Jancsi, Marat és Molnár bölcsessége legyen velünk – Bálint András és Jordán Tamás születésnapi estje a Rózsavölgyi Szalonban
Amikor az ember meghallja, hogy ifjúkora kedvencei 70, 80 évesek, először megdöbben, mert rájön, hogy ő is velük együtt öregszik, aztán megnyugszik, hogy a kedvencek megérték ezt a kort és ő maga is él.
Bevallom, irigyeltem Bálint Andrást és Jordán Tamást, amikor a Rózsavölgyi Szalon színpadán büszkén kijelentették: együtt 10 évvel idősebbek, mint Budapest és 72 éves barátság fűzi őket össze. A nyolcvan év ma már nem ritka, persze az sem mindegy, hogyan érjük meg, de a több mint hét évtizedes barátság keveseknek adatik meg, különösen egy olyan korban, amelyben sokszor már észre sem vesszük a mindennapi árulásokat.
Nyolcvan év, és milyen nyolcvan év! Születés a háború kellős közepén, félelmektől beárnyékolt gyerekkor, aztán az ifjúkori eszmélésükbe belerobban 1956, majd legszebb férfikorukban éri őket a rendszerváltás, annak minden reményével és csalódásával.
Bálint Andrást, mint zsidó kisgyereket, rejtegetni kellett a vészkorszakban, később kötődését Radnóti-estjén vallotta meg, Jordán Tamás viszont akkor szakította meg kapcsolatát a vallással, amikor 1953-ban a hittanórát a londoni 6-3 közvetítésével egyidőben tartották. „Értelmiségi színészként skatulyáztak be minket” – mondják, ami azért nem teljesen igaz, még akkor sem, ha Bálint, barátja sokoldalúságát, „modernségét” dicsérve felsóhajt, hogy „ő élete végéig megmarad Jancsinak”, miközben Jordán elárulja, hogy pajtásának gyerekkorában „Bálna” volt a beceneve.
Másfél órán keresztül hallgatjuk beszélgetésüket, egyszerre jelennek meg előttünk a színészek, színigazgatók és a mindennapok magánemberei. Tisztelegnek a 20.század elejének Budapestje előtt, amelynek arculatához Bálint András építész nagyapja, Bleyer Zoltán is hozzájárult. Némi nosztalgiát éreznek a kávéházak világa iránt, amelyek közösségformáló ereje legfeljebb az ókori fórumoké volt hasonló, de nekik még ott voltak az eszpresszók – Jordán Tamás meg is jegyzi, hogy bár nem járt a Színművészeti Főiskolára, a leendő színészek törzshelyére, az Erzsike presszóba annál többet – a maiaknak a romkocsmák maradtak.
Néha egészen dermesztő, hogy Molnár mennyire rímel a 100 évvel későbbi történésre. Amikor Bálint egy olyan egyletről beszél, amely megvédi a magyarságot az idegenektől, amikor maró gúnnyal azon elmélkedik, hogy a puszta, a nádfedeles házak, a hullámzó gabonamező magyarabbak-e, mint az „innen-onnan összehordott” Budapest, amikor Jordán előadja Kispolgári Samu kesergőit, akire végrehajtókat küldenek adóhátraléka miatt, holott az állam az ő és a hozzá hasonlók adóiból él, mintha a Liliom szerzője ma is köztünk járna. Még azt is ő mondta, hogy a „Nemzeti Színház igazgatójának lenni a legnagyobb függőség” – pedig már elhittük, hogy ez a 21.századi direktor siráma. „Tiszteljük a hazugságot” – mondja Bálint András, aki e Molnár-mondat előtt megemlíti, hogy a tv-ben látott egy minisztert.
Spontán nevetések, tapsok, néha döbbent csendek kísérték az estet, amely szolid pezsgős koccintással zárult. Az érző, gondolkodó emberek ismét gazdagabbak lehettek lelkükben, és örülhettünk, hogy ismét láttunk itt „fehérek közt két bölcs európait.”
