Kürti Sándor: „Ők a Sinkanzen nevű rakétavonaton ülnek, mi meg olyan gyorsan toljuk a biciklit, hogy nincs időnk ráülni”
A Tudományos Stand Up nevű rendezvénysorozat előadói között találkozhatunk a Te neveddel is. Ilyenkor melyik oldaladat veszed elő, az üzletembert vagy az informatikust?
Egy darab Kürti Sándor van, nem lehet szeletelni. Arról beszélek, amiről különben is szeretek. A menedzsmentről, az informatikai biztonságról... Az életről, az olvasmányaimról. A számomra példamutató történetekről. Nagyon élvezem ezeket. Transzban vagyok ilyenkor. De az is az igazsághoz tartozik, hogy nincs mindig pozitív élményem. Nem olyan rég egy egyetemi előadáson teljesen lehangolódtam. Az egyetemeken ingyen szoktam fellépni. Ráadásul kötelező tantárgy volt, amin beugrottam. Mindenki a vizsgáira készült, laptop volt előtte, azzal foglalkozott, mintha ott sem lettem volna.
Ez hideg zuhanyként hatott rám, hogy 5-600 gyerek megengedheti magának, hogy nem figyel rám.
De szerencsére nem ez a jellemző.
Visszatérve a Tudományos Stand Upra, Szegeden voltam a nyár elején, rengetegen voltak, és nagyon felpörgettük egymást, nagyon magas színvonalú beszélgetés volt, és ez a szegedi előadás keltette fel a figyelmét Puskás Rékának, a Tudományos Stand Up létrehozójának, és olyan előadókkal kerülhettem egy csapatba, mint Mérő László, vagy Kemény Dénes, akik természetesen húznak, nagyon inspirálóak. Mindegyikőjüktől szoktam idézni, mert nagyon jó mémjeik vannak.
Mémjeik?
Olyan gondolataik, amelyek könnyen szállóigévé válnak. Hadd meséljek el egy történetet. Néhány ismerősöm meghívott egy zártkörű találkozóra. Talán két tucat ember lehetett ott. Mérő Lászlót köszöntöttük abból az alkalomból, hogy az Amazon.comon megjelent egy könyve angolul, sőt, rögtön megvették a könyv orosz, kínai és arab fordítását is. Valaki feltette azt a kérdést, hogy mit fog Mérő csinálni azzal a rengeteg pénzzel, amit ezért kap.
Azt válaszolta, hogy van egy délszláv egyetemi tanár barátja, neki vesz egy lakást.
Ez olyan megható volt, annyira emberi... Ezeket a hangokat nagyon szeretem, ezeket az érzelmeket, mert ez mindenen túlmutat.
Ilyenkor szabadkezet kapsz? Vagy megmondják, hogy miről adj elő?
Is-is, de én nagyon nem tudok másról beszélni. Mint már utaltam rá, nekem két témám van, amihez az elmúlt 30 évben kapcsolódtam. Ez a két téma az információ biztonság és a vezetéselmélet és gyakorlat. Ezen a két csövön keresztül látom a világot, de mindent, ami a világon van, ebből a két csőből látni lehet. Az információ biztonság ma már az életünk része. De ha úgy állok hozzá, hogy jé, ezt lehet kezelni, és kockázatok mellett ugyan, de van jó oldala is, akkor tulajdonképpen egy játszótérnek is fel lehet fogni. Akik így fogják fel, azok élvezettel mennek át a buktatókon, akik nem, azok keserűen. Melyik a jobb? Így is-úgy is át kell menni.
Ma már nem nagyon tud úgy felnőni egy gyerek úgy, hogy az információ biztonság kérdése orrba ne nyomja.
Adatvédelemmel foglalkozó szakemberként mi a véleményed a felhasználói fiókok feltöréséről, a trollkodásról és az olyan jelenségekről, mint például a Momo?
