Az emberi brutalitás ezer arca: villamosszék, náci és kommunista haláltáborok, valamint a fehér szoba
Nemrég csokorba gyűjtöttük a legnépszerűbb ókori és középkori kínzásokat, ezúttal pedig a XX. századi kegyetlenkedések nyomába eredünk.
Létezik humánus ölés?
Modern elképzelés a kegyes halál, amikor szándékosan lerövidítik az elítélt szenvedéseit. A garrotte elnevezésű fojtópánt – amelyet Spanyolországban előszeretettel alkalmaztak – egészen a 20. századig tartotta magát, végül megbízhatatlannak bizonyult.
A halálos végkimenetelű, általában fájdalommentes és steril méreginjekciók viszont hosszútávon beváltak
például az amerikai jogrendszerben.
A halálraítéltek kevésbé barbár kiiktatására a villamosszék vált legendássá. A 19. század végén és a 20. század elején az USA első számú elektronikai zsenijének Thomas Edison számított, úgyhogy természetesen őt bízták meg egy egyenárammal működő, humánus kivégzőeszköz létrehozására. A feltaláló híresen halálbüntetés-ellenes volt, ennek ellenére vágyott a hangos sikerre.
A rivaldafényt azonban elhappolta előle George Westinghouse, aki váltóárammal hozta létre a saját villamosszékét.
Utóbbi ugyanis biztos halált okozott (60 hertzes áram már 110 voltnál is üzembiztosan működött), az egyenáram azonban 300 volt alatt nem öl meg, csak megkínoz.
A lényeg, hogy az új átviteli módszer nagy távolságra tudott eljuttatni elektromos energiát kisebb energiaveszteséggel. Emiatt érthető, hogy Edison alulmaradt a versenyben, amit sosem bocsátott meg Westinghouse-nak. Bosszút forralt, amivel évtizedekkel vetette vissza az elektromosság fejlődését: elriasztotta az embereket egy olyan nyilvános elefántkivégzéssel, amely riválisa elvén alapult.
A tömeggyilkosság mesterei: a nácik
A II. világháború szörnyűségeiről már mindenki hallott: 1939 és 1945 között Németország koncentrációs táboraiban egészen elképesztő méreteket és mértéket öltöttek a kínzások.
Az aktuális rendszer aktuális ellenségeit (főként fogyatékosokat, homoszexuálisokat és zsidókat) marhavagonokban szállították zuhanyzónak álcázott gázkamrákba, amelyekben a zuhanyrózsából nem víz, hanem halálos dózisú szén-monoxid vagy Zyklon-B ömlött ki.
A haláltáborokban eleve iszonyatos kínokat, éhezést, végkimerülést és megaláztatást szenvedtek el az odakerült szerencsétlenek. Ezen felül a náci orvosok sokat kutatták a felsőbbrendű, árja faj továbbfejlesztésének lehetőségeit, és semmilyen eszköztől nem riadtak vissza. Bár az orvostudomány rengeteg tapasztalattal bővült ebben az időszakban, az már más kérdés, hogy milyen áron.
A foglyul ejtett ártatlanokon próbáltak ki többek között új katonai gyógyszereket, pilótáknak szánt védőfelszereléseket, valamint számos megfigyelést végeztek rajtuk.
Súlyos sebeket ejtettek az áldozatokon, hogy megnézzék, mennyi idő alatt véreznek el, vagy jeges vízbe tették őket, hogy feljegyezzék a test kihűlésének időpontját.
Csinos fiatal nőket kínoztak szándékosan életveszélyes csonttranszplantációkkal. Az SS-egyenruhás doktorok azzal is kísérleteztek, hogy hogyan tehetnék meddővé a szaporodásra „méltatlanokat”: dr. Carl Clauberg ginekológus ezért érzéstelenítés nélkül műtötte ki nők méhét, vagy zárta el a petevezetéküket maró folyadékokkal. Clauberg létrehozott egy vitamininjekciónak hazudott, meddőséget okozó egyveleget is.
