"Hajléktalanok vagyunk, és el leszünk nyomva, mint a csikk"
Mi is beszámoltunk arról, hogy a hosszú hétvége alatt hajléktalankunyhókat, sátrakat semmisítettek meg Kispesten, a KÖKI Terminálhoz közeli Kút-tó erdőben. A beszámolók szerint több személyes tárgy, ingóság is odaveszett. Mint kiderült, a munkagépek a Pilisi Parkerdő Zrt. utasítására kezdték meg a munkát, ennek a cégnek a tulajdonában áll ugyanis a terület, nem a XIX. kerületi önkormányzaté. Maga a bontás ténye nem előzmények nélküli: korábban már volt szó arról, hogy lesz, de csak tavasszal - ezt többek között a területi hajléktalanellátásért felelős Vöröskereszt is így tudta. A lakók az Utcajogász Egyesület segítségével kártérítési pert fognak indítani a Pilisi Parkerdő Zrt. ellen.
A Kút-tó erdőben már csak szétszórt holmik halmaza, asztalok, bútordarabok, edények, szatyrok és dobozok mutatják, hogy napokkal ezelőtt még jó páran itt élték a mindennapjaikat. A kunyhók, sátrak közül egyetlen maradt meg, és összesen két embert láttunk a helyszínen: Tündét és Istvánt, akik évekig laktak a területen, most viszont költözni kényszerülnek.
„Nekünk itt volt három sátrunk”, mutat körbe Tünde. „Még tegnap átmentünk a ferihegyi gyorsforgalmi út másik oldalára. Negyed 12-kor munkások jöttek és dróthálót építettek a terület köré. Nagyon rendesek voltak, mondták, hogy felőlük maradhatnánk, de ez a hely állandó rendőri felügyelet alatt fog állni, és zaklatni fognak minket.”
Tünde két és fél, István másfél éve élt az erdőben, egymást több mint harminc éve ismerik. A fás-bokros részen, ahol találkozunk velük, és ahol holmijaikat szedik össze, először tizenhárman éltek, végül csak öten maradtak. A sátorban, amit megsemmisítettek, ruhák voltak, személyes tárgyak, amelyek most felforgatva hevernek szanaszét – legalábbis az a hányada, ami megmaradt, az őrizetlen holmik közül a távollétükben ugyanis jó néhány dolgot már elvittek ismeretlenek.
Tünde 32 éve hajléktalan. „Voltam fönt, voltam albérletben, most lent vagyok, és semmi kilátásom sincs.” Ötvenkét éves, tüdőasztmás, de azt mondka, nem ez az egyetlen betegsége: gyomor- és szívidege van, szürkehályog van a szemén, amit műteni is kellene, ezeken kívül a gyógyszerek okozta mellékhatásokkal is küzd. Most egy ismerős család kocsibeállójában húzhatja meg magát ideiglenesen, nem messze a pályaudvartól. A piacra kijárva kéreget, ebből tartja fenn magát, de nem szégyelli. Mint mondja, akik ismerik, mind fel vannak háborodva az új rendeleten és a következményein, azzal, ami most vele történik.
Úgy tudják, vannak már alternatívák arra, mi lesz az erdős részből. "Focipálya, játszótér, kutyafuttató, futópálya, itt, a benzingőzben" - sorolja István, de egy erdésztől legutóbb azt hallotta, hogy kultúrparkot terveznének oda, a Népligethez hasonlót. A növényzet 80 százalékát lekaszálnák, a fákon már látszanak is az erre vonatkozó jelzések.
Jó helyünk volt itt, biztonságban voltunk, sóhajt az asszony, István pedig bólogat a szavaira. Szerintük ha innen elmennek, az erdő tele lesz „drogosokkal és szipusokkal”. Igazságtalannak és felháborítónak tartják, hogy sem a szerhasználókat, sem a bűnözőket nem vegzálják, a hajléktalanokat viszont üldözik.
„Mit követtem el? Hogy nem megyek be a gettóba, mint hajléktalan? Ez a bűnöm? Ezért fognak bezárni?”
- tárja szét a karját István.
Mindketten többször is voltak bent szállón, de semmiképp sem akarnak visszamenni.
„Poloskák, tetvek, csótányok vannak bent, alkoholisták és kábítószeresek. Pihenni sem lehet, annyian vannak összezsúfolva egy helységben. Itt akkor feküdtünk, amikor mi akartunk, főztünk, amikor mi akartunk, nem zavart minket senki. A magunk urai voltunk”
- magyarázza Tünde. „13 éves voltam, amikor az édesanyám, Isten nyugtassa, olyan dolgot csinált, amit nem kellett volna. Levágta a derékig érő hajamat. Születésnapomra a saját levágott hajamat kaptam meg tőle ajándékba. Két évig nem szóltam hozzá, és nem hagytam, hogy parancsolgasson. Most már 52 éves vagyok. Nem hagyom, hogy megmondják nekem, mikor legyen villanyoltás és lefekvés.”
A húsz éve hajléktalan Istvánnak is csak rossz tapasztalata van a szállókkal kapcsolatban. Három különböző helyen fordult meg eddig, de csak húsz percig bírta. „Ordítás volt, a saját hangomat nem hallottam."
"Este hatkor bemehetek, ha beférek. Ha nem, az utcán kell aludnom. Ha bent tölthetem az éjszakát, reggel hétkor kirúgnak, aztán kóvályoghatok a mínusz 15 fokban a városban, amerre látok. Nem vagyok kisegítve vele."
"Lopnak, verekednek, a barátomat is hátba szúrták késsel.” Attól is tart, hogy a ruháját, cipőjét, a szerszámait is ellopnák, ahogy több ismerősétől is hallotta.
Tünde és István egyetértenek abban, hogy az intézkedés nincs átgondolva és teljesen értelmetlen. Aki kint van, azért van kint, mert nem akar bemenni a szállóra, ugyanis pontosan tudja, hogy bent milyen állapotok várják. Nem akarnak bemenni, hiába zárják őket börtönbe – és ha be is zárják őket, kijönnek és ugyanúgy az utcára mennek, nem a szállóra, mondják. István szerint úgy lett volna logikus az egész, ha előbb kellő férőhelyet teremtenek a hajléktalanoknak, akiket „be akarnak zavarni” az utcáról, arról nem beszélve, hogy tudomása szerint a börtönök is rettentően túltelítettek.
Emellett a leginkább az dühíti, hogy 70 éve itt élő magyar állampolgárként üldözik és börtönnel fenyegetik, holott nem bűnöző.
„Hajléktalanok vagyunk, és el leszünk nyomva, mint a csikk, hölgyem. Ennyi”
- zárja le a beszélgetést Tünde, majd elindul, hogy folytathassa a pakolást. Éjjel már a garázsban alszik.
