KULT
A Rovatból

Ceruzára cserélte a mikrofont Kovács László Stone – az egykori x-faktoros profin alkot

Művészeket meghazudtoló módon alkot Stone, teljesen magától vágott bele a rajzolásba, nem tanította neki senki.


Mesefigurákat, absztraktot, állatokat, köztük zsiráfot szeret nagyon rajzolni az egykori X-Faktoros, Kovács László, vagy ismertebb nevén Stone. A mikrofont most már csak nagyon ritkán veszi elő, inkább csak rajzol. Nyugalomra vágyik az izgalmas évtizedek után.

– 52 éves volt, amikor bejutott a 2012-es X-Faktor élő show-jába, ezt megelőzte 34 év énekes szakmai tapasztalat. Most azonban egy teljesen új művészeti ágat próbált ki, a rajzolást. Honnan jött az ötlet?

– Csak úgy kipattant a fejemből.

Jött ez a covid mizéria, bezárt minden, unatkoztam itthon. Először elkezdtem rajzolni egy unicumos üveget és egy sast, majd egy szamarat is, aztán újabb és újabb technikákkal próbálkoztam, újabb témákkal és ma már ott tartok, hogy 100 elkészült firkám van, némelyik már be is van keretezve, kiállításra vár.

Az unicumos üveg egy későbbi rajzon már egy szamár társaságában.

- Tanult valahol képzőművészetet?

– Nyilván az iskolában tanultam valamennyit, de azóta egyáltalán nem volt ceruza a kezemben. Most a covid alatt egyik kajálásom alkalmával megfogtam egy kockás füzetet meg egy tollat és elkezdtem bele firkálgatni, mint a gyerekek. Teljesen magam fejlesztem a tudásom. A legnagyobb kritikusom az én vagyok saját magamnak. Van, amikor három órát dolgozok egy-egy rajzon, aztán fogom és összetépem, mert ezt ugye nem lehet javítani. De van, hogy örülök az úgymond "félrerajzolásnak" is, mert akkor újabb ötletek jutnak eszembe. Én egyáltalán nem osztom el például az arcokat három részre, ahogy szokták a profik, én elkezdek egy pontból kiindulva rajzolni és lesz, ami lesz.

– Hogyan képzi magát, milyen technikákkal dolgozik?

– A hagyományos ceruza és toll után vettem egy csőfilcet, mert ugye én ilyen zselés filccel is dolgozom, famentes papírra. Próbálok mindig egy kicsit más eszközöket használni, elővettem most már a színeket is. Ez van, akinek tetszik és van, akinek nem. Próbálok majd olyan középutat találni, hogy nem színezem agyon, csak néhányat teszek bele. Szász Endre nagyon nagy példaképem, őt szoktam követni. Ő azt csinálja, hogy egy farostra felviszi a festéket és visszatörli. Szeretem a látványos dolgokat, de az legyen hamar kész, én ennek a híve vagyok. Próbálok humorosan rajzolni, de nincs kifejezett témaválasztásom.

A színeket ezen az absztrakt rajzon már bátrabban használja Stone.

- A képei között nagyon sok zsiráf látható, nem hiába, ez a kedvenc állata. Ezeket az élőlényeket (többségében) egy különleges módszerrel rajzolta meg, méghozzá úgy, hogy fejjel lefelé volt Önnek a papír. Elmagyarázná, hogy mit jelent ez pontosan?

– Gyakorlatilag mindegy, hogy milyen nézőpontból rajzolok. Ha például leül valaki velem szemben, akkor neki fog megjelenni a figura és nem kell megfordítanom a lapot, tehát ő látja rögtön, hogy ez micsoda.

A baloldali rajzot mi látjuk, a jobb oldalit pedig az alkotó.

– Az éneklés nem hiányzik?

– Van pár fellépésem, de nem számottevő. Vidéken élek, nyugalmasak a mindennapjaim, 61 évesen nekem ez már kielégítő életvitel.

Túl vagyok már a negyedik szívinfarktusomon, 2017-ben Vietnámban volt egy trombózisom, aztán Ausztráliában belement egy nagy vérrög a kezembe, le akarták vágni, most félévente valami van a szívemmel, de még bírom.

A koronavírust is elkaptam egy korábbi hullámban. A rajzolást csinálom, verseket is írok néha. Majd szeretnék zenét is szerezni, de most nem igazán tervezek, csak csinálom, amit kell.

– Ez nagyon nehéz lehetett... Mivel motiválja magát a nehéz időszakokban, van esetleg párkapcsolata, ami átsegíti ezeken?

– Most a rajzolás nagyon nagy motiváló erő nekem. Igazából magamból merítek mindig erőt. Párkapcsolatom nincs, de nem is érzem, hogy hiányoznának a nők. Ha valakivel esetleg kapcsolatba kerülnék, már azon gondolkoznék, mikor lesz vége.

– Már pörög az X-Faktor 10. szériája. Azt esetleg követi?

– Nekem már nincs szükségem színészkedésre, és arra sem, hogy ugrabugráljak összevissza. Arra meg pláne nincs, hogy négy mentor kioktasson. Ehhez én már öreg vagyok. Már 9 év eltelt, mióta én ott voltam. Igaz, fiatalabbnak nézek ki, szét vagyok tetoválva, de a belsőm már elfáradt. A betegség nagyon kikészített. Ha még az élet megengedi, akkor sok rajzot fogok készíteni és azzal szeretnék kísérletezni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Ez az idei foci-vb hivatalos dala: milliók nézik Shakira új klipjét, amiben Messi és Mbappé is szerepel
Már 60 millió megtekintés felett jár Shakira és Burna Boy közös vb-dalának hivatalos klipje. A projekt nemcsak zenei, hanem társadalmi szempontból is jelentős, hiszen 100 millió dollárt gyűjtenek egy jótékonysági alapnak.


A „Dai Dai” címmel jelent meg Shakira és Burna Boy közös szerzeménye, amely a 2026-os FIFA labdarúgó-világbajnokság hivatalos himnusza, és néhány hét alatt globális slágerré vált. A két hete megjelent videóklip jelenleg a 8. helyen áll a felkapott zenék slágerlistáján a YouTube-on.

A videóban olyan futballsztárok tűnnek fel, mint Lionel Messi, Kylian Mbappé és Erling Haaland.

A Hannah Lux Davis által rendezett klipben feltűnik még Vinícius Júnior, Harry Kane, Christian Pulisic és Jamal Musiala is, ami tovább erősíti a dal stadionhangulatát.

A látvány mögött tudatos zenei és nyelvi koncepció áll: a refrénben japán („ikou”), francia („allez”), spanyol („dale”), angol („let’s go”) és olasz („dai dai”) buzdítások hangzanak el.

A cím olasz szlengben annyit tesz: „gyerünk!” vagy „na, rajta!”, ezzel is a globális közösség érzetét erősítve.

A slágeripari álomcsapatban a két előadó mellett olyan szerzők vettek részt, mint Ed Sheeran és Jon Bellion. A dal ezzel folytatja azt a hagyományt, amit Shakira a 2010-es „Waka Waka” című himnusszal megteremtett.

A társadalmi következménye is különlegessé teszi a produkciót: a jogdíjak a FIFA és a Global Citizen közös oktatási alapját, a Global Citizen Education Fundot támogatják – írja a FIFA hivatalos oldala.

A cél 100 millió dollár összegyűjtése a világbajnokság végéig, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek világszerte minőségi oktatáshoz jussanak. A Sony Music vállalta, hogy az első 250 ezer dolláros bevételt megduplázza.

A dal megjelenésének ideje és további sorsa is érdekes. Május 7-én jelent meg az első előzetes, a szám május 14-én vált elérhetővé a streamingplatformokon, másnap pedig a FIFA is megerősítette, hogy ez a torna hivatalos himnusza. A klipet május 23-án tették közzé a YouTube-on. A projekt csúcspontja a július 19-i vb-döntő lesz, ahol egy történelmi, több előadós félidei show-t tartanak, amelyen Shakira, Madonna és a BTS is fellép.

