KULT
A Rovatból

Csapongva indul az Eufória második évada, de annál nagyobbat üt a befejezés.

Az Eufória alkotói két és fél évvel az első évad után ugyanott folytatták Rue, Jules és a többiek történetét, ahol annak idején abbahagyták. A kezdés kicsit kusza és nehezen követhető, de a harmadik rész környékén úgy beüt a cucc, hogy csak pislogunk.


Az Eufória első évadát egyből ledaráltam annak idején. Az akkor még csak óvatosan hype-olt széria már a szokatlanul őszinte bevezetőjével rabul ejtett, epizódról epizódra jobban szerettem, az évad lezárása pedig felülmúlt számomra mindent, amit addig tévésorozatban – pláne tinikről szólóban – valaha láttam. Imádtam, ahogy részről részre elkapott, felrepített, aztán visszaejtett a földre, néha egyenesen pofára, valahogy úgy, mint a főszereplőjét a drogok, és függő lettem. Mármint Eufória-függő.

Hamar egyértelmű lett, hogy az, amit a sorozat kreátora, Sam Levinson az íróival, Rév Marcell operatőrrel, a színészekkel és a stáb többi tagjával teremtett, sokkal több profin összerakott szórakoztatóipari terméknél.

Tehetséges és elkötelezett művészek olyan szívvel-lélekkel létrehozott alkotása, ami ritkán születik ebben a műfajban, és ennél is ritkábban övez ilyen nagy érdeklődés.

A széria ugyanis, több hasonlóan induló, bátor és provokatív projekttől eltérően nem csak egy szűk réteg kedvence lett, hanem hatalmas nézettséget is tudott produkálni. A sok elismerés mellett ugyanakkor több irányból érték kritikák is, például amiatt, hogy a végletekig eltúlozza a kamaszok külső és belső világának ábrázolását, öncélúan sok benne az erőszak, nem utolsó sorban pedig egyesek szerint vonzóvá teszi a fiatalok számára a drogfogyasztást és a szexualitás szélsőséges megélését.

De a negatív felhangok sem tudtak változtatni a tényen, hogy az Eufória popkulturális mérföldkő lett.

Kompaktul lezárt első évadának szakmai és közönségsikere után pedig nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. Azt viszont akkor még nem sejtette senki, hogy erre (ha nem számítjuk a kétrészes különkiadást) két és fél évet kell majd várnunk, és hogy a második évad már egy egészen más valóságba érkezik. A két szezon között lefutott egy globális járvány, aminek nyomán a veszteség, a bezártság és a szorongás mindannyiunk alapélménye lett.

A világunkról pedig – amit két évvel ezelőttig egy viszonylag biztonságos helynek gondoltunk – kiderült, hogy már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte. Azt meg pláne nem tudhattuk, hogy néhány nappal az új szezon befejező epizódja előtt a szomszédunkban kitör a háború, és a világpolitikai események egy még szorongatóbb élethelyzetbe taszítanak minket, egy minden eddiginél pesszimistább jövőképet előrevetítve, és elterelik a fókuszt a kultúrafogyasztásról meg a művészi kísérletezésről.

Mindennek értékelése kívül esik évadkritikám keretein, az viszont ide tartozik, hogy a két szezon között megélt tapasztalatok és a két és fél év kihagyás is közrejátszhatott abban, hogy a második évad kezdésénél alig tudtam felvenni a fonalat és belehelyezkedni a sztoriba. Talán segített volna egy szezonösszefoglaló, hogy visszarázódjak a cselekménybe, mindenesetre az első két rész a nagy remények és hosszú várakozás ellenére nem kecsegtetett sok jóval.

Már azt fontolgattam, hogy félreteszem a folytatást, de szerencsére győzött a kíváncsiságom, mert a harmadik epizód megtörte a kételyeimet.

Onnantól pedig lélegzetvisszafojtva követtem az új évadot, ami a kezdeti döcögés és útkeresés után egyszer csak beszippantott és nyílegyenesen repített előre a katartikusra sikerült lezárás felé.

Az első évadban a főszereplő, Rue (Zendaya) egyes szám első személyben és zavarbaejtően őszintén beszélt nekünk a gyerekkoráról, mentális problémáiról és arról, hogyan lett drogfüggő. Aztán ahogy végigkövettük őt a függőség stádiumain, részről részre felsorakoztak mellette a sorozat további fontos szereplői. Személyes háttértörténeteiket szintén Rue mesélte el, és hol mindentudó narrátorként jelent meg, hol ironikusan felhívta a figyelmet arra, hogy valójában megbízhatatlan elbeszélő.

