prcikk: Kínzás! Borzasztó lett A nemzet aranya sorozat a Disney+-on | szmo.hu
KULT
A Rovatból

Kínzás! Borzasztó lett A nemzet aranya sorozat a Disney+-on

A Disney+ elhozta otthonunkba az utóbbi idők egyik legrosszabb sorozatát. Hatalmas potenciál volt benne, de a produkció színvonala egy reggeli sitcom szintjén maradt meg. Megnéztük, hogy nektek ne kelljen!
B. M. - szmo.hu
2022. december 19.



Nagyon rossz érzés ezt leírni, mert már régóta vágytam egy jó kis kalandfilmre, várhatóan jövőre jön az új Indiana Jones, és addig ki kell tölteni az űrt valamivel. Rá is repültem a Disney+ legújabb sorozatára, A nemzet aranya: A történelem pereménre, ami már a nevével felkeltette az érdeklődésem.

Ne értsetek félre, nem kimondottan vagyok az eredeti A nemzet aranya-filmek rajongója, de én élveztem őket, a hibái ellenére.

Szórakoztatóak voltak, karizmatikus főszereplővel és emlékezetes mellékszereplőkkel.

Mit kapunk a sorozat feldolgozástól? Semmi értelmeset: irritáló fiatalokat, akikre dicséret a papírvékony karakter kifejezés. A történet fájdalmasan indít: a kincs, amit meg akarnak találni, a maják, aztékok, inkák közös kincse, dacára annak, hogy a három népcsoport más időben és teljesen más helyen élt.

A hihetetlenül, már-már indokolatlanul okos főszereplő és az ő baráti társasága a mi kis csapatunk:

a béna comic-relief haver, az ő nagyszájú afroamerikai youtuber barátnője és a plátói szerelem legjobb barát. Ők négyen a véletlennek köszönhetően belekeverednek egy nagy kalamajkába, amikor is hozzájuk kerül a Catherine Zeta-Jones által játszott műkincsrabló és cryptomilliárdos Billie térképe egy hatalmas inka-azték-maja kincshez.

Ennyire izzadságszagú forgatókönyvet nagyon régen láttam. Meg merem kockáztatni, hogy egy mesterséges intelligencia írta, aki látott csilliárd kalandfilmet, de szóltak neki, hogy a legizgalmasabb részeket azért hagyja ki.

Még a gyenge Uncharted is legalább próbált akciódús és szerethető lenni,

Ez viszont inkább a lassú, kellemetlen és unalmas vonalat képviseli. Egyszerűen nem működik a sorozat. Én nagyon elfogadónak és szabad szelleműnek tartom magam, de ennyi felesleges „woke” és divatos dolgot régen láttam egy helyre összegyűjtve: kezdve a streamerekkel, a gender-kérdéskörön át, használják a senki által nem használt LatinX kifejezést, vagy a főgonosz cryptomilliárdos… már engem zavart az írók szenvedése, hogy minél „menőbb” forgatókönyvet rakjanak össze. Hogy mit nem tudunk meg? Ki, miért és mit szeretne csinálni, csak rohangál a történet ide-oda, mint egy fejvesztett csirke.

Főszereplőnk Jess Valenzuela egy teljesen átlagos, hétköznapi lány lehetne, de szuperokos, és instant megoldja a rejtvényeket, zavaróan intelligens, mintha a szerepjátékban csak az intelligenciára tett volna pontot, de a karizmát elfelejtette volna. A szokásos kalandfilm-főszereplők általában tanultak és okosak, de okkal: történelem-professzorok, vagy műkincsrablók, akik otthon vannak a témában, de Jess csak úgy tud mindent is.

Cserébe mindenki más nagyon buta és még kellemetlen is.

A már említett comic-relief figura a klisék mintapéldánya, vagy az irreálisan nagyszájú csajszi, aki minden helyzetből kidumálja magát. Egyszerűen senki sem emlékezetes vagy szerethető. Harvey Keitel újra magára ölti az eredeti filmek Sadusky ügynökének a szerepét egy szolid öt percre, ami egyébként az epizód talán legjobb öt perce, bár tény, hogy nem túl magas a mérce. Catherine Zeta-Jones próbálkozik, mint főgenyó, de sajnos ő sem tud várat építeni ebből…

Az egyetlen értékelhető elem a zene, de az is csak azért, mert az eredeti filmek zeneszerzője, Trevor Rabin dolgozott a projekten, és ismerős dallamok csendülnek fel. A fényképezés vagy zavaró, vagy unalmas.

