Minden városinak infúzióban írnék fel egy nyári hetet falun
Kitártam a spalettákat. Összesen hatot, minden szobában kettőt. Aki esetleg nem ismeri: a spaletta az ablak elsötétítésére szolgáló szerkezet. Fából van, úgy nyitható-csukható, mint egy harmonika, mediterrán országokban sokat látni, csak ott általában rácsos. A nagyszüleim házában nem az. A napfény úgy öntötte el a hajópadlós, sötét szobákat, mintha telezúdítottam volna őket akácmézzel. Egy hétre jöttem, ahogy minden nyáron, amióta mama meghalt. Gyerekkorom vakációinak helyszínéről, az egyszerre varázsos és poros Duna menti faluról röviden csak annyit tudok mondani:
ez a hely a fél életem. Ennyi.
De ezen nincs sok idő elmélkedni, mert a konyhából már szűrődik is be a hahota meg a zsivaj: megjött az első látogató. Mivel papa, a falu legöregebbje (ő 98, a második legidősebbet, egy 96 éves nénit tegnapelőtt temették) szintén velünk jött, máris megindult a „népvándorlás”, ahogy anyámmal hívjuk. A vendégek most egy hétig egymásnak fogják adni a kilincset, mindenki őt, azaz Ernő bácsit akarja látni. Imádják, mindig is imádták. Szóval a konyhában egy vörösboros pohár mellett már ott ül Feribá, akit körbepuszilok, és lejátsszuk a szokásos párbeszédet: „Te szebb vagy, mint asszonykorodba, te lány!” (Falun a „te lány” megszólítás minden ötven alatti nőnemű személynek dukál). Mire én: „Aztán mikor nősülsz már meg, Feribá?” - „Ó, lányom, azt a pénzt én is el tudom költeni.” Az érvelés előtt meghajlok, mint mindig, Feribá meg már tolja is elém, amit hozott: tepertő meg disznósajt. Előre is elnézést a vegánoktól, de nem tudtam annyi évet leélni Pesten, hogy ne folyjon még mindig disznózsír az ereimben.
Ha elém raknak egy rakás tepertőt, lilahagymával meg fehér kenyérrel, nincs az a mennyiség, amit ne tudnék elpusztítani belőle.
Feribá, papa és anyám élénk diskurzusba kezdenek, természetesen arról, hogy az elmúlt évben ki halt meg (MINDIG ez az első téma, Feribá a falu mind az 1600 lakójának születési és halálozási dátumát fejből tudja), meg arról, hogy augusztustól jön az új pap. Kiperdülök a verandára, a papucsom éppúgy klaffog a kapu felé vezető betonjárdán, mint gyerekkoromban a nagymamámé. A szőlőlugas alatt beleszaladok egy új érkezőbe, az egyik nagybátyámba, aki épp akkor zavart le egy nem éppen baráti találkozót 50 kilós kutyánkkal, Jamie-vel, így elhaló hangon csak annyit vet oda nekem: „Na lányom, akkor most adjatok egy tiszta alsógatyát.” Nagyon röhögök, a kutyát rendreutasítom, a nagybácsit megölelgetem, és már megyek is csatangolni, ahogy mindig is teszem a faluban, amelynek minden zegzugát ismerem, és ahol minden megszagolt rózsával, fáról elmajszolt ringlóval, és minden szippantásnyi Duna-illattal visszazúdul rám a gyerekkorom.
Azt hiszem, a városi embereknek évente fel kéne írni receptre - vagy legalább infúzióban - egy nyári hetet falun. Alaposan helyrerázza ám az értékrendet. Amikor először fogom a kezembe a padlásról lehozott mosószappant (régi paraszti szokás szerint disznózsírból főzik, négy órán át, forró vízben, aztán dróttal darabokra szelik, megszárad, és tisztább lesz tőle a bőröm meg a ruha, mint a patyolat), valahogy elfelejtem a micellás arclemosómat meg a szemkörnyékápolót meg a keratinos hajbalzsamot.
Nézek az esővizes hordóba, és azon gondolkodom: a nagymamám fiatal korában csak a mosószappant ismerte, mégis a legszebb nő volt, akit valaha láttam. Nyolcvanöt évesen úgy halt meg, hogy egy ránc nem volt az arcán. Később, amikor az ábécébe menet sétálok az utcán, összefutok Kávéval, Feribá pöttyöslabda méretű kutyájával, akin nincs póráz meg internetről rendelt, dögös kutya-overall, valószínűleg veszettségen kívül az égegyadta világon semmi ellen nincs beoltva, csak csatangol a faluban, aztán egyszer hazamegy, mégis a legegészségesebb és legbarátságosabb kutya, akit valaha ismertem.
És ahogy telik a hét, kerülnek elém sorban az emberi sorsok is. Találkozom papa egyik legjobb barátjával, aki 62 év házasság után veszítette el a feleségét. Miután mindkét gyereküket is elgyászolták, fiatalon. Látom a szomszédot, aki süldő gyerek kora óta hajnali háromkor kel, megy a földekre, napszámba, aztán még jön a saját föld meg a háztáji. Látom az öreg házaspárt, akik egy másfél szobás kalyibában imádattal nevelik velem egykorú, magába fordult, nagybeteg lányukat. A télen kétszer rabolták ki őket, a zsák paprikájukat, hagymájukat meg a nyugdíjukat vitték el. Soha nem lett meg a tettes. És ezek az emberek - mind! - hajnaltól késő estig dolgoznak (a fiatalabbja sajnos már jórészt külföldön, de ez egy másik történet), a kertjük tele van muskátlival meg petúniával meg „szipikével” (nem tudom a rendes nevét), és most, hogy itt vagyunk, sorra hozzák nekünk az ennivalót, a házi grillázstortát - tudják, hogy az a kedvencem - meg a darált kávét. Sztorizgatnak, nevetgélnek a verandán, és nem panaszkodnak. Soha.
„Soha ettől rosszabb sorunk ne legyen” – mondogatják, az idősebbek meg mosolyogva legyintenek, ha a mai nehéz idők meg a szegénység kerül szóba: „Gyerekeim, mit tudjátok ti, mi az a szegénység.”
Én meg félreteszem az okostelefonomat és a smink-neszesszeremet. Legjobb tudásom szerint megmetszem mama rózsabokrait (már csak kettő maradt, egy bordó meg egy rózsaszín), ücsörgök a Dunapart éles kövein, nézem a vizet, ahol egykor, már húsz évvel ezelőtt (úristen!), komp járt. Hajat mosok a hordóból kimert esővízben, megszárítom a napon, és olykor elmormolok egy imát a tényleg gyönyörűen felújított templomban, ahová pici koromban a dédnagymamámmal jártam, a legszebb ünneplő ruhámban, a kezemben merevre keményített, hófehér vászonzsebkendővel, amibe mama pirossal belehímezte a nevem kezdőbetűjét.
Mire letelik az egy hét, és utoljára sétálok át a levendulaszagú templomkerten, aztán ismét rácsukom a spalettákat a hűs szobákra, sajog a szívem. Mert nem tudom, jövőre is jöhetek-e még. Lesz-e még ház (próbáljuk eladni, nem éri meg ilyen messziről fenntartani), kószálhatok-e a poros Dunatöltésen meg a kukoricaföldeken. Az egykor nyüzsgő, élettel teli falu néptelenedik, az öregek kihalnak, a fiatalok elmennek, százötven üres házat kínálnak eladásra már most.
Tünedezik egy életforma, és én nem tudom, meddig fogok még nyaranta találkozni ezekkel a fantasztikus falusi emberekkel, akik tudnak valamit, amit az én korosztályom valószínűleg már soha nem fog.
Akik ha egyszer elmennek, egy világ megy el velük. És egy darab - egy nagyon meghatározó, soha el nem felejthető, örökre a zsigereimbe égett - darab az én világomból is.
