Erőtlen lázadás – ilyen volt Beton.Hofi koncertje a Budapest Parkban
Bár a közönség hibátlan, sőt, a Budapest Parkban hivatalos teltház nem volt, így a hátsó sorokban egészen kényelmesen lehetett bulizni, egy dolog hiányzott: az előadás.
Nem gondolnám, hogy túlzás kijelenteni, Beton.Hofi az elmúlt 5 év leginkább meghatározó karaktere a popkultúrában. Egy olyan előadóról beszélünk, aki képes egyesíteni a vidéket a belpesti wannabe értelmiséggel, a popzenét az undergrounddal, és aki a magyar irodalomra sokszor négy sorban is képes köröket verni. Talán a legkisebb királyfiként is tekinthetjük, aki valóban „későn” futott be egy átlagos előadót tekintve. Míg egy Pogány Induló esetében 16-17 éves kortól indul a karrier, Beton.Hofi 29 környékén hozza ki az első dalokat és vesz valódi repülőrajtot.
Mert a valóság az az, hogy mindegyik túlzó mondat helyes, és azoknak, akiknek dupla Budapest Parkos koncertjük van, igazából nem tisztük magyarázkodni a saját sikerükről. Beton.Hofi sikere viszont önmaga kardjába dőlést is jelent.
Este 20 óra múlt pár perccel. Fűzy Gábor, bárzongorista éppen megtalálta a hangot a közönség és önmaga között, majd ugyanilyen lendülettel távozott is a színpadról. Kicsit olyan érzésünk volt, mintha nem egy koncerten lettünk volna, hanem egy hangulatnak az alap-irányadó aktualizált intrikáján, amit követni kötelező, kimaradni meg majdhogynem senki nem marad ki, akinek internethozzáférese van.
Be vagyok zárva Magyarországra - jön a tételmondat az első számban - és valóban, szinte mindenki, akinek „menő” lett megszólalni politikai ügyekben, ki is veszi a részét. Egyébként magán a koncerten nem volt semmilyen politikai kitekintés, ettől függetlenül több dal között felcsendült a „mocskos Fidesz” a végtelenül hálás közönségtől.
Most jutunk el a legnagyobb „DE” szócskáig, ugyanis
bár a közönség hibátlan, sőt, a Budapest Parkban a tegnap hivatalos teltház nem volt, így a hátsó sorokban egészen kényelmesen lehetett bulizni, egy dolog hiányzott: az előadás.
A helyzet az, hogy Beton.Hofit amennyire nagy géniusznak tartják szövegalkotásban, ugyanennyire rossz élő rapperként. Egy ideig még az sem frusztrált, hogy egyébként mindent tompán hallottunk. A dob (Pándi Balázsnak viszont óriási tisztelet, aki tűpontosan végigpüfölt 80 percet) nagyjából a harmadik dalnál érkezett meg. Azok a számok pedig tényleg nem ütöttek, amiknek igazán kellettek volna. Ez a közönséget egyáltalán nem frusztrálta persze, rég láttam a hátsó sorokban is ennyire aktív, már-már őrült arcokat, akik a dress code-ot is szigorúan követték. Vendégekből sem volt hiány, Pogány Indulótól Fekete Giorgion át jelen volt mindenki, aki számít. A legnagyobb meglepetést viszont az okozta számomra, hogy VZS mennyivel erősebb élő előadó a színpadon bárkinél, főleg a főhősnél, ünnepeltnél, Ádinál.
Ez egyébként előadói népbetegség is a 2015 utáni években, amikor túl gyorsan üt be a siker, és nincs valódi idő végigmászni azt, amivel valódi előadói gyakorlatra lehet szert tenni. Sajnos ebben félig a „covid utáni közönségnek” is szerepe van, akikben viszont nem fogalmazódik meg az igény mondjuk egy rap produkció esetében valódi, jól, élőben előadott rappelésre. Noha Beton.Hofi freestyle képességei is kiemelkedőek itthon, de ez röpke 10 ezer ember előtt nem kamatozik.
Mellettem valaki kimondta, hogy Beton.Hofit el kell helyezni a Bëlga és a Radiohead közti skálán, ahol pontosan tudjuk, hogy az élő produktum teljesen másodlagos. A lényeg a hála, a közös dolgok tudata, az „ugyanabban levés”, na meg mindaz az érzet, ami igazából minden előadó álma, hogy
a színpad hiába van magasabban, valójában mindenkivel egy lelki szinten helyezkedik el a főhős. Ezt pedig itthon, ennyire nagy léptékben egyedül Beton.Hofi tudja összehozni.
Már az Afteren csípem el az „én imádom, szeretem őt, csak élőben lenne egy picit jobb” mondatot, amit körül is írhatnék ötezer nagy körmondatban, de a lényeg pontosan ez marad. Egy óriási szövegíró, óriási rapper, még ennél is ijesztőbb közönséggel, amelyik csak azért nem robban, mert nincs meg az a valódi tűz a live-actben, ami egyébként mindenkin érződött a Budapest Parkban.
Dupla koncert miatt ma teltházzal történik meg ugyanez, tervek szerint kicsit más is lesz. Végül, egyedül az biztos, hogy Beton.Hofi bár maga által megénekelten Magyarországra van bezárva, felszabadító élmény lehet ennyire vele együtt lélegző tömegeket mozgatni, még akkor is, ha a hiányt maga a közönség fogalmazza meg.
Nem gondolnám, hogy túlzás kijelenteni, Beton.Hofi az elmúlt 5 év leginkább meghatározó karaktere a popkultúrában. Egy olyan előadóról beszélünk, aki képes egyesíteni a vidéket a belpesti wannabe értelmiséggel, a popzenét az undergrounddal, és aki a magyar irodalomra sokszor négy sorban is képes köröket verni. Talán a legkisebb királyfiként is tekinthetjük, aki valóban „későn” futott be egy átlagos előadót tekintve. Míg egy Pogány Induló esetében 16-17 éves kortól indul a karrier, Beton.Hofi 29 környékén hozza ki az első dalokat és vesz valódi repülőrajtot.
Mert a valóság az az, hogy mindegyik túlzó mondat helyes, és azoknak, akiknek dupla Budapest Parkos koncertjük van, igazából nem tisztük magyarázkodni a saját sikerükről. Beton.Hofi sikere viszont önmaga kardjába dőlést is jelent.
Este 20 óra múlt pár perccel. Fűzy Gábor, bárzongorista éppen megtalálta a hangot a közönség és önmaga között, majd ugyanilyen lendülettel távozott is a színpadról. Kicsit olyan érzésünk volt, mintha nem egy koncerten lettünk volna, hanem egy hangulatnak az alap-irányadó aktualizált intrikáján, amit követni kötelező, kimaradni meg majdhogynem senki nem marad ki, akinek internethozzáférese van.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.
Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.
A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.
A La Repubblica információi szerint
az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.
A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.
A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.
Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.
Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.
A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:
ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.
Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.
Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.
A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.
A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.
A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.
Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.
Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.
Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.
Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.
A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.
Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.
Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.
A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:
ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.
Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.
A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.
„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.
A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.
Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.
Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.
„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal ImrétőlMáthé Erzsiig, Dörner GyörgytőlLatinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi GyulátólKabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.
Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.
Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.
A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.
Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.
Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