Az énekesnő nem először jegyzi a foci-vb hivatalos dalát, de a mostani alkalom szerinte különleges.

„Úgy hiszem, ez lesz a legkülönlegesebb mind közül, mert ez a kiadás fontos örökséget akar hagyni azoknak a gyerekeknek, akik láthatatlanok, kiszolgáltatott körülmények között élnek, és nincs hozzáférésük minőségi oktatáshoz.”

VIDEÓ: Shakira, Burna Boy - Dai Dai


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Disney+ váratlanul ledobta az év egyik legszórakoztatóbb sorozatát: az Alice és Steve egy igazi dramedy-gyöngyszem
Ilyennek képzelem, ha a Fleabag, a Szexoktatás és az Office egy nagyon rossz ötlet után közös gyereket vállal. A végeredmény egyszerre szívszorító, abszurd és brutálisan vicces. Mindenki szeret valakit, akit éppen gyűlöli ugyan azt a személyt. És ettől válik az egész ennyire ellenállhatatlanná. Leülsz elé és ledarálod, más megoldás nincs…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. június 10.



Az utóbbi években rengeteg vígjátéksorozat próbálta újra feltalálni a műfajt. Voltak, amelyek a klasszikus sitcomok receptjét modernizálták, mások az abszurd irányba mozdultak el, akadtak olyanok is, akik a drámát és a komédiát keverték egyetlen keserédes eleggyé. A Disney+ legújabb sorozata, az Alice és Steve azonban nem igazán akar trendeket követni. Egyszerűen fog egy alapvetően kényelmetlen helyzetet, majd addig fokozza a feszültséget, amíg a néző egyszerre nevet, szenved és képtelen elfordítani a tekintetét.

Egy igazi dramedy-gyöngyszem!

Ha valaki rajong az olyan kínosan vicces produkciókért, mint az Office, vagy kedveli a szociális katasztrófákra épülő humort, amelyben Tim Robinson szinte külön műfajt teremtett magának, akkor itt nagyon jó helyen jár. Ez ugyanakkor nem amerikai típusú cringe-komédia. Sokkal inkább a brit keserédes vígjátékok hagyományából építkezik, ahol a humor gyakran a szereplők önpusztító döntéseiből, rossz időzítéséből és érzelmi éretlenségéből fakad.

A történet középpontjában Steve áll, akit Jemaine Clement alakít. Steve ötvenhat éves, kissé elveszett, kissé furcsa, de alapvetően szerethető figura, aki váratlanul intim kapcsolatba kerül legjobb barátja huszonhat éves lányával, Izzyvel (Yali Topol Margalith). A korkülönbség önmagában is bőven elegendő konfliktusforrás lenne, de a helyzetet tovább bonyolítja, hogy Steve évtizedek óta szoros kapcsolatban áll a lány családjával. Vagyis nem egyszerűen egy szokatlan románcról van szó, hanem egy olyan döntésről, amely egy egész baráti és családi közösség alapjait rengeti meg.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem próbálja mesterségesen dramatizálni ezt a helyzetet, vagy húzni feleslegesen az időt, azzal, hogy ki-mikor tudja meg a „szörnyű” tettet.

Az infót mindenki megkapja, mint az atombombát ledobják, aztán mi meg nézzük a következményeket. Már önmagában annyira kellemetlen és összetett a helyzet, hogy nincs szükség extra fordulatokra. A karakterek reakciói természetesek, még akkor is, amikor teljesen irracionálisan viselkednek. Pontosan ezért működik ennyire jól az egész. Emberi döntések, gonosz, kegyetlen, mocskos módszerek, egy szakítás, akár egy családot is tönkre tehet.

Clement tökéletes választás Steve szerepére. Az új-zélandi színész és humorista évek óta bizonyítja, hogy senki sem tud olyan hitelesen életre kelteni furcsa, társadalmilag kissé ügyetlen figurákat, mint ő. Ráadásul itt visszafogottabb, emberibb karaktert alakít, mint sok korábbi szerepében. Steve nem egy bohóc, hanem egy esendő ember, aki belekeveredett egy olyan kapcsolatba, amelyet talán maga sem tud teljesen elhinni.