Ez a fajta narrációs eljárás, az ebből fakadó humor és a szereplők bemutatásának módja a második évadban is megmaradt. Ahogy haladunk előre a szezonban, tovább árnyalódnak a már ismert karakterek (Nate, Cassie, Maddy), és kerülnek fókuszba mellettük teljesen új (Elliot), vagy korábban jelentéktelennek tűnő szereplők (Lexi, Fezco, Ash, Cal), Kat karaktere viszont az első évadbeli hangsúlyos jelenléte ellenére most alig kap teret, talán ez az új évadban majd változik.

A történet gerincét most is Rue elvonó utáni újabb drogos mélyrepülése adja, aki ezúttal tényleg a pokol legmélyebb bugyraiba száll le, ahonnan néha már egyáltalán nem látszik a visszaút. Az első szezonban nagyon erősen elindított Rue-Jules szál viszont már a kezdésnél megtorpan és a helyzet nem is változik nagyon, Levinsonék mintha nem tudtak volna mit kezdeni az általuk teremtett karakterrel. De ugyanígy nem teljesen tiszta a Fezco és Nate között kirobbanó konfliktus sem, ami pedig egy sor fontos következménnyel jár majd az évad során.

Annál izgalmasabban alakul viszont a Nate, Cassie és Maddy között kibontakozó szerelmi háromszögtörténet. Magasságainak és mélységeinek felvillantásával Levinson szédületesen pontosan képes ábrázolni a női barátságok működését, a szeretetlenségből fakadó önbizalomhiány és megfelelési kényszer pszichológiáját és azt, hogy micsoda pusztításra képesek az elfojtások meg a feldolgozatlan traumák.

Ebben az évadban a legnagyobb reflektorfényt mégis Cassie húga, Lexi kapja, aki az események csendes és szürke szemlélőjeként elkezd írni egy színdarabot arról, amit maga körül lát és amit a barátairól gondol. Az előadás vizuális és dramaturgiai orgiaként is értelmezhető premierje lesz végül az évadfinálé, ezzel pedig már olyan kérdések is bejönnek a képbe, hogy mi a művészet szerepe, hogy az alkotás lehet-e az önismeret eszköze, vagy hogy van-e jogunk megbántani valakit, még ha jót akarunk is neki.

Az ide-oda kacskaringózó, de végül szépen egymásba futó szálakból pedig végül kirajzolódik valami más is: Levinson látképe egy apák nélkül felnövő generációról. Ami az első évadban még csak megkapargatva volt, az mostanra egyértelműen ki is van mondva: az apák meghaltak, leléptek vagy soha nem is voltak, akik maradtak, azok meg tönkretették a gyerekeik életét.

Az anyák a vallásba, az alkoholba vagy a munkába menekülnek a magány elől, és egyedül küszködnek az apahiányt feldolgozni képtelen kamaszgyerekeikkel, akik az élet értelmét a drogokban vagy a szexben keresik ebben az értelmetlen és jövőkép nélküli világban.

Bár a második évad az elsőhöz hasonlóan kerek lezárást kapott, a fináléhoz közeledve már tudni lehetett, hogy az HBO berendelte a folytatást. Egyes szereplők történetében még bőven van annyi potenciál, ami izgalmassá tud tenni egy évadot, de nem vagyok benne biztos, hogy például Rue apahiányából és szerfüggéséből, vagy Rue és Jules szálából ennél többet ki lehet hozni. Nagy kár lenne, ha a folytatás kényszere miatt mindaz, amit eddig felépítettek, egy végtelenre nyújtott szappanoperaként fulladna bele az érdektelenségbe.

Eufória (2. évad)

Amerikai filmsorozat, 60 perc, 2021

Rendező: Sam Levinson

Forgatókönyvíró: Sam Levinson, Daphna Levin, Ron Leshem,

Szereplők: Zendaya, Hunter Schafer, Sydney Sweeney, Jacob Elordi, Eric Dane, Maude Apatow

HBO


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Nem látok jönni egy szebbik világot, itt ti loptátok el tőlünk a jövőt” – újabb rendszerkritikus dalt írt Mehringer Marci, Puzsér Róbert is szerepel a klipben
A kritikus egy közmédiás szerkesztőt alakít a klipben. A dalhoz Petőfi klasszikusa adta az ihletet a fiatal zenésznek.