A CGI még akkor is kitűnne, ha telefonról néznénk a részeket.

A történet blőd, unalmas, kiszámítható és gagyi. A rejtélyek vagy lehetetlenül nehezek, amit csak főszereplőnk tud megfejteni, vagy a véletlennek köszönhetően oldódnak meg. Minden rész végén van cliffhanger, ami felkeltené az érdeklődést, de a következő tényleges rész ezt a kis kíváncsiságot is megöli kegyetlenül. Csak arra volt jó, hogy jelezze, hogy lassan vége az epizódnak és a szenvedésünknek.

A történelem pereme szinte mindent elrontott, amit el lehetett. Ha a zene nem lenne, akkor a nézhetetlenség határát súrolná. Még a rottentomatoes.com jelenlegi 40% körüli értékelési átlagát is erős túlzásnak érzem.

Túlnyújtott, és túlértékelt nosztalgiára építő produktum, ami retrospektív az eredeti renoméján is csökkent.

Legalább részenként lenne egy-egy olyan pillanat, ami megmarad a nézőben, de nincs. Ennél laposabb kalandfilmet keresve se találhatnánk. Remélem más klasszikus címekhez ügyesebben fog nyúlni az egeres cég, mert különben, hamar át fogunk lendülni a „mennyiség a minőség kárára” tartományba.

Az első két rész után én nem fogom folytatni, inkább nézem a festéket száradni a falon, senkinek nem ajánlom a Disney legújabb pénzhajhász kliségyűjteményét. Véletlenül se nézzetek bele, mert az algoritmus azt fogja hinni, hogy jó terméket gyártottak.

Ezt a produktumot gyárban készítették, gyári munkások, azért, hogy egy stúdióban ülő pénzes nagyfőnök lássa a streaming-szolgáltató kínálatában a tartalmat.

Azonban erre az unalmas klisétengerre a content szó is túlzás, sőt már-már dicséret, annyi tartalom van benne, mint egy zacskós levesben. A sorozat megtekinthető a Disney+ kínálatában, Isten áldja az egeret…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„A cenzúra soha nem látott méreteket ölt” – letiltották Molnár Áronék filmjét egy kispesti gimnáziumban
A kispesti gimnázium igazgatója nem engedélyezte az Itt érzem magam otthon vetítését. Szarka Judit tanár vitatja, a főszereplők külön vetítésre hívják a diákokat. Az igazgató döntésére a film két főszereplője, Lovas Rozi és Molnár Áron is reagált.


A Kispesti Deák Ferenc Gimnázium igazgatója a közelgő választásokra hivatkozva nem engedélyezi az Itt érzem magam otthon című film levetítését az iskola hagyományos rendezvényén – írta a Telex.hu egy olvasói levél nyomán. Az eseményt szervező tanár szerint a szakmai kompetenciáját kérdőjelezték meg, a film főszereplői pedig cenzúrát emlegetnek, és külön vetítésre hívják a diákokat.

Az ügy előzménye, hogy az iskola médiaszakos tanára, Szarka Judit a tavaszi szünet előtti mozimaratonra tervezte bemutatni Holtai Gábor filmjét. A rendező személyesen, a saját laptopjáról vetítette volna le az alkotást, ami után beszélgetett volna a diákokkal. Múlt pénteken azonban az igazgató behívatta a tanárt, és közölte vele a döntését.

„Azt mondta, hogy bár nem látta a filmet, utánaolvasott a kritikáknak, és nem vetíthetjük le, mert ez aktuálpolitikai film” – idézte fel a történteket Szarka Judit, aki szerint éles, de kulturált vita alakult ki köztük. Az igazgató később propagandafilmnek is nevezte az alkotást, és bár a vetítést a „választás előtti érzékeny időszakban” nem engedélyezte, egy májusi időpontot lehetségesnek tartott.

A tanár, aki közel harminc éve szervezi a rendezvényt, a szakmai szabadsága megsértésének éli meg a történteket. „Mozgóképkultúrát és médiát tanító tanárként én választom meg milyen filmeket érdemes levetíteni a diákoknak, és minden évben szempont számomra, hogy legyen közöttük friss alkotás. Holtai Gábor Itt érzem magam otthon című filmjét kétszer láttam, és azt gondolom, remek parabola ez a diktatúra természetéről” – mondta Szarka, aki hangsúlyozta, a pártpolitizálás nem volt célja. Úgy érezte, a döntéssel a kompetenciáját vonták kétségbe.

Az Itt érzem magam otthon helyett végül egy másik pszichothrillert, a Mesterjátszmát vetítik le. A diákok többsége úgy reagált a cserére, hogy vagy még nem szavazhatnak, vagy ha igen, akkor sem egy film fogja megváltoztatni a véleményüket.

Az igazgató döntésére a film két főszereplője, Lovas Rozi és Molnár Áron is reagált:

Szégyennek nevezték a történteket, és közölték, ha a jelenlegi kormány marad, a cenzúra erősödni fog. „Ezért a cenzúra soha nem látott méreteket ölt majd, ha nem váltjuk le ezt a rendszert” – üzenték. A két színész egyúttal meghívta a gimnázium diákjait egy nyilvános vetítésre, ahol közönségtalálkozót is tartanak nekik.

A film producere, Farkas Ádám elmondta, kedves gesztusnak tartották a felkérést, de a lemondás után már nem az ő dolguk vizsgálni a döntés hátterét. A rendező, Holtai Gábor nem kívánt reagálni az igazgató minősítésére, és szerinte a helyzetet úgy kell kezelni, hogy az ne okozzon problémát a tanároknak és a diákoknak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Hevér Gábor is csatlakozik az újrainduló Heti Hetes csapatához
Újabb névvel bővült a visszatérő Heti Hetes stábja. A műsorvezető Nagy Ádám, Majka és Hajós András mellett a népszerű színész, Hevér Gábor is helyet foglal majd a műsorban.


Ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, visszatér a Heti Hetes az RTL-re. A megújult műsor házigazdája a JÓLVANEZÍGY és Fókuszcsoport YouTube-csatornákról ismert Nagy Ádám lesz. Az már korábban biztossá vált, hogy a hetesfogatban helyet kap Hajós András és Majoros Péter Majka is. Az RTL azt ígérte, a teljes névsort a választásokig hátralévő időben folyamatosan hozzák nyilvánosságra.

Hétfő reggel újabb névvel bővült a műsor stábja: az RTL bejelentette, hogy Hevér Gábor is csatlakozik a műsorhoz.

„Helló Hevér Gábor, helló Heti Hetes! Reszkess, közélet, mert az RTL április 12-től újra tálalja a feketelevest!”

– írták az RTL közösségi oldalán.

Kép forrása: RTL Facebook

A csatorna múlt héten közölte, hogy a legendás közéleti-szatirikus műsor az országgyűlési választások estéjén, április 12-én, az urnazárást követően 19:30-kor tér vissza a képernyőre. A premiert követően az adások vasárnap esténként 21:00-tól lesznek láthatók az RTL-en, és ezzel egy időben felkerülnek az RTL+ Premium streamingplatformra is.

A bejelentés óta élénk vita alakult ki a műsor időzítéséről. Puzsér Róbert publicista szerint az, hogy a műsort csak a szavazóhelyiségek bezárása után tűzik képernyőre, politikai óvatosságra és gyávaságra utal. Erre Majka egy videóban reagált, ahol azzal érvelt, hogy a döntés éppen a felelősségről szól, mivel a kampánycsend után már nem akarták befolyásolni a választókat. A vitába vasárnap Hajós András is beszállt, aki kollégájával szemben Puzsérnak adott igazat.

A Heti Hetes eredetileg 1999 és 2016 között futott az RTL Klubon, így közel egy évtizedes szünet után tér vissza a képernyőre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Nagyon rossz előérzetem van – a hetedik részig érdemes türelmesnek lenni az új netflixes rémálom-horrorsorozattal!
Egy menyasszony rémálma, egy furcsa család és egyre nyomasztóbb a légkör. Minden adott egy erős horrorhoz. Mégis, a sorozat hosszú epizódokon át alig halad előre, mintha direkt húzná az időt. Aztán hirtelen magához tér, és amit kapunk, azt igencsak megköszönjük!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. március 31.



A Netflix új horrorsorozata már az első pillanatban gyanús: amikor egy produkciót úgy próbálnak eladni, hogy „a Stranger Things alkotóitól”, ott érdemes egy kicsit hátra lépni.

Ez a marketingfogás ugyanis gyakran inkább hangzatos címke, mint valódi kreatív jelenlétet jelez. Itt csak Stranger Things-pénz van, nem alkotók.

Nem meglepő tehát, hogy a sorozatnak valójában kevés köze van a Duffer-tesókhoz és ahhoz a fajta atmoszférához és történetvezetéshez, amely a Netflix sikersorozatát megalapozta.

Az indítás ugyanakkor kifejezetten ígéretes. Egy feszült véres, úgynevezett „cold open” jelenettel kezdünk, amely azonnal felkelti az érdeklődést a nyomasztó hangulatban. A történet középpontjában egy fiatal nő áll, aki élete egyik legfontosabb eseményére, az esküvőjére készül. Ám ez az élmény hamar rémálommá válik. A menyasszony teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül: a leendő férje családja uralja az eseményeket, ő maga pedig szinte teljesen elveszíti az irányítást a saját élete felett.

Ez az alaphelyzet önmagában is feszültséggel teli, és kiváló kiindulópont lehetne egy erős pszichológiai thrillerhez.

A sorozat egyik legnagyobb erénye az atmoszférateremtés. Az első epizódokban folyamatosan jelen van egy fojtogató, kellemetlen érzés, amely a családi dinamika torzulásából fakad. A néző szinte együtt szenved a főhőssel, miközben egyre mélyebbre merül ebbe az idegen és ellenséges közegbe. A szereplők többsége szándékosan furcsa, kiszámíthatatlan és zavarba ejtő, ami hatékonyan erősíti a bizonytalanság érzetét.

A központi párost alakító Camila Morrone és Adam DiMarco között működik a kémia, hitelesen hozzák a szerelmespárt, akik egyre abszurdabb helyzetbe sodródnak. A mellékszereplők közül különösen emlékezetes Gus Birney idegesítően túljátszott sógornője, aki egyszerre irritáló és szórakoztató jelenség. Jennifer Jason Leigh pedig láthatóan élvezi a manipulatív anyós szerepét, még ha karaktere idővel háttérbe is szorul.

A családfőt alakító Ted Levine jelenléte pedig már önmagában hordoz egyfajta fenyegető aurát, amelyet korábbi szerepei csak tovább erősítenek. (Ő volt Buffalo Bill A bárányok hallgatnakban.)

A horror azonban igazán lassan kerül a felszínre. A sorozat tempója ugyanis kifejezetten lassú, sokszor indokolatlanul vontatott. A történet apránként adagolja az információkat, ami egy bizonyos pontig működhetne, ám itt gyakran inkább frusztrálóvá válik. A folyamatos félrevezetések és ál-nyomok (red herringek) nem annyira izgalmasak, mint inkább fárasztóak, és időnként az az érzésünk támad, hogy a készítők szándékosan hülyének nézik a nézőt, visszatartják az információkat, nem pedig ügyesen építik a rejtélyt.

Ez a fajta történetvezetés különösen a horror műfaján belül problémás. A feszültség ugyanis nem fokozódik, hanem inkább szétaprózódik. A sorozat első felében alig találunk valóban emlékezetes vagy ijesztő jeleneteket, a jumpscare-ek pedig inkább kötelező elemként vannak jelen, mintsem valódi hatásként. Az egész inkább kellemetlen, mint félelmetes horror élmény.

Tematikáját tekintve a sorozat ambiciózus. A történet, a házasság, a generációs traumák és az identitásvesztés kérdéseit próbálja horrorba csomagolni.

Ez önmagában izgalmas vállalkozás, és nem példa nélküli: az It Follows például hasonló módon emelt be társadalmi és pszichológiai rétegeket a műfajba. Itt azonban az allegória túlságosan is direktnek és túlgondoltnak hat. Az üzenetek nem organikusan épülnek be a történetbe, hanem sokszor szinte didaktikusan kerülnek a néző elé. Pedig a forgatókönyvet jegyző Haley Z. Boston több ígéretes horrorban is benne volt az utóbbi időben (Guillermo del Toro: Rémségek tára és A cseresznye vadiúj íze).