Elképesztően hálás és maga sem hiszi el, hogy megérdemli a nála fiatalabb, élettel teli egyetemista lányt.

A másik nagy nyertes Nicola Walker. Alice figurája könnyen válhatott volna egydimenziós, hisztérikus ellenféllé, de Walker sokkal többet hoz ki belőle. Az anya egyszerre sértett, dühös, összezavarodott, irigy és végtelenül emberi. Nehéz nem együtt érezni vele, miközben időnként teljesen elveszíti a kontrollt a helyzet felett. Hozzá fűződnek a sorozat leggonoszabb pillanatai. Élvezet nézni, ahogy a karakter folyamatosan egyensúlyoz a tragédia és a komédia határán, és éppen ettől válik emlékezetessé.

A két régi barát kapcsolatának teljes szétesése adja a sorozat igazi érzelmi magját.

Nem csupán egy romantikusan vicces történetet látunk, hanem két ember állóháborúját, akik valaha jobban ismerték egymást, mint bárki más. Emiatt mindent tudnak is egymásról, ami sok-sok kellemetlen pillanathoz vezet. Az egymásnak okozott sebek ezért sokkal mélyebbek, mint egy átlagos konfliktus esetében. A széria remekül mutatja meg, milyen vékony határ választja el a szeretetet a sértettségtől és az irigységtől.

A hangulat gyakran idézi meg a Szexoktatás világát, de közben érezhetünk egy kis Rózsák háborúját is. A különbség az, hogy itt minden jóval hétköznapibb és ezáltal sokkal fájdalmasabb. A szereplők nem grandiózus összeesküvések vagy drámai árulások miatt sodródnak bajba, hanem saját hibáik, bizonytalanságaik és önámításuk következtében.

A sötét titkok, amiket ennyire közelálló emberek őriztek egymásról, pikk-pakk kikerülnek a nagyvilágba.

A sorozat szinte hullámvasútként működik, csak éppen itt nincsenek felemelkedések, hanem sok-sok zuhanás váltja egymást, néha egy kis egyenes sínnel. Amikor azt hisszük, hogy a helyzet már nem lehet kínosabb vagy rosszabb, a forgatókönyv talál egy újabb módot arra, hogy még mélyebbre lökje a szereplőket. Ez a fajta katasztrófaturizmus meglepően addiktívvá teszi az egészet. Nézőként pontosan tudjuk, hogy valami rettenetes fog történni, mégis alig várjuk a következő jelenetet.

Külön említést érdemel az író. Sophie Goodhart forgatókönyve végig magabiztosan kezeli a kényes témákat, miközben soha nem veszti el a humorérzékét.

A brit fekete humor egészen magas szinten képviselteti magát. Mindenki egyre mélyebbre süllyed a gyarlóság mocsarában. Érezhető rajta az a brit szemlélet, amely egyszerre képes kegyetlenül őszinte és végtelenül vicces lenni. Nem véletlen, hogy időnként a Szexoktatás, vagy a Fleabag jut róla eszünkbe: hasonló érzékenységgel nyúl az emberi kapcsolatokhoz. Egyébként előbbit szintén Goodhart írta.

A sorozat végső soron nem a korkülönbségről vagy a botrányos románcról szól. Sokkal inkább a barátságról, az öregedésről, a sértettségről és arról, hogyan tudják a hozzánk legközelebb álló emberek a legjobban megnehezíteni az életünket. Egyszerre szeretetteljes és kegyetlen portré az emberi kapcsolatokról.

Ritkán fordul elő, hogy egy vígjátéksorozat ennyire könnyedén beszippantson.

Ez, az a fajta produkció, amelynél az ember eredetileg csak egy részt akar megnézni, majd pár órával később azon kapja magát, hogy már a finálénál tart. Szerencsére/sajnos nem hosszú, a hat részes évad kb. 26 perces részekkel pikk-pakk véget ért. Akik szerették a Fleabaget, a Szexoktatást vagy általában a brit komédiák keserédes világát, azoknak ez szinte kötelező darab. Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb és legokosabb vígjátéksorozata. Én már most követelem a folytatást!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk