Így nyaltunk a Balatonon a 80-as években
A fagylalt mindig is kiemelt volt a teljes átkos rendszerben, így 1949-től hatóságilag szabályozott áron lehetett csak árusítani. Ami áldásnak tűnt a hűsölni vágyó rétegek számára, ám a rendelkezés könnyedén szemet hunyt az olyan jelentéktelen dolgok felett, mint a piaci folyamatok. A fagyi ára több, mint 30 éven keresztül változatlan maradt, nem úgy az előállításához szükséges alapanyagok és a munkaerő ára, így különböző trükkök váltak szükségessé ahhoz, hogy egy darabig még fagyinak tűnő kásákat lehessen a tölcsérbe tölteni (már ha volt tölcsér, mert bizony volt olyan balatoni fagyizó, mely egy éven keresztül nem jutott hozzá 1978-ban).
Két út állt a vendéglátóipari vállalatok előtt, a minőség lerontása és a kínálat szűkítése. Előbbi eleinte a tej elhagyásában öltött testet, majd később már olyan szintű vizezés zajlott, hogy a végeredmény inkább emlékeztett jégkására, semmint fagylaltra. A kínálat szűkítése azért minősült spórolásnak, mert akkorra elterjedté váltak a fagylaltporok, melyeket olcsón be lehetett szerezni, így a főzött változatok lassan kikoptak a fagyilapokról. A maszek fagyizók helyzete valamelyest könnyeb volt akkoriban, mert kevesebb szabálynak kellett megfelelniük, és így például használhattak tojáshabot is. Ez – az állami cégeknél tiltott – összetevő két ok miatt is áldásosnak bizonyult. Egyrészt finomabbá tette a végeredményt, másrészt könnyebbé vált tőle a massza, így a kanálba ugyanakkora térfogatú, de jóval könnyebb gombócok kerültek. Nem csoda, hogy a magánzóknak jól is ment az üzlet és a cukrászdai 1300 Ft helyett, akár 6000-et tudtak fizetni az alkalmazottjaiknak.
Fagylaltpult, 1983. Forrás: Fortepan/Jankó Attila)
Az állam nem nézhette tétlenül a szocializmus építésében megfáradt emberek nélkülözését, így először külföldről importáltak jégkrémeket, majd szorgalmazni kezdték az itthoni gyártást is. Az ismeretlen technológia meghonosítása azonban olyan rizikósnak tűnt, hogy eleinte a termelőszövetkezetek nem is nagyon kapkodtak az ötlet után. Végül két vállat kötélnek állt, és 1974-ben megindult a pálcikás jégrémek hazai gyártása. Az első fecske a körmendi „Lacta” Tápszergyár volt, ahol óránként 10 ezer pálcikás teljesítményű, holland gépsorral kezdték ontani a ROLL jégkrémeket. Az EGIS gyógyszergyár elődje az EGYT (Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár) leányaként üzemelő körmendi üzemben a tápszergyártásnál visszamaradt tejszármazékokból gyártották a finomságot.
Egy évvel később a Sasad Mgtsz. keretein belül működő Budatej is belépett a piacra, amikor elkészült új, törökbálinti tejüzemük. Ők sokáig a tejfeldolgozásban jeleskedtek, ám Magyarországon már akkor is igen alacsony volt az egy főre jutó vajfogyasztás, ráadásul ezt exportálni is igen körülményes. Ekkor született az ötlet, hogy erőiket a jégkrémgyártásra összpontosítsák, mi pedig hamarosan megismertük a szlogent: Helló Leo!
"VIT 1978", Forrás: Fortepan/Urbán Tamás
A két konkurens közül végül a Leo lett a sikeresebb, ami elsősorban az üzleti modelljüknek volt köszönhető. A Budatejnél csúcsra járatták a szintén Hollandiából vásárolt gépeket, és 1980-ra már évi 60 millió pálcás termelést bonyolítottak, ami a poharas jégkrémekkel együtt évi 1800 tonna Leot jelentett. Persze mindez semmit sem ért volna, ha nem szervezik meg alaposan az értékesítési láncot is. Az új üzem megnyitásakor a Budatej mindössze 5 hűtőkamionnal rendelkezett és ezt a számot tornázták fel 1980-ra 32 darabra. Emellett 14 millió forintos költséggel vásároltak 700 hűtőpultot, amit ingyen a boltok rendelkezésére bocsátottak (ez ma is bevett szokás a jégkrémmárkák esetében). Ráadásul a Budatej a termékfejlesztésre is nagyobb hangsúlyt fektetett, és a kezdeti két ízhez (vanília, csokoládé) csakhamar olyan újdonságok csatlakoztak, mint a narancsos, diós, banános és rumos Leo.
Az állami propaganda pedig mindent elkövetett, hogy az emberekkel megismertesse a jégkrémek előnyeit. A fagyival ellentétben ezek a termékek fagyasztás mellett hónapokig fogyaszthatóak maradtak, rendelkeztek a tej minden áldásos élettani hatásával és mivel nem vizezték őket, így jégkristályok sem alakultak ki bennük. A Leo több hónap fagyasztás után is jégkrémre emlékeztetett és nem jégkására, ráadásul – az akkori vélekedés szerint –nem is fájdult meg tőle a gyermekek torka. A dolgozó emberek pedig jól fogadták az új csodát, és az sem tántorította el őket a vásárlástól, hogy egy pálcikás jégkrém akár három gombóc fagyi árába is belekerült. Ha éppen lehetett kapni őket a boltban, akkor bizony telerakták fele a hűtőszekrény fagyasztóját.