Amit viszont a képernyőn látunk, az működik, kifejezetten figyelemre méltó a technikai megvalósítás. A sorozat látványvilága igényes, a fényképezés kimondottan szép, a kameramunka, a helyszínek, a világítás és a vágás pedig professzionális. Egyértelmű, hogy a készítők nagy hangsúlyt fektettek a vizuális megvalósításra. Éppen ezért különösen sajnálatos, hogy mindez nem párosul egy erősebb, feszesebb forgatókönyvvel. Legalább is az első felében.

Az igazi fordulat aztán a sorozat vége felé megérkezik. A hetedik epizódtól kezdve hirtelen felgyorsulnak az események, a történet lendületet kap, és valódi feszültség kezd kialakulni.

Az addig lassan csordogáló narratíva egyszer csak életre kel, és egy sokkal izgalmasabb, koncentráltabb élményt nyújt. A finálé kifejezetten erősre sikerült: egyszerre működik horrorcsúcspontként és érzelmi lezárásként. Az utolsó előtti epizód különösen emlékezetes, hiszen egyfajta kamaradrámává alakul, amelyben a párkapcsolati dinamika kerül a középpontba, mindezt horrorisztikus keretbe ágyazva. Bár nem minden megoldás tökéletes, például a digitális effektek néhol kilógnak az összképből (főleg a CGI vér…), a befejezés mégis képes részben ellensúlyozni a korábbi hibákat.

Összességében ez a sorozat tipikus példája annak, amikor egy erős alapötlet és kiváló technikai kivitelezés nem találkozik megfelelő történetmeséléssel és tempóval.

Az első epizódok lassúsága és túlbonyolítottsága sok néző türelmét próbára teheti, ám aki kitart, egy kifejezetten erős befejezést kap jutalmul.

Nem hibátlan élmény, sőt, sok szempontból kifejezetten egyenetlen, de a végére összeáll annyira, hogy érdemes legyen beszélni róla.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Szexuális perverziók, szvingerezés, gyilkosság – A DTF St. Louisban David Harbour és Jason Bateman keverednek bele egy mocskosul vicces játszmába
Az alábbi kritikából kiderül, hogy minek a rövidítése a DTF, és az is, hogy mennyi epizódonkénti fordulattal kalkulálhatnak a nézők. Spoiler: sokkal.


Két sorozattitán, Jason Bateman és David Harbour egyesítették erőiket, hogy létrejöjjön a DTF St. Louis című sorozat, amely lehetőséget adott nekik, hogy komikus és drámai készségeiket egyaránt csatarendbe állíthassák. Batemant vígjátékszínészként ismerhettük meg Az ítélet: családban (amely 2008 és 2019 között 5 évadot élt meg), illetve olyan mozifilmekben, mint az Édes kis semmiség, a Kidobós, a Szakíts, ha bírsz, a Hancock, a Páros mellékhatás, a Sejtcserés támadás, a Förtelmes főnökök vagy a Testcsere. Majd jött a nagy karrierfordító projekt, a 2017-ben indult Ozark című sorozat, amelyben Bateman egy eddig nem, vagy csak ritkán látott oldalát mutatta meg: a főhős drámai színészét (oké, egy kicsit előtte, a 2015-ös Az ajándékkal már rendesen meg tudta lepni a közönséget, az igaz). Az Ozarkkal egyrész visszatalált a szériákhoz, másrészt újrakalibrálta a pályáját, így azóta láthattuk őt – ráadásul nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként is akár – A kívülállóban (2020) vagy legutóbb a Fekete nyúlban (2025) is nagyot játszani komoly szerepekben.

David Harbour pedig sokáig az örök mellékszereplő volt (Világok harca, Túl a barátságon, A Quantum csendje, Zöld Darázs, A védelmező, Fekete mise, Suidice Squad: Öngyilkos osztag stb.), mígnem megkapta Hopper seriff szerepét a Stranger Thingsben, s lám, hirtelen főszereplőt faragtak belőle.

