Családi bunyó, avagy a középszer bájos diadala - filmkritika
Családi bunyó - mégis mire gondoljon az ember egy ilyen cím hallatán? Nos, én semmi jóra nem számítottam: valami idióta vígjátékot vártam primitív poénokkal és egy rakás ostoba verekedéssel. Végül is minden bejött, annyi különbséggel, hogy a film nem egyszerű vígjáték, nincsenek benne alpári poénok, és a verekedések sem agyatlanok. De menjünk sorjában.
A sztori elég sablonos: adott egy "ízig-vérig" proli család egy brit kisvárosban. Apuci aktív bankrabló volt például, és ebből a kivezető utat a pankrációban találta meg. Később az egészből családi szenvedély lett: üzemeltetni kezdenek egy ringet, ahol a család minden tagja verekszik, és persze mások is (kivéve azt a gyereküket, aki épp börtönben ül). És akkor jön a váratlan fordulat: a legnagyobb és legprofibb bajnokságon (a WWE-n) szerepelhet Ricky és Julia lánya, Paige és a fiuk, Zack. Persze, csak ha megfelelnek az előválogatáson rájuk váró, igen komoly felvételin. (Tegyük hozzá, hogy a WWE egy profi pankrátorpromoter cég, amit bajnokságnak hívni a dolgok végletes - és kissé káeurópai - leegyszerűsítése. Ha valakit bővebben érdekel, eszik-e vagy isszák, ide kattintson.)
Nem spoilerezzük el az egész sztorit, hiszen pont attól izgalmas a film, hogy nem tudjuk, mi lesz a vége - sikerül-e a bajnoki címet megszerezni valamelyiküknek. Ugyanis - előzetes várakozásaimmal szemben - tényleg lehet izgulni a főszereplőkért. Pontosabban: lehetetlen nem izgulni értük és nem szorítani nekik. A film további erőssége, hogy az az ember érzése: a Családi bunyó tökéletesen hozza a brit proli atmoszférát, hitelesen adja vissza, milyen az alsó-alsó középosztály, már-már underclass élete. De nem csak az élete: a bútorai, az öltözködése, hellyel-közzel még a beszéde is (bár ez nyilván eredeti nyelven nézve jönne ki igazán). Egyszerűen odacsöppenünk abba az angol városkába (aminek elfelejtettem a nevét, de valljuk be, nem is lényeges), mintha mi is egy lennénk közülük.
Az egész film ilyen: átélhetjük, milyen az, amikor egy ízig-vérig átlagemberre rámosolyog a szerencse, szembejön vele a Nagy Lehetőség. Könnyű tehát a szituval azonosulni, mert rögtön úgy érezzük, hogy ez akár velünk is megtörténhetne, vagy még inkább: de kár, hogy nem velünk történik. (Annál is inkább, mivel film igaz történeten alapul.) Ugyanakkor az egész tulajdonképpen totál sablonos, helyenként nyálas, és full közhelyes, olyan igazi “halivúdi giccs”.
Mégis, őszintén szólva marha jó volt Paige-ért izgulni, ahogy a kezdőcsapatban küszködik, totál kívülállóként, akit mindenki kiközösített, mindezt fizikailag elképesztően megterhelő feladatokkal, és egy, helyenként némi szadizmusra is hajlamos edzővel megspékelve. És nagyon jó volt párás szemmel, megkövülten bámulni, amikor valami nem jött össze neki. Ahogyan nagyon jó volt teljes szívből örülni, amikor meg igen.
A Paige-et alakító Florence Plugh (Eszmélet, Lady Macbeth) játéka mellett kiemelném a sittes apukát alakító Nick Frostot (egy halom filmben játszott, például a Haláli hullák hajnalában, a Vaskabátokban vagy a Rockhajóban). Felnyírt punkfrizurájával, nagy, vörös szakállával, és golyóbistermetével a suttyó, troll fater ideáltípusa. Ráadásul akkora poénokat tol, hogy néha szinte ellopja a show-t a főszereplők elől, amire még rátesz egy lapáttal Kerekes József zseniális szinkronja.
Aki csak a Szikla (Dwayne Johnson) miatt nézi meg a Családi bunyót, tutira csalódni fog, mert a filmet eladni hivatott nagy név csak néhány rövid jelenetben cameózik. (Ezzel együtt szerintem a helyén van a filmben, és nekem - bár nem vagyok egy óriási Szikla-fan - pont elég volt ennyi, és nagyon jót tett az élménynek. Tényleg.) De aki egy tisztességesen összerakott családi filmet vár hollywoodi stílusban, a küzdelemről, a kitartásról, a szolidaritásról, a győzni akarásról, valamint a családról, és ki ne hagyjam: a szeretet és, khm, az összefogás erejéről - de tényleg - , az nagyon elégedett lesz. Még akkor is, ha, mint én, eredendően be van oltva a giccs és a nyál ellen.
A Családi bunyó tehát egy tisztességes iparosmunka, egy kedves középszerű film - de ez itt most nem egy negatív jelző. Éppen ellenkezőleg: ezzel együtt, illetve ebben a kategóriában abszolút nyerő a film. És ami a lényeg: rólunk szól. Rólunk, kisemberekről, a totális középszerről, arról, hogy - bocs és vigyázat, most spoiler következik - mi is győzhetünk.
