Halloween - A felmelegített borzalom 30 év után már nem üt akkorát
Miért nem félelmetes az, amitől papíron rettegnünk kéne? És miért csináltunk be anno például egy vízi lény szubjektívjétől, egy csapat madártól vagy egy hegyi hotelben a családjával a téli szünetet töltő családapától? Ez a horror műfaj örök kérdése, s akik mesterien művelik, tudják a választ (nem lövünk le túl nagy poént, ha eláruljuk, az egyik fontos összetevő a suspense). És, ha már a Halloweenről beszélünk, vajon miért volt félelmetes a kertvárosban rezgő bokrok látványa Michael Myers szubjektívjéből 1978-ban? Mert John Carpenter rendező értett hozzá, hogyan hozzon létre mesterművet – David Gordon Green, a 2018-as pedig inkább csak elvégezte az iparosmunkát, amit rábíztak. Azért tegyük hozzá, nem rosszul. De amíg Carpenter az ácsmesterség művésze – bocsánat… - és egy maradandó, klasszikus épületet alkotott, addig Green egy igényes házat húzott fel egy lakóparkban.
Ami nem is baj, mert ha elmorfondírozunk róla, hogy milyen lenne az idei Halloween az eredeti film nélkül, rájöhetünk, hogy a hatalmas elvárásainktól lesznek kisebbek az aktuális film érdemei. Az 1978-as mozi igazi hátborzongató, atmoszférikus horror volt, emlékezetes filmzenével, Jamie Lee Curtis szuper játékával, és a suspense meg a brutális erőszak már-már zeneműre emlékeztetően ritmikus, hullámzó váltakozásával. Ezt nehéz überelni.
David Gordon Green filmjének két ütőkártyája van: Jamie Lee Curtis és a film zenéje.
Utóbbit hasonlóan az eredetihez, John Carpenter szerezte, Cody Carpenterrel együtt, és kellemesen emlékeztet a ’78-as film libabőrözős szintiszólamára. Curtisnek annak idején első nagyjátékfilmje volt a Halloween, s filmbeli alakja, Laurie kultikus figura lett a filmtörténetben, ő pedig azóta sem készített Carpenter opuszánál nagyobb filmet, pedig remek színésznő, mégis inkább a vígjátéki oldal foglalkoztatta Hollywoodban. Most ismét megmutathatja, mennyire erős a jelenléte a vásznon.
Laurie ugyanis a 2018-as filmben újraéli az eseményeket úgy, mintha a ’78-asnak nem lett volna más folytatása – ami nem baj, az egyes Halloween-filmek elég felejthetőek – és megtudjuk, milyen idős asszony vált az egykor traumatizált tinédzserből az eltelt 40 év alatt. Pszichológiailag következetes a film: Laurie bezárkózott, noha lett családja, neurózisa őket is eltaszította maga mellől, s mintha csak arra várt volna mindvégig felfegyverkezve, hiperbiztonságos otthonában, hogy ismét találkozzon a mumussal, Michael Myers-szel, akivel immár örök ellenségek.
Myers, aki a történet szerint a gyilkosságok óta elmegyógyintézeti rab, áthelyezésekor természetesen annak rendje és módja szerint megszökik, így jön az elkerülhetetlen: a játékosok szembesítése. Laurie végre az első részhez képest nem ártatlan gyerekként, hanem keserű, felkészült harcosként várja Myerst, aki meg ugye olyan, amilyen.
Van neki egy kis csini bőrálarca, amitől azért picit még mindig lehet parázni.
De nem eléggé. A horrorfilmes kliséket okosan használó film nem elég eredeti, a fordulatok nem elég váratlanok, a feszültségkeltést pedig nagyon alacsony fokozaton műveli. Persze vannak szellemes mozzanatai: például az ügye után „oknyomozó”, kotnyeles újságírókat Myers gondolkodás nélkül kinyiffantja, vagy Judy Greer karakterének dialógja, aki így üti el anyja, Laurie valós félelmeit:
„A világ nem egy idegbajos hely. Tele van szeretettel és megértéssel.” Ez azért egy Halloween-filmben elég vicces mondat.
És dicséretes az önreflektív humor is: Curtis figurája kerek perec közli a sztori elején az egykori mészárlások kapcsán nála szimatoló zsurnalisztákkal, hogy nincs itt mit kutatni, nincs új sztori. Csak az egykori borzalom van. Mintha a forgatókönyvíró tenné fel magának a kérdést: most miről is írom a szkriptet? Persze aki egy kellemeset akar borzongani és Halloweenkor nosztalgiázni az egykori klasszikusról, az nem fog csalódni. De nagyon parázni sem.
