholson és a Schmidt története (Nicholsonnak szintén kinézett egy Oscar-nomináció), a nagy durranásnak számító Kerülőutak pedig 2004-ben került a mozikba, amelyért Alexander Payne akkori állandó szerzőtársával, Jim Taylorral elvitték a legjobb adaptált szkript Oscarját.
Direktorként egyébként a Kerülőutakért és az Utódokért is nominálták, de eme minőségében egyszer sem nyert.
Ilyen filmográfia után pedig a „több, mint megbízható” pecséttel látta el Payne-t a szakma és a közönség is egyaránt, épp ezért vártuk mindannyian kitörő lelkesedéssel a remekbe szabott alaptörténettel rendelkező, 2017-es Kicsinyítést. És épp ezért volt akkora csalódás. Payne furcsa irányba vitte el a töpörödött Matt Damon sztoriját, és a nagyobb költségvetés érezhetően nála is visszafogta a kreativitást.
A minden tekintetben elhasalt film után ráadásul 2020-ban a színésznő Rose McGowan szexuális zaklatással vádolta meg a rendezőt (ő volt Harvey Weinstein egyik fő vádlója is), aki állítása szerint valamikor 1988-ban vagy 1989-ben követte el bűnét, amikor McGowan 15 éves volt, Payne pedig körülbelül 28. Payne a vádra egy a Deadline Hollywoodban írt vendégcikkel reagált, amelyben elismerte, hogy beleegyezésen alapuló kapcsolatot folytatott McGowannel, de tagadta, hogy bármilyen illetlenséget elkövetett volna, és azt állította, 1991-ben találkoztak, amikor a lány már betöltötte a beleegyezési korhatárt, ami Kaliforniában 18 év. Vagyis tagadta a zaklatás vádját. Az ügy jogi útra mindenesetre nem terelődött, ettől függetlenül sokan azt hitték, Alexander Payne karrierjének lőttek.
A történet szerint 1970 decemberében járunk. Paul Hunham történelemprofesszor (Giamatti) a neves Barton Akadémián, egy New England-i fiúiskolában tanít, ahová egykor ösztöndíjjal járt. Diákjai és tanártársai megvetik őt szigorú osztályzatai és makacs személyisége miatt. A téli szünet idején azonban nem mindenki utazik haza az ünnepekre. Angus Tully, a jó eszű, ám különc és bajkeverő diák (Dominic Sessa) családi zűrök miatt; Mary, az iskola szakácsnője (Da’Vine Joy Randolph) azért, mert egyetlen fiát gyászolja, aki nemrég esett el Vietnamban, és az iskola az utolsó hely, ahol együtt volt vele; az egyedülálló Hunham pedig azért nem, mert az igazgató őt jelölte ki felvigyázónak az iskolában rekedtek mellé. A diák és a tanár természetesen ki nem állhatják egymást, az ünnepek és az összezártság azonban furcsa hatással tud lenni az emberre…
Az már most kijelenthető, hogy a Téli szünet a Kerülőutak óta a legjobb Alexander Payne-film csodálatosan megírt, hiteles és a hibáik, kicsinyességeik ellenére is szerethető karakterekkel, sziporkázó párbeszédekkel és a Payne-filmekre jellemző egyszerre vicces, megható, de mindenekfelett emberi pillanatokkal.
Az eredeti szkriptet egyébként ezúttal nem Payne írta. Egy bizonyos David Hemingson érdeme, akinek ez az első egész estés projektje, mivel eddig csupán tévésorozatok, tévéfilmek és animációs szériák epizódjai fűződnek a nevéhez. Nem is csoda, hogy mindjárt az első mozifilmes munkáját Oscar-díjra jelölték idén (és kiemelten esélyes is a kategóriájában), hiszen a fenti erényeivel kényezteti a nézőket.
Ugyanakkor Payne is hozzátette a magáét.
És milyen jól esik nézni! A Téli szünet minden ízében egy feel good film, amelyben a mufurc és magányos középkorú értelmiségi, valamint az okos, lázadó, jólétben élő, de komoly családi problémákkal küzdő ifjú küzdelmei és egymáshoz intézett odamondogatásai ellenére pontosan tudjuk, hogy közelebb kerülnek emberileg egymáshoz, hogy és a történet két hete alatt mindketten szép nagy leckéket vesznek az életnek nevezett valamiből.
Az pedig, hogy mindhárom főszereplő lejátssza a csillagokat égről, már tényleg csak hab a tortán. Paul Giamatti élete legjobb alakítása, ez kétségtelen, pedig nem kevés mozgókép fűződik a nevéhez: karrierjének eddigi 34 éve alatt pontosan 118. A Kerülőutak és A remény bajnoka (2005) óta nem játszott ilyen nagyot, így az újabb Oscar-jelölése teljesen megérdemelt.
Ugyanakkor nem szabad elmennünk Da’Vine Joy Randolph mellett sem, aki minden bizonnyal méltán veszi majd át március 10-én a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat, ugyanis egy rendkívül összetett alakítással varázsol el minket a gyászoló és megtört, anyatigrisként azonban egy pillanat alatt akcióba lendülő, csípős nyelvű Maryként.
Igazán emlékezetes trióval bővült hát a filmtörténelem karakterpanteonja, akik semmiben sem hasonlítanak egymásra, de Alexander Payne értő kezei alatt összekovácsolódnak. Mi pedig istenien szórakozunk közben. A Téli szünet minden percéből süt a tehetség és az a bizonyos filmes csoda, amit folyamatosan keresünk a mozikban és a képernyők előtt egyaránt. Most találtunk egyet, becsüljük meg!