A legtöbb emberkísérlet azonban a hírhedt fehér angyal, dr. Josef Mengele nevéhez fűződik. Főként az ikrekkel folytatott vizsgálódásai döbbentették le a világot, ugyanis kutatásai során gátlástalan munkamódszerekkel dolgozott. Például
az egyik testér halála esetén megölte a másikat is, hogy megnézhesse mindkettejük belső szerveit, vagy azon ügyködött, hogy hogyan lehetne a vénák összevarrásával sziámi ikrekké műteni őket. Próbálkozott továbbá szemszínváltoztatással és mesterséges tífuszfertőzéssel egyaránt.
A kommunista terror
Hiába tért vissza a II. világháborúval a legsötétebb középkor, ami az emberi kegyetlenkedést illeti, a történelem és az emberiség mindig ismétli önmagát. A fasizmust felváltotta a kommunizmus, amelyben elvileg mindenki egyenlő volt. Azonban mégsem mindenki érdemelte ki az egyenlő bánásmódot…
A rendszer ellenségeit, bűnözőket, nemeseket, a kulákságot (tehetős parasztokat), a hadifoglyokat és ártatlan polgárokat ismét milliószámra hurcolták el munkatáborokba. A Szovjetúnió területén és Mongóliában is működő Gulag-hálózat lényege az volt, hogy
a rabok kiéheztetve dolgoztak napi 12-16 óra fizikai munkát egy kőbányában. Havonta egyszer fürödhettek meleg vízben és ugyanarról a szekérről kapták a penészes kenyeret, mint amire a lótrágyát pakolták.
Az elhurcoltakat állandóan verték és gyötörték, és senki nem jegyezte fel azt sem, ha elhunytak. Ezúttal nem a szándékos tömegirtás volt a cél, hanem egyfajta haszonállatként zsigerelték ki a kényszermunkaerőt.
Világszinten a kolimai táborról jegyezték fel a legembertelenebb körülményeket. Ez egy szibériai folyó partján található aranybánya volt, ahol a nemesfém mellett szenet és ólmot is fel kellett hozniuk az áldozatoknak. Nem véletlenül terjedt el a mondás, miszerint
„Kolima znácsit smert”, azaz „Kolima egyenlő a halállal”, hiszen ez a jéghidegben végzett, veszélyes munka a legerősebb szervezetet is kivégezte.
A legismertebb magyar kényszermunkatábor Recsken működött 1950 és 1953 között, amelyet az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) tartott fenn. Az alapvetően a szovjet Gulagok mintájára felhúzott titkos létesítményekben speciális, helyben kidolgozott kínzási módszerek is voltak.
Ilyen volt a vizes fogdában fogva tartás – amikor egy mély gödörben kellett éjszaka állni, amelyben idővel feljött a talajvíz – vagy a gúzsban lógatás.
Miután Sztálin meghalt, Nagy Imre a többi táborral együtt a recski állomást is bezárta.
Amikor csak az elmédet végzik ki
Akadnak olyan büntetési módszerek, amelyek a civilizált(nak mondott) társadalomból sem koptak ki. Ilyenek a pszichés kínzások, ahol ugyan egy ujjal sem nyúlnak az elítélthez, de a végére garantáltan elveszíti a józan eszét.
A legismertebb ezek közül a fehér szoba, amely egy hermetikusan zárt, ablak és természetes fény nélküli, erősen hangszigetelt helyiség. Ebben szó szerint minden fehér, még az étel is, amit szándékosan rendszertelenül odaadnak a fogolynak.
A 2000-es években nagy port kavart egy eset, amikor egy iráni egy újságírót, Amir Abbas Fakhravart zártak egy fehér szobába. Később azt nyilatkozta, hogy
„nyolc hónapig voltam bezárva oda, és amikor kijutottam, nem emlékeztem a saját szüleim arcára sem.”
Állítólag azóta is fojtogatja a magány és az elgyötörtség, valamint csak altatóval tud aludni.