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne értsünk a minket körülvevő világhoz. Soha nem engedhettük meg, csak ma az életünknek egy igen jelentős része elcsúszott az informatika által támogatott világ felé. Abban a pillanatban, hogy a gyerekeink veszélybe kerülnek, akkor valamit tenni kell, és a világ azért halad errefelé.
Száz évvel ezelőtt például megjelentek ezek a pöfögő masinák az utakon. Addig csak a tehenek kószáltak, és azok nem léptek rá a gyerekeinkre, a pöfögő masinák viszont elütötték őket. Ezért elkezdtünk figyelni, és szabályoztuk a közlekedést. Az informatika világában is el kell kezdeni a szabályozást.
Nagyon jó kezdeményezés a GDPR. Szitokszóként használják, pedig a legszebb angol szavak kezdőbetűi. Általános adatvédelmi szabályozás. Azt mondja, hogy annak, aki itt él az Európai Unióban, vagy nem él itt, de velünk akar kommunikálni, annak kötelező betartania az informatikához tartozó szabályozásokat. Ne lehet a személyes adatokkal csak úgy kufárkodni. Ez egy nagyon lényeges szabályozás, legalább olyan lényeges, mint a közúti járműveké.
Az informatika ma még ott tart, hogy mindenki azt hiszi, hogy neki az információs sztrádán mindig mindenütt zöld lámpa van. Bármelyik hülye odaülhet, és borzalmas dolgokat csinálhat.
Például belegyalogolhat mások lelkébe. De sokkal nagyobb a közösség összetartó ereje. Az emberiség igenis csodálatos rendszereket épített ki. Talán a postával kezdődött. Működik. Feladunk egy levelet Budapesten magyar forintért vett bélyeggel, és elviszik Honoluluba, ahol a hawaii postás kikézbesíti. Ezt fel sem lehet fogni ésszel, mégis működik. Az informatika éppenséggel még nem ilyen. De ez nem jelenti azt, hogy soha nem is lesz az.
Ez az egyik cső. Mi a helyzet a másikkal, a menedzsmenttel?
A menedzsment pedig az élet minden területét érinti. Még azt is érinti, akinek fogalma sincs róla. A menedzsmentben is vannak legjobb hitek. Világvezető hitek. Ha valaki nem követi őket, semmi probléma. választhatja valami „kisegyház” hitét. De nem véletlen, hogy a világ legsikeresebb vállalatait felvonultató Fortune 500 listán szereplő cégek zöme ugyanabban a menedzsment módszertanban hisz, amelyet a Harvardon dolgoztak ki. Márpedig ha van egy ilyen „menedzsment biblia”, azt nem ártana ismerni. Nem lehet annyival elintézni, hogy ez hülyeség. Azokhoz a sikerekhez, amelyeket ezek a vállalatok elérnek, azokhoz valószínűleg kellenek ezek a hitek. Azért mondom ezt a hasonlatot, hogy mindenki számára érthető legyen, ez nem pusztán valamiféle tudományos megközelítése a világnak, hanem egy nagyon erős hit is abban, hogy igen, ez nekünk sikerülni fog. Nem nekem, az egy másik történet. A vezetői elméletek nagy része arról szól, hogy lehet csapatot építeni, hogy kell csapatot vezetni, hogy kell a csapatban a hitet táplálni, hogyan kell úgy hozzáállni az emberekhez, hogy lelkesedéssel dolgozzanak, örömüket leljék a munkában.
Magyarország melyik területen áll rosszabbul a kettő közül?
Azért nehéz a kérdésed, mert kulturálisan van nagyon nagy hiányosságunk. Ez az oktatás sara, hogy nem készíti fel a gyerekeinket a korszerű gondolkozásra, az együttműködésre. A tanulás most one man show. Az egyetemeinken mindenki magának gyűjti a krediteket, pedig nincs olyan területe a világnak, ahol egyetlen ember egyedül sikeres lehetne. Csak ha beépül egy csapatba. A Kürt Zrt. például most 104 embert foglalkoztat, és azért nem tudunk tovább lépni, mert nincs meg hozzá a kultúránk. Nem azért mert nincs piac. Akkora a piac, hogy nem látjuk a végét. Csak nincs ahhoz kultúránk, hogy a vevőt jól lássuk.
A világ egyik legnagyobb menedzsment „guruja”, Peter Drucker azt mondja – nagyon sok jó dolgot mondott –, hogy ne a vezetőtől várd el a biztos munkahelyedet, hanem a vevőtől.
Annak a sok fásult eladónak, akivel találkozom, azoknak el kéne ezt mondani egyszer-kétszer.
És a magyarok nem így gondolkodnak?
Nagyon kevesen vagyunk, akik így gondolkodunk. Ha többen lennénk, akkor most nem 104-en dolgoznánk a Kürtben, hanem mondjuk 208-an. És nagyon örülnénk, ha eljuthatnánk a 140 ezer főig. De nincs meg hosszá a vezetői kultúránk sem. Ezért csak annyit tudok tenni, hogy hirdetem az „igét”, és élvezem is ezt a „prófétai” szerepet.
A vezetés elmélet nem ördögtől való, megtanulható, és minden eleme átvihető a családba, az iskolába, a sportklubba, a baráti körbe, mert ugyanazokról van szó. Empátiával kell lenni a másik iránt, meg kell érteni.
Egy másik nagyszerű druckeri mondat, hogy nem csak pénzzel lehet motiválni. Ha azt látod, hogy egy kollégád fáradt, hiába fizetsz neki több pénzt, attól nem lesz kipihentebb. Küldd el, adj neki szabadságot. Ezerszeresen vissza fogja adni. De a magyar közeg nem kedvez ennek, mert durvák vagyunk és erőszakosak.
Mindannyian két hátizsákot cipelünk. Az egyik hátizsákot évmilliók alatt pakoltuk tele, ez a biológiai létünkből fakad. Az érzelmeink, ha dühösek vagyunk, ha haragszunk, gyűlölünk, szerelmesek vagyunk, ezek mind a biológiai tulajdonságaink. Van egy másik hátizsákunk is, és ez a hátizsák emelt ki minket az állatvilágból. Ezt kultúrának nevezzük. Ebben a hátizsákban már olyan dolgok vannak, mint az innováció, az ötlet. De ehhez másfajta gondolkozás kell. Nem az érzelmi világ, hanem a racionalitás. Az előrelátás, tervezés, törekvés a jobbra. A mai magyar valóságban nekem az az élményem, hogy hátrafelé lépkedünk. Az érzelmeink uralkodnak. A politikusaink az érzelmeikkel táplálnak minket ahelyett, hogy racionális gondolatokat mondanának. Lehúznak minket, ugyanazokat a szavakat mantrázzák, mert egyszerűen az az érdekük.
És az informatikában mi a helyzet?
Ugyanez. Nagyon jó egyéni teljesítmények és kis csapatok vannak, de nagy csapatokat már nem tudunk építeni, mert az már menedzsment módszertan, és visszaértük az előző ponthoz. Tehát nagyon klassz kis csapataink vannak, de aztán eladjuk őket. Ez az egyetlen utunk van. De ez régen sem volt másként.
Kandó Kálmán nem azért nem lett világhírű, mert ne talált volna fel semmit. Hanem azért, mert vele párhuzamosan volt egy Siemens, aki mögött ott volt egy együttműködés, egy együtt gondolkozás, Kandóval pedig nem volt senki a nagy magyar éjszakában.
Sorolhatnánk a nagy magyar gondolkodókat Irinyitől a végtelenségig. Egy nagyon okos amerikai, Rockefellernek hívták, nagyon jól megfogalmazta, hogy egy ötlet, az valaminek jó, ha 1 százaléka. Az összes többi kőkemény munka, kitartás, küzdelem, harc, vagdalkozás. De nálunk ez a 99% hiányzik.
Egy Kürt-történet erről. Az, ami ma az informatikában mindenütt a csapból folyik, az az IOT. A hálózatba kötött intelligens eszközökről van szó. Ennek a lelke egy kis ketyere, ami buta, de mégis olyan lehetőségeket nyitott meg, amelyekről azelőtt álmodni se mertünk. Ezt itt, a Kürtben, egy kollégánk találta ki. Mi szabadalmaztattuk, világszabadalmunk van rá. Úgy hívják, hogy Flash Stack. Limitált internetszerver egy egydolláros chipben. Tudni kell, hogy maga az internet egy hétemeletes szoftverrendszer, de a kollégánk ezt lecsökkentette egy szintre. Nem olyan nagy webszerver, hogy százezreket ki tudna szolgálni, de néhány ügyfélnek elég. Esemest tud küldeni, vagy meg lehet nézni távolról, mondjuk egy szivattyút, hogy megfelelően működik-e. Ma már mindenben ez van.
Ez volt 1998-99 körül. 2000-ben elindultam, hogy eladjam Japánban. Először az Ikegami nevű céggel sikerült összeállni, digitális képfeldolgozásban a világ egyik legnagyobbja a Sony után. Beépítettük a gépébe, remekül működött. Ezután hosszas keresgélés után sikerült eladni a Sharpnak. Ekkor követtem el életem egyik legnagyobb hibáját. Szembementem azzal, amit az imént mondtam neked, hogy el kell adni minél előbb. Ők ugyanis a Sinkanzen nevű rakétavonaton ülnek, mi meg olyan gyorsan toljuk a biciklit, hogy nincs időnk ráülni. Mi történt?
Megkérdezték, hogy eladom nekik az ötletet, vagy pedig együtt fejlesszük, és akkor közös eredményünk lesz. Természetesen azt mondtam, fejlesszünk együtt. Azt gondoltam, hogy ebből életünk végéig remekül meg fogunk élni. Kitűztük, hogy rögtön 2002-ben 10 millió berendezésbe tesszük bele a mi Flash Stackünket. Klímaberendezések, mosógépek, szivattyúk, sorolhatnám. Nem részletezem, 840 ezer dollárt kellett fizetnem azért, hogy ki tudjak mászni ebből a meggondolatlanul aláírt szerződésből, mert nem tudtunk átülni a bicikliről a rakétavonatra. Nekünk tíz fejlesztőnk volt, ő is adott tízet, csak nem voltunk képesek eljutni arra a szintre, amit ő elvárt. Akkor a Sharp odatett 250 fejlesztőt, és akkor már eljutottunk oda, csak akkor azt mondta, 250 + 10 fejlesztő, ezeknek mennyi a fizetése, akkor fizessem ki, hiszen azt mondtuk, hogy mi együtt fejlesztünk. Nem voltunk egy szinten.
Ezzel szemben a kormány úgy szeretné növelni a versenyképességünket, hogy azt mondják, a tudósok csak olyasmiket kutassanak, ami pénzt hoz.
Ez még senkinek nem sikerült. Aki kicsit is foglalkozott már tudomány történettel, van valami minimális műveltsége ezen a téren, annak rá kell jönnie, hogy az egész történelmünk arról szól, a Nobel-díj körüli parázs viták arról szólnak, a sugárzó anyagok körüli tudományos viták mind-mind arról szólnak, hogy nem jó, ha az ipar, a külvilág vagy a politika beleszól ebbe.
Tudomásul kell venni, hogy a tudomány egy olyan csodálatos vívmánya az emberiségnek, amivel csak ő rendelkezik. Nagyon nehéz megmondani, hogy mi az, amiből igazi érték lesz, és mi az, ami fabatkát sem fog érni.
Az alapkutatástól eredményt elvárni, ezt botorságnak tartom. Alkalmazott kutatás nem létezik alapkutatás nélkül. Olyan nincs, hogy egy hármasugrást a harmadik ugrásnál kezdek. Hogy kerülnek a tudósaink abba a helyzetbe, hogy alkalmazott kutatást végezzenek, ha nem kezdhetnek el az alapkutatással foglalkozni, megismerni valaminek a törvényszerűségeit? Üzenném azoknak, akik a politikával és a pénzosztással együttesen foglalkoznak, hogy nekik nem kell kitalálni semmit. Ezeket a világ vezető országai már kitalálták. A világrangsor első 10 országa között ott az egyik közvetlen szomszédunk. Úgy hívják, hogy Ausztria. Mi általában úgy a 80. hely környékén vagyunk, a mondjuk 200-as mezőnyből. Már az is nagy előrelépés lenne, ha megnéznénk, hogy az osztrákok miként gondolkoznak a tudományos kutatásról, és azt lemásolnánk. Ha ezzel teszem azt csak a 30. helyre jutnánk fel, mondjuk Belgium szintjére, már az is óriási lenne.
Mi lehet a lemaradásunknak az oka?
A 90-es évek végén egy magyar állami küldöttséggel elutazhattam Amerikába, hogy egy héten keresztül az Egyesült Államok fejlesztési minisztériumát tanulmányozzam. Fényévekre vagyunk attól, ami náluk van. Ott a miniszter a legalacsonyabb politikusi szint, aki a minisztériumba beléphet, és a minisztériumot nem a miniszter vezeti.
A minisztérium az egy ügyosztály. Ott az egy életmű, hogy valaki megtanulja, hogy kell működnie egy fejlesztési minisztériumnak. Épp ezért a minisztériumban nem is lehet hozzányúlni az ott dolgozókhoz.
A politikusok csak annyit tehetnek, hogy meghatározzák a célokat. Nálunk? Politikai szagra dobják ki és hozzák be az embereket. Fényév távolság. És hiába van náluk politikai váltógazdaság. Egy nap alatt átállítják a minisztériumot az új irányra. Matematikai értelemben csak célfüggvényt váltanak. Ugyanazokkal a problémákkal kell foglalkozni, mint addig. Például, amikor a demokraták vannak, akkor nekik az a céljuk, hogy az elmaradott területeket fejlesszék. Amikor a konzervatívok vannak, akkor ők azt mondják, hogy egy túrót. A fejlett területeket kell támogatni, mert azok termelik a profitot, és majd ezt a profitot szépen átszivattyúzzuk a szegény területekre. Ez politikai kérdés, de nem több. Ugyanaz az ügyintéző eddig az elmaradt területeknek küldte a pénzeket, ezután pedig a fejlett területeknek fogja küldeni.
Még valamit mondok. Beszélhettem azzal a hölggyel, aki Magyarországgal foglalkozott. Elmondta, hogy ő utálja a magyarokat, mert mellette dolgozik egy hölgy ugyanolyan pozícióban, csak ő Litvániával foglalkozik. 1-1 millió dollárt kapott Magyarország és Litvánia is fejlesztésre. Azért, mert a litvánok visszajeleztek, hogy mire használták azt a pénzt, rendszeresen jelentették, hogy ahová befektették, ott a kereskedelmi áruforgalom hogyan növekedett, a munkanélküliségi ráta hogyan csökkent, a magyarok pedig nem jeleztek vissza semmit, a litvánokkal foglalkozó hölgy körülbelül 10 ezer dollárral magasabb fizetést vihetett haza abban az évben, mint a magyarokhoz rendelt hölgy. Ez a kislány az elmúlt 20 évben egészen biztos, hogy egyetlen egy pennyt sem intézett Magyarországnak, mert megszívta velünk. És ez nagyon életszerű. Ott ez így működik.
