Gut, besser, Presser – koncertkritika
Azt hiszem, nincs még egy olyan zenekar a világon, amihez olyan intim viszony fűzne, mint az LGT-hez.
Kapcsolatunk nagyon romantikusan indult. 1990-ben, a taxisblokád idején 14 éves voltam. A szüleim nem engedtek ki a házból, mert nagyon féltek, hogy megismétlődik 56’. Így hát jobb híján egész nap otthon gubbasztottam, és – internetről még nem is hallottunk – tévéztem.
A kerületi kábeltévé véletlenül épp a Sándor Pál által rendezett Locomotiv GT show című filmet adta. Ha van szerelem első látásra, ez az volt. Teljesen magával ragadtak az LGT slágerek.
LGT-rajongásom köztudott volt, olyannyira, hogy gimnáziumban egy fizika felelésem azzal kezdődött, hogy a tanár LGT dalokat sorolt és meg kellett mondanom, melyik albumon van.
Rajongóként egyébként eléggé félénk – van aki úgy fogalmazna: balfasz – tudok lenni. Nem is olyan rég például besétáltam a kormányablakba, ahol ott ücsörgött a várakozók között Karácsony János – és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ő az, ezért nem szólítottam meg. Később ráírtam a közösségimédiában és megerősítette, hogy tényleg ő volt.
Mindezt csak azért írom le, mert érzékeltetni szerettem volna, mennyire sokat jelent nekem, hogy eljutottam Presser Gábor koncertjére.
Presser utoljára 2018-ban tartott koncertet az Arénában. Most olyan hamar elkeltek a jegyek a két estére, hogy végül megnyitották a pénteki főpróbát is – szerencsémre.
Az ember persze mindig izgul egy kicsit ilyenkor, nem ritkaság, hogy a fiatalkori bálvány az évek múlásával veszít csillogásából. Nagy csalódás volt például tavaly nyáron John Cleese szereplése, aki persze mindig is a humortörténelem egyik legmeghatározóbb alkotója és előadója marad, de kifejezetten gyenge, megúszós előadást láthattunk tőle.
Presser Gábor azonban nem okozott csalódást. Habár „csak” a főpróbán vettem részt, ez azonban egyáltalán nem érződött.
De ő nem érte be ennyivel. A régi dallamokat újragondolta, áthangszerelte, és körülvette magát tehetséges kollégákkal, akik mind hozzátettek valamit, amitől még különlegesebb élményt kaptunk. A koncert minden egyes pillanatában több munka, ötlet és alázat volt, mint John Cleese egész estés előadásában.
Nekem persze legjobban azok a részei tetszettek a koncertnek, ahol LGT dalok csendültek fel, de ezek sem úgy, ahogy megszokhattuk. Instrumentális kompozíciókká gyúrva, bravúrokkal tűzdelve, bizonyos dalokat csak egy két taktus erejéig felvillantva.
Például amikor a Menni kéne ürügyén felcsendült kicsit az Ezüst nyár, vagy a Hirdetés. Igazi fanservice, hiszen ezek a nóták ritkán szerepelnek a rádiók műsorain, csak az igazi rajongók ismerik fel őket pár hangból.
Azt is megtapasztalhattuk – sokadszorra –, hogy Presser nem csak nagyszerű dalszerző, énekes és előadóművész (a kettő nem mindig jár kéz a kézben!), de tehetséges és képzett (szintén nem egyértelmű párosítás) zenész, akinek ráadásul remek humora is van.
Például, a Szebényi Danival és Holló Auréllel közösen bemutatott „ökörködésükben” (Presser fogalmazott így) mindkét tulajdonságát megcsillogtatta. A Gyere ki a hegyoldalbant adták elő olyan módon, hogy az megállta volna a helyét a világ bármely humorszínpadán is mint zenei paródia. Persze ehhez az is kellett, hogy Dani és Aurél minden tekintetben méltó partnere volt a Mesternek.
A koncertet Novák Péter rendezte. Miután az LGT repertoárjának visszatérő motívuma a cirkusz, adta magát, hogy cirkuszi kavalkádot körítsen Pici bácsi köré a Soharóza és a Fitos Dezső Társulat segítségével.
Ha pedig mindez nem lett volna elég, Presser nagyszerű játszótársakat is hívott. Impozáns névsor: Sena, Rúzsa Magdi, Vitáris Iván érkezett a színpadra néhány dal erejégi. De mind közül kimagaslott Falusi Mariann.
Sokadszorra állapítom meg, hogy Mariann énekesnői kvalitásai sokkal de sokkal többre predesztinálnák, mint a Padödö. Nem csak hangban, technikában, de mélységben is. A Ne szeress engem-et képes volt sajátjává tenni, pedig hát az eredeti előadó, Deák Bill Gyula sem a futottak még-kategória. Ugyancsak megrázóan szép volt amikor Presserrel duettben énekelte a Várlak című dalt. Mariann szereplése mindenképp az est libabőrös pillanatai közé tartozott.
Nem nosztalgiakoncertet láthattunk, hanem minden elemében friss, mai, modern, mégis autentikus zenei élményt kaptunk. Mintha egy új konceptlemez bemutatóján jártunk volna. Sokat megadnék érte, ha készülne belőle album, de tudom, a mai világban ennek kicsi a realitása. Reméljük viszont, hogy Presser Gábor még sok-sok koncertet ad.