Akciósztár lett a Hellboyjal (2019) és a Vérapóval (2022), illetve szuperhős a Fekete Özveggyel (2021) és a Mennydörgők*-kel (2025). A Stranger Things olyan magaslatokba katapultálta Harbourt, hogy még jó ideig kedvére válogathat a szerepek közül. Főképp, ha olyasmiket választ, mint Batemannel közös új projektje, a DTF St. Louis, amit már jó ideje szerettek volna összehozni. Harbour különösen, mivel ez az első sorozatos munkája executive producerként. Eredetileg ő és Pedro Pascal játszották volna a főszerepeket, Pascal azonban kiesett a projektből, s így került a helyére Bateman.

A DTF St. Louis mindenese (értsd kreátora, írója, rendezője) egyébként Steve Conrad, akit főként olyan filmek forgatókönyvírójaként ismerhetünk, mint Az időjós (2006), A boldogság nyomában (2006), a Walter Mitty titkos élete (2013) vagy Az igazi csoda (2017).

S ahogy e listából is látható, Conrad igen rutinos már a humoros és drámai képsorok ügyes összecsiszolásában, a könnyes-vicces filmjeiben való jártasságát pedig ezúttal is kamatoztatni tudta.

A DTF St. Louis három középkorú (kb. az ötvenes éveikben járó) ember története. Clark Forrest (Bateman) St. Louis ismert és népszerű időjósa, aki megkapja maga mellé jelelőnek Floyd Smernitch-et (Harbour). Ők ketten a közös munka során jól összebarátkoznak, közel kerülnek egymáshoz a magánéletben is. Mindketten házasok, de Floyd felesége, Carol (Linda Cardellini) lesz a harmadik kerék a történetben.

Clark és Floyd ugyanis kipróbálják a DTF (azaz Down to Fuck) nevű társkereső alkalmazást (nevéből adódóan főként szexuális célból hozza össze az embereket), hogy megfűszerezzék egy kicsit a kihunyóban lévő házasságaikat. Majd Carollal kiegészülve kialakul köztük egy szerelmi háromszög, ráadásul az egyikük nemsokára halálát leli furcsa és látszólag megmagyarázhatatlan körülmények között. Ennél többet pedig nem is árulunk el a cselekményről, mivel a DTF St. Louis egyik nagy erénye, hogy folyton meg tudja lepni a nézőt.

Csak az első epizódban több minden történik, mint más sorozatok teljes hossza alatt, és ez nem vicc.

Erős felütést kapott tehát a széria, s bár a soron következő részekben egy kicsit már visszafogják a csavarok adagolását, azért így sem kell bánkódnunk, minden etapra jutnak meglepetések bőven. Mindig más kerül a gyanú középpontjába, illetve flashbackekben folyamatosan tárulnak fel előttünk a szereplők közti események, átverések, idézőjeles hátbaszúrások, valamint egy barátság krónikájának fejezetei.

A gyilkos után nyomozó Donoghue Homer (Richard Jenkinsnek mindig nagyon örülünk) és Jodie Plumb (Joy Sunday a Wednesday Biancájaként szerzett hírnevet magának) képviselik a nézőket, velük együtt próbáljuk mi is felderíteni, hogy mi mindent történhetett e három ember között, ami idáig vezetett.

David Harbour egyébként Hopper seriff mellett élete legjobb alakítását nyújtja a végtelenül kedves és odaadó, de súlyos önbizalomhiánnyal küzdő Floydként, aki mindenkin segíteni akar, csak magán nem tud. Jason Bateman kellemesen kiismerhetetlen Clarkként, aki látszólag valóban fontosnak tartja Floyd barátságát, mégis lefekszik a feleségével, és amúgy is van benne valami zavaró sunyiság. Linda Cardellini pedig egyfajta kertvárosi femme fatale-ként tetszeleg Carolként, aki boldogtalan a házasságában, és elhisszük róla, hogy ügyesen manipulálja a környezetét a kénye-kedve szerint.

Hármójuk szerelmi, barátsági, megbízhatósági és önzési tánca a DTF St. Louis, amelynek egészen sajátos (és abszolút működő) humora van, amelybe egy szempillantás alatt belevegyülhet az izgalom és a dráma is. Egy furcsa, de imádnivaló krimis műfajmix.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk