KULT
A Rovatból

Csapongva indul az Eufória második évada, de annál nagyobbat üt a befejezés.

Az Eufória alkotói két és fél évvel az első évad után ugyanott folytatták Rue, Jules és a többiek történetét, ahol annak idején abbahagyták. A kezdés kicsit kusza és nehezen követhető, de a harmadik rész környékén úgy beüt a cucc, hogy csak pislogunk.


Az Eufória első évadát egyből ledaráltam annak idején. Az akkor még csak óvatosan hype-olt széria már a szokatlanul őszinte bevezetőjével rabul ejtett, epizódról epizódra jobban szerettem, az évad lezárása pedig felülmúlt számomra mindent, amit addig tévésorozatban – pláne tinikről szólóban – valaha láttam. Imádtam, ahogy részről részre elkapott, felrepített, aztán visszaejtett a földre, néha egyenesen pofára, valahogy úgy, mint a főszereplőjét a drogok, és függő lettem. Mármint Eufória-függő.

Hamar egyértelmű lett, hogy az, amit a sorozat kreátora, Sam Levinson az íróival, Rév Marcell operatőrrel, a színészekkel és a stáb többi tagjával teremtett, sokkal több profin összerakott szórakoztatóipari terméknél.

Tehetséges és elkötelezett művészek olyan szívvel-lélekkel létrehozott alkotása, ami ritkán születik ebben a műfajban, és ennél is ritkábban övez ilyen nagy érdeklődés.

A széria ugyanis, több hasonlóan induló, bátor és provokatív projekttől eltérően nem csak egy szűk réteg kedvence lett, hanem hatalmas nézettséget is tudott produkálni. A sok elismerés mellett ugyanakkor több irányból érték kritikák is, például amiatt, hogy a végletekig eltúlozza a kamaszok külső és belső világának ábrázolását, öncélúan sok benne az erőszak, nem utolsó sorban pedig egyesek szerint vonzóvá teszi a fiatalok számára a drogfogyasztást és a szexualitás szélsőséges megélését.

De a negatív felhangok sem tudtak változtatni a tényen, hogy az Eufória popkulturális mérföldkő lett.

Kompaktul lezárt első évadának szakmai és közönségsikere után pedig nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. Azt viszont akkor még nem sejtette senki, hogy erre (ha nem számítjuk a kétrészes különkiadást) két és fél évet kell majd várnunk, és hogy a második évad már egy egészen más valóságba érkezik. A két szezon között lefutott egy globális járvány, aminek nyomán a veszteség, a bezártság és a szorongás mindannyiunk alapélménye lett.

A világunkról pedig – amit két évvel ezelőttig egy viszonylag biztonságos helynek gondoltunk – kiderült, hogy már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte. Azt meg pláne nem tudhattuk, hogy néhány nappal az új szezon befejező epizódja előtt a szomszédunkban kitör a háború, és a világpolitikai események egy még szorongatóbb élethelyzetbe taszítanak minket, egy minden eddiginél pesszimistább jövőképet előrevetítve, és elterelik a fókuszt a kultúrafogyasztásról meg a művészi kísérletezésről.

Mindennek értékelése kívül esik évadkritikám keretein, az viszont ide tartozik, hogy a két szezon között megélt tapasztalatok és a két és fél év kihagyás is közrejátszhatott abban, hogy a második évad kezdésénél alig tudtam felvenni a fonalat és belehelyezkedni a sztoriba. Talán segített volna egy szezonösszefoglaló, hogy visszarázódjak a cselekménybe, mindenesetre az első két rész a nagy remények és hosszú várakozás ellenére nem kecsegtetett sok jóval.

Már azt fontolgattam, hogy félreteszem a folytatást, de szerencsére győzött a kíváncsiságom, mert a harmadik epizód megtörte a kételyeimet.

Onnantól pedig lélegzetvisszafojtva követtem az új évadot, ami a kezdeti döcögés és útkeresés után egyszer csak beszippantott és nyílegyenesen repített előre a katartikusra sikerült lezárás felé.

Az első évadban a főszereplő, Rue (Zendaya) egyes szám első személyben és zavarbaejtően őszintén beszélt nekünk a gyerekkoráról, mentális problémáiról és arról, hogyan lett drogfüggő. Aztán ahogy végigkövettük őt a függőség stádiumain, részről részre felsorakoztak mellette a sorozat további fontos szereplői. Személyes háttértörténeteiket szintén Rue mesélte el, és hol mindentudó narrátorként jelent meg, hol ironikusan felhívta a figyelmet arra, hogy valójában megbízhatatlan elbeszélő.

Ez a fajta narrációs eljárás, az ebből fakadó humor és a szereplők bemutatásának módja a második évadban is megmaradt. Ahogy haladunk előre a szezonban, tovább árnyalódnak a már ismert karakterek (Nate, Cassie, Maddy), és kerülnek fókuszba mellettük teljesen új (Elliot), vagy korábban jelentéktelennek tűnő szereplők (Lexi, Fezco, Ash, Cal), Kat karaktere viszont az első évadbeli hangsúlyos jelenléte ellenére most alig kap teret, talán ez az új évadban majd változik.

A történet gerincét most is Rue elvonó utáni újabb drogos mélyrepülése adja, aki ezúttal tényleg a pokol legmélyebb bugyraiba száll le, ahonnan néha már egyáltalán nem látszik a visszaút. Az első szezonban nagyon erősen elindított Rue-Jules szál viszont már a kezdésnél megtorpan és a helyzet nem is változik nagyon, Levinsonék mintha nem tudtak volna mit kezdeni az általuk teremtett karakterrel. De ugyanígy nem teljesen tiszta a Fezco és Nate között kirobbanó konfliktus sem, ami pedig egy sor fontos következménnyel jár majd az évad során.

Annál izgalmasabban alakul viszont a Nate, Cassie és Maddy között kibontakozó szerelmi háromszögtörténet. Magasságainak és mélységeinek felvillantásával Levinson szédületesen pontosan képes ábrázolni a női barátságok működését, a szeretetlenségből fakadó önbizalomhiány és megfelelési kényszer pszichológiáját és azt, hogy micsoda pusztításra képesek az elfojtások meg a feldolgozatlan traumák.

Ebben az évadban a legnagyobb reflektorfényt mégis Cassie húga, Lexi kapja, aki az események csendes és szürke szemlélőjeként elkezd írni egy színdarabot arról, amit maga körül lát és amit a barátairól gondol. Az előadás vizuális és dramaturgiai orgiaként is értelmezhető premierje lesz végül az évadfinálé, ezzel pedig már olyan kérdések is bejönnek a képbe, hogy mi a művészet szerepe, hogy az alkotás lehet-e az önismeret eszköze, vagy hogy van-e jogunk megbántani valakit, még ha jót akarunk is neki.

Az ide-oda kacskaringózó, de végül szépen egymásba futó szálakból pedig végül kirajzolódik valami más is: Levinson látképe egy apák nélkül felnövő generációról. Ami az első évadban még csak megkapargatva volt, az mostanra egyértelműen ki is van mondva: az apák meghaltak, leléptek vagy soha nem is voltak, akik maradtak, azok meg tönkretették a gyerekeik életét.

Az anyák a vallásba, az alkoholba vagy a munkába menekülnek a magány elől, és egyedül küszködnek az apahiányt feldolgozni képtelen kamaszgyerekeikkel, akik az élet értelmét a drogokban vagy a szexben keresik ebben az értelmetlen és jövőkép nélküli világban.

Bár a második évad az elsőhöz hasonlóan kerek lezárást kapott, a fináléhoz közeledve már tudni lehetett, hogy az HBO berendelte a folytatást. Egyes szereplők történetében még bőven van annyi potenciál, ami izgalmassá tud tenni egy évadot, de nem vagyok benne biztos, hogy például Rue apahiányából és szerfüggéséből, vagy Rue és Jules szálából ennél többet ki lehet hozni. Nagy kár lenne, ha a folytatás kényszere miatt mindaz, amit eddig felépítettek, egy végtelenre nyújtott szappanoperaként fulladna bele az érdektelenségbe.

Eufória (2. évad)

Amerikai filmsorozat, 60 perc, 2021

Rendező: Sam Levinson

Forgatókönyvíró: Sam Levinson, Daphna Levin, Ron Leshem,

Szereplők: Zendaya, Hunter Schafer, Sydney Sweeney, Jacob Elordi, Eric Dane, Maude Apatow

HBO


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET: