„Mindig a meggyőződésem szerinti igazamat kerestem” – Hildebrand István igaz meséi
A 90 éves művészt a miskolci Cinefesten életmű-díjjal tüntetik ki. Amit "Hilda", ahogy a szakmában nevezik, nem is ért. Mire fel? – kérdezi, hiszen az elmúlt években kapott már három életmű-díjat, de aktív pályafutása során egy Balázs Béla-díjat és egy érdemes művészi kitüntetést leszámítva más elismerést nem kapott.
Tovább is lépünk e témán és zugligeti otthonában, könyvek, filmek és filmes ereklyék között a legrégibb múltat idézzük fel. 1946-ban kezdte a főiskolát, és egy évvel később már segédoperatőrként dolgozott Radványi Géza Valahol Európában című filmjében Hegyi Barnabás mellett.
Fotó: GNL– Hegyi Barnát tartottam a legfontosabb mesteremnek. Nála láttam mindig azokat az újításokat, amelyek engem izgattak. De szerencsém volt, mert azok is tanítottak, akik a kor filmes könyveit írták, például Balázs Béla.
A Valahol Európában egyik jelenetében fel is akasztottak egy fára, hogy érezzem: mit lehet látni ilyen helyzetben a kamera túlsó oldalán.
– Hegyi Barna forgatás közben is tanított, azt, ami éppen azon a héten, a főiskolán elmaradt. Ő volt az eszmény és a jóbarát is. A rendezőhallgatók, amint később többen is bevallották, elszabotálták a technikai órákat, nem is érdekelte őket, úgy gondolták, rábízzák magukat az operatőrre. Ilyen volt Bacsó Péter vagy Kovács András, aki az 50-es években, a Hunnia filmstúdióban a dramaturgiai osztály vezetője lett.
– Mi voltunk az első évfolyam, heten végeztünk a főiskolán. De voltak más iskolák is, az egyik Gertler Viktoré volt, hozzá is jártunk egy fél évig. Egyike volt azoknak, akik korábban Németországban dolgoztak, de Hitler elől hazamenekültek, majd aztán innen is emigrálni kényszerültek a faji törvények miatt. Később vele csináltuk az ...És akkor a pasas című filmet, amelyben pártfunkcionáriusokra, politikusokra épültek poénok. Akkor ez nagy merészségnek számított.
Hildebrand István valamennyi filmjét őrzi, és elő is szokta őket újra meg újra venni.
Minden alkalommal mintegy magamnak bizonyítani akarom, hogy ha nem is tudatosan, mindig menekültem a politikától. De minden filmemben ott vannak a csipkelődéseim az éppen uralmon lévők ellen.
– Ma is látom, hogy a filmművészet támogatása sokszor buta, hatalmi alapon folyik. Számomra kétféle film létezik: jó film és rossz film. Büszke vagyok arra, hogy sorban álltak a filmjeimhez, és tudták, hogy én vagyok az operatőr, mert egy-egy bemutató után állandóan csöngött a telefon. Ma is sokan kérdezik tőlem, hogy miért nem lehet az egyszerű emberekhez intelligens módon szólni a moziban, miért érzik úgy, hogy becsapják őket, valamit rejtegetnek előlük. Magyarországon nyolcmillió ember ezen a nyelven beszél, és csináltam olyan filmet, amit tízmillióan láttak, tehát minden magyar ember megnézte, és akkor nem beszéltünk egymást követő generációkról.
A Gerolsteini kaland örökbecsű operettje volt az első nagyjátékfilmje, amelyet még 1956 végén kezdtek el forgatni. Film és történelem egybefolyik „Hilda” elbeszélésében.
– Volt olyan pillanat, hogy nem tudtuk, ki a forradalmár és ki az ellenség, hogy miért lövik a Corvin-köziek a velük szemben lévő laktanyát, ahol a honvédelmi miniszter főhadiszállása volt. Akkor híradós voltam, és amikor felemeltem a kamerát, nem tudtam, hová tartozom. Ezt a történetet azóta sem tudom feldolgozni. Láttam a Corvinosokat, de láttam azokat is, akik a Körúton lámpavasra húzták az ÁVÓ-sokat.
Emlékszem, amerre mentünk, mi hatan, híradósok, hogy ne lőjenek ránk – még az is félő volt, hogy a kameráinkat géppisztolynak nézik - három zászlót vittünk magunkkal: egy vöröset, a szovjetek, egy magyart a forradalmárok miatt és egy fehéret, hogy békével közeledünk...
– Az újjáalakuló filmhatóságok kitalálták, hogy csináljunk egy olyan zenés filmet, ami nem szól politikáról – bár ilyen nincs. A Hunnia adja a főszereplőt, mi, híradósok pedig a technikát, a szakmai tudást. Így került be például e körbe Jancsó Miklós, aki addig május 1-i és április 4-i ünnepségekről készített filmeket. A Mátyás pincében találkoztunk Nemeskürty István vezetésével, akiről tudjuk, hogy egykor horthysta katonatiszt volt, de azt is kimondta, hogy hamis a magyar történetírás. A Hunnia ajánlotta a két főszereplőt: az operaénekes Házy Erzsébetet és Darvas Ivánt, mert a nagyherceg figuráját őrá szabták.
Várható volt, hogy Darvast el fogják ítélni, mert az események idején kimentette fivérét a Fő utcából és példát statuálnak vele, ezért az ő jeleneteit az elején kellett leforgatni, néhány alkalomra azonban ki lehetett még hozni...
– A Farkashegyen építettük fel a fogadót, amelynek közepén húzódik a két hercegség közötti határ, itt zajlik egy amerikaias, bunyós jelenet, amikor az egyik szereplő fejjel leesik egy hordó borba.
A mestert legtöbben Várkonyi Zoltán Jókai-filmjeiről - A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán – ismerik. Úgy volt, hogy együtt dolgoznak az Egri csillagokon is.
Várkonyi csodálatos színészkezelő volt, de rendezőként csak a színpadot tudta uralni, a végtelen térrel nem tudott mit kezdeni. Ahhoz meg túl büszke volt, hogy hagyja magát tanítani.
Így aztán nem tudta, hogy amikor én végrehajtom az ő nem létező utasítását, hogyan fogalmazom meg, milyen objektívvel közelítem meg az arcot, hogy világítom be a teret. Ezzel együtt vagy 10 filmet csináltuk együtt. Az Egri csillagokhoz egy évig kerestem a helyet, ahol felépíthetjük a várat, mert az egri várat a köréje épült várostól nem lehetett leválasztani. Még jelen voltam az építkezésnél a Pilisben. Várkonyi megbízott, hogy menjek el Bulgáriába török emlékeket, harci eszközöket keresni, amelyek nyomán le lehet gyártani a kellékeket. Egy szerdai napon, hajnalban kellett volna indulnunk egy bérelt amerikai kocsival a filmgyárból. Odamegyek, erre a portás közli: most telefonált Nemeskürty (akkor a MAFILM vezetője volt), nem megyünk sehová, Várkonyi lemondta az utat. Nemeskürty reggel 9-re behivatott. Tőle tudtam meg, hogy Várkonyi mással akarja leforgatni az Egri csillagokat. Soha többé nem beszéltünk, mert ha kerestem, letagadtatta magát.
– A mai napig nem tudom, hogy az elválásnak miért ezt az aljas módját választotta. De az azóta rengeteg elismerést kapott filmben nagyon sok mindent én csináltam: ajánlottam színészeket, benne voltam a ruha-, a díszlet-, a terep-, az eszközválasztásban. Az én fotóimat használta fel a látványtervező Szász Endre is.
Hildebrand István számára nem léteztek műfaji korlátok: a történelmi filmek mellett több krimiben állt a kamera mögött, de készített gyerekfilmet, társadalmi szatírát, akcióvígjátékot. A hazai munkák mellett megtalálták őt francia filmesek, köztük olyan világhírű rendező, mint Jean Delannoy, amerikaiak, szovjetek, de ezekről itthon kevesen tudnak. Még egy, A Kennedy-gyilkosságról szóló tv-sorozatban is dolgozott, amit a budapesti amerikai nagykövetség közreműködésével készítettek.
– Sosem tekintettek művésznek, "kitűnő szakemberként" könyveltek el. Mindig lépést tartottam a különböző irányzatokkal, technikákkal. A fekete-fehér keskenyfilmmel kezdtem, aztán jött a színes, szélesvásznú, meg kellett tanulnom a Cineramát Az aranyfejben – ez volt az első magyar-amerikai koprodukció - a Cinemascope eszközvilágát, és úgy látni, ahogyan a 30 méter széles, 12 méter magas vászonhoz kell – annak egészen más a lélektana.
– A veréb és madárban már megjelenik ez a látásmód. Sok rendező pedig valósággal harcolt ellene, miközben a világ filmművészete haladt előre. Éppen ezért kellett gyakran küzdenem a rendezőkkel, mert valamitől ok nélkül féltek. Volt olyan filmem, amit csak a pénz miatt vállaltam, de ha már elvállaltam, nem tagadom meg. És lehet, hogy az ilyenek tanítottak meg valamire, ami aztán végigkísért egész életemben.
Nekem minden filmem a saját gyermekem, a legtöbbet legszívesebben újra és újra megcsinálnám.
Úgy érzi, hogy a szakma is kitiltotta magából a Psyché után. Miközben egy német tv-csatorna fizetett a magyar államnak, hogy újítsák fel digitálisan Bódy Gábor filmjének ötrészes változatát.
– Ellenségesen kezelték a filmet. A kritikusok nem foglalkoztak vele, nem engedték fesztiválra, pedig még Amerikába is hívták. És arra sem voltak hajlandók, hogy leválasszanak Bódyról. Azt már megszoktam, hogy az operatőrt egy mondattal elintézik. A Psychében azonban a filmnyelv megtisztításáról volt szó... A barátok is elszivárogtak, miután azt látták, hogy rajtam keresztül nem jutnak előre. Mégsem akartam soha nem elmenni Magyarországról. Ezt a mellőzést is meg lehetett szokni. Akkor most miért tüntetnek ki?
Felejthetetlen színészek egész sorát fotografálta filmjeiben. A Ruttkai-Latinovits párossal hat filmben dolgozott
– Latinovits Zoltán testi-lelki jó barátom volt. Gyakran jött le velencei nyaralómba két-három napra pihenni. Nem volt túl jó a házasélete, túlságosan szerette Évát és állandóan féltékenykedett. Eredetileg építészmérnök volt, és amikor a forgatási szünetekben ott ült mellettem és a szerepét olvasgatta, amint meglátott egy üres papírfelületet, rögtön kivett egy ceruzát a kamera oldalzsebéből, és rajzolni kezdett. A házamat tervezgette kívül-belül. Mire elkészült a film, a házat is megtervezte a falaktól a kandallóig, a sörhűtőig. Ő találta ki ezt a virágtartót is, amit itt lát: ez volt az a fadarab, amelyen A kőszívű ember fiaiban Bitskey Tibor kimenekül a mocsárból. Ezt megmentettem a Velencei-tóból, és ebből csinált egy tengerpartra vetődött cápát...
Az a bizonyos virágtartó - Fotó: GNLSokszor kérdezték tőlem, hogy miért nem mentem színésznek. Azért, mert nem tudtam jól magyarul. Horvát az anyanyelvem, nagyapám az osztrák hadseregben szolgált.
– Anyám a legelőkelőbb budapesti szállodában, a Ritz Duna Palotában dolgozott és ott is lakott a személyzeti szárnyon. Feltűnően szép parasztlány volt. Vélhetően valami előkelő úrnak lehettem a szerelemgyereke. Anyám még felnőtt koromban sem árulta el, hogy ki volt az apám, én sem tudtam soha kinyomozni.
Hildebrand István nemcsak operatőrként járt új utakon. 1982-ben ő hozta létre a CB-rádiósok Országos Egyesületét. Így sikerült édesanyjának telefont szerezni, miután 40 évig várt vonalra. Aztán arról kezdtünk beszélgetni, hogy ahogy napjainkban az élet túlpörgésben van, úgy a mozi is már-már egészségtelenül felgyorsult, az embernek olyan érzése van, hogy állandóan "kapkodják a képet".
– Mélységesen egyetértek Önnel és küzdök ellene, de engem buta öregként kezelnek. Én a magam szakmájában mindig a meggyőződésem szerinti igazamat kerestem. És ha nem ment, vitatkoztam.
Vitatkoztam a rendezővel, amíg sikerült meggyőznöm, vagy beletörődött, de előfordult, hogy inkább egy nálam kedvesebb embert választott, aki ugyan nem értett egyet vele, de mégis követte az utasításait.
A három évvel ezelőtt rólam készült portréfilmben (Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma) próbálom megmagyarázni a karakteremet, azt az egyént, akit magam sem ismerek, mert naponta változom, és annyi mindent tudok meg más emberektől magamról, amit nem is gondoltam volna...
Hildebrand István végezetül kis "tárlatvezetést" tart otthonában. Az egyik falon régi, elöltöltős puskák láthatók: ezek hiteles 48-as puskák, amelyet a mester egy erdélyi fegyverművestől hozott, és ezek alapján gyártották le A kőszívű ember fiaihoz a kellékeket. Egy amerikai rendezőtől kapott egy "felhúzós" lemezjátszót, egy franciától egy fénymérőt. A Liszt Ferenc életéről szóló Szerelmi álmok forgatásának emléke néhány ikon, amelyeket a film díszlettervezője mentett ki egy katedrálisból, még mielőtt istállóvá alakították át. A másik falon pedig Szász Endre férfi és nőalakja: a művész ezt adta a Hildebrand-házaspárnak nászajándékul. És van egy fából készült Krisztus-szobor is, amit a Művész egy Pest megyei templom feltárásakor talált, és amelyet a műemlékvédelem nála hagyott megőrzésre...
Fotó: GNL