Új dallal jelentkezett Mehringer Marci. A fiatal zenész néhány hónapja adta ki a Szar az élet című, rendszerkritikus dalát, ami hatalmas visszhangot váltott ki.

Mehringer ezúttal is hasonló szerzeménnyel állt elő. A Szeptember végén (stressz) című dal szintén a mai fiatalok gondolatairól szól, és a zenész azt szerette volna, hogy a magyar valóságot tükrözze egy olyan szemszögből, ami minden korosztálynak ismerős lehet.

„Petőfi Sándor Szeptember végén című költeménye volt a kiindulópont, mert vannak érzések és gondolatok, amik évszázadokon át is relevánsak maradnak. Ezek azok, amik összekötnek minket, akár fiatalok vagyunk, akár idősebbek, egyszerűen generációkon keresztül összeköt mindenkit”

– mondja Mehringer a dalról, melynek klipjében Puzsér Róbert, Dietz Gusztáv és Füsti Molnár Éva is közreműködött.

Puzsérék a klipben a propaganda hatására egymástól egyre jobban eltávolodó családot alakítanak. Az énekes szerint a szám allegorikus látomás a mai Magyarországról: „a közmédia egyik szerkesztőjének történetén keresztül, aki a saját lelkiismeretével küzd, majd végül angyallá válik, hogy a magasból tekinthessen le az országra, amelyet addig a képernyő mögül formált.”

A dalban például ilyen sorok hallhatóak:

„itt összeomlik minden,

piros-fehér-zöld az ingem

forog a világ, elfolyik minden,

nekem tényleg senkim sincsen”

A refrén pedig így szól:

„nem nyílnak a völgyben a kerti virágok

nem zöldell a nyárfa az ablak előtt

nem látok jönni egy szebbik világot

itt ti loptátok el tőlünk a jövőt”

Mehringer Marcival a Szar az élet című száma után interjúztunk is. Akkor azt mondta, a pozitív fogadtatáson túl, sok negatív kommentet, sőt még fenyegető üzenetet is kapott a dal miatt.

(via 24.hu)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Tarr Béla Krasznahorkai Nobel-díjáról: A Sátántangót egy éjszaka alatt olvastam el, és rögtön tudtam, hogy ez egy remekmű
Az író és a filmrendező sokáig dolgozott együtt. Tarr Béla nagyon örül, hogy Krasznahorkai László megkapta a Nobel-díjat.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. október 09.



A Népszava telefonon érte utol Tarr Bélát, miután csütörtökön irodalmi Nobel-díjat kapott Krasznahorkai László. Tarr több Krasznahorkai-regényből is filmet készített, hosszú ideig dolgoztak együtt.

Tarr így fogalmazott:

„Nagyon örülök, hogy nyert, úgyhogy egyelőre mást nem tudok mondani. Hosszú éveken keresztül együtt dolgoztunk, és hogy nyert, hihetetlen nagy öröm.”

A rendező a Sátántangót és Az ellenállás melankóliáját is vászonra vitte, utóbbi Werckmeister harmóniák címen került a mozikba. Alkotótársi kapcsolatuk A torinói lóig (2011) tartott.

Arra a kérdésre, miként hatottak az író szövegei a filmekre, Tarr ezt mondta: „Nem konkrét szöveg segített, hanem az a pozíció, ahonnan a világot nézi, mert az univerzális. Abban tudott nagyon segíteni. De hát ez két külön nyelv, az irodalom és a film. A Sátántangót egy éjszaka alatt olvastam el, és rögtön tudtam, hogy ez egy remekmű.”

A magyar kormány és a hazai művészeti élet több szereplője is gratulált a friss Nobel-díjas írónak:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Sorra érkeznek a gratulációk a friss Nobel-díjas Krasznahorkainak: Karácsony, Orbán is posztolt
Hankó Balázs, a kultúráért és innovációért felelős miniszter szűkszavúan gratulált. Bödőcs Tibor is posztolt, 2017-ben megjelent könyve, az Addig se iszik egyik bekezdését idézte.


Nyáry Krisztián elsőként reagált a Facebookon, és az Aprómunka egy palotáért című műből idézett egy hosszabb részletet:

(…) a művészet, ennyit még én is tudok, az nem az anyagi vagy szellemi tárgyakban megjelenő báj, a nagy szart, már bocsánat, a művészet, az nem valami tárgyban van, az nem esztétikai kijelentés, nem valami message, nincs message, meg egyáltalán, a művészet az csak kapcsolatban van a szépséggel, de nem azonos vele, és főleg nem korlátozódik a bájra, sőt, a maga rendkívüli módján elüldözi azt, tehát nem a könyvben, a szoborban, a festményben, a táncban, a zenében kell keresni, mivel nem is kell keresni, hisz azonnal felismerhető, ha ott van (…)

Hankó Balázs, a kultúráért és innovációért felelős miniszter a bejelentés idején még a magyar felsőoktatásról posztolt, negyedórával később már szűkszavúan gratulált.

Rövidesen Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere is megszólalt: „Krasznahorkai Lászlónál tökéletes, nagyon is kiérdemelt helyen van” a díj.

Közel negyven perc elteltével Orbán Viktor miniszterelnök is nyilvánosan gratulált, Magyarország büszkeségének, és egyben az első gyulai Nobel-díjasnak nevezve az írót.

Bödőcs Tibor is posztolt, 2017-ben megjelent könyve, az Addig se iszik egyik bekezdését idézte.

A Svéd Akadémia csütörtökön közölte, hogy idén Krasznahorkai László veheti át az elismerést.

A fogadóirodák az utóbbi napokban második legesélyesebb „jelöltként” jegyezték Krasznahorkait; az esélyek alapján olyan neveket előzött meg, mint Murakami Haruki, Salman Rushdie vagy Thomas Pynchon.

Az írót korábban Kossuth-díjjal, Nemzetközi Man Booker-díjjal, valamint számos hazai és külföldi elismeréssel tüntették ki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Így ír a Nobel-díjas Krasznahorkai Lászlóról a világsajtó: Végtelennek tűnő mondatok, könyörtelen intenzitás
A legnevesebb médiumok is beszámoltak arról, hogy Kertész Imre után ismét magyar író nyerte az irodalmi Nobel-díjat. A BBC, a Guardian vagy a CNN is fő helyen hozta a hírt.


Mint megírtuk, csütörtök délután kiderült, hogy 2025-ben magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia közleményében megjelent hivatalos indoklás szerint a magyar író a díjat „lebilincselő és vizionárius életművéért” kapta, amely „az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét”.

A hírről természetesen a világ legnevesebb médiumai is beszámoltak online felületükön. A BBC azt hangsúlyozza, hogy Krasznahorkai Kertész Imre után a második magyar szerző, aki elnyerte ezt a rangos díjat. Megemlítik, hogy öt regényt írt, melyek közül kettőt emeltek ki: az 1985-ben kiadott Sátántangót, amelyből 1994-ben hétórás fekete-fehér film is készült Tarr Béla rendezésében; illetve a 2021-es Herscht 07769 című kötetet, amelyet nagyszerű kortárs német regényként jellemeztek a kritikusok.

A Guardian arról is ír, hogy Krasznahorkai számos más neves irodalmi díjat is elnyert már, köztük a Nemzeti Könyvdíjat (2019-ben), amely az Amerikai Egyesült Államok egyik legismertebb irodalmi díja, vagy a Nemzetközi Man Booker irodalmi díjat (2015-ben). Cikkük szerint a magyar szerző hosszú körmondatairól és "könyörtelen intenzitásáról" ismert, amely miatt a kritikusok Gogolhoz, Melville-hez és Kafkához hasonlítják. Azt is megemlítik, hogy Krasznahorkai karrierjét nagyban meghatározták az utazások is, hiszen a világ számos helyén járt: élt Németországban, Kelet-Ázsiában és az Egyesült Államokban is.

A CNN azt az érdekességet említette meg, hogy

amikor még Krasznahorkai műveiből csupán néhányat fordítottak le angol nyelvre, James Wood irodalomkritikus szerint ezek a kötetek olyanok voltak, mint a "ritka pénznemek".

Ebben a cikkben is szerepel, hogy Krasznahorkait a hosszú, kígyózó mondatok jellemzik, amelyek eredménye Szirtes György műfordító szerint „az elbeszélés lassú lávafolyama”.

A New York Times felidézte, a magyar szerző 2014-ben azt nyilatkozta a lapnak, hogy egy „abszolút eredeti” stílust próbált kialakítani:

„El akartam távolodni irodalmi őseimtől, nem szerettem volna Kafka, Dosztojevszkij vagy Faulkner valamiféle új verziója lenni.”


Link másolása
KÖVESS MINKET: