„Az ilyen előadásokért akartam színész lenni” – Balsai Móni örömmel bújik Shirley Valentine bőrébe
Egy negyvenes, kiürült házasságban élő angol nő elindul, hogy megtalálja régen feladott önmagát és új életet kezdjen. A 80-as évek végének egyik kultuszfilmje volt a Shirley Valentine, amelyet annak idején romantikus komédiaként szeretett meg a világ, holott az alapjául szolgáló Willy Russell-színdarab sokkal mélyebb emberi és társadalmi problémákat vet fel. Ezek kapnak nagyobb hangsúlyt, a humort sem mellőzve a monodrámában, amelyet Balsai Móni ad elő a Centrál Színházban Ujj Mészáros Károly rendezésében.
– Még kiskamasz voltam, amikor láttam a filmet, már akkor nagyon megérintett, de csak már amikor színésznő lettem, tudtam meg, hogy eredetileg színdarab volt. Mostanra idősödtem bele, sőt, két évvel túl is léptem, mert Willy Russell egy 42 éves nő szájába adja ezeket a mondatokat – mondja mosolygó öniróniával Balsai Móni.
– Számomra e darabnak egyik legfontosabb gondolata, hogy soha nem késő beteljesíteni vágyainkat, csak bátorság kell hozzá.
– Nagyon örülök, hogy ezt mondod. A film a darabból főleg a vígjátéki elemeket hozza előtérbe. Amikor elkezdtünk próbálni, nagyon sok, a mai világban fontos egyéb réteg is a felszínre került. Ma már többet merünk beszélni a gyereknevelésről, a családon belüli verbális erőszakról, ami ebben a színdarabban igencsak jelen van. Ezt szolgálja, hogy férjem, Ujj Mészáros Károly újrafordította, hogy 2022-es nyelven szólaljon meg. Ezzel együtt szívmelengető, humoros előadás lesz, de ott vannak mögötte a mély érzelmek, vágyak, a be nem teljesült dolgok, elvesztett önmagunk. Végülis egy elfáradt párkapcsolatról és annak rendbetételére tett kísérletről van szó, ami a filmből hiányzott, és ez ma nagyon is aktuális.
– Ez az aktualitás valahol szomorú, mert évtizedek óta napirenden van a női emancipáció, de a nők társadalmi szerepe és megítélése még nagyon messze van a valódi egyenjogúságtól. Ami pedig a verbális erőszakot illeti, éppen nemrég játszottál az Ökumenikus Segélyszervezet kisfilmjében, Az elfelejtett tejfölben, amit a YouTube-on két hónap alatt több mint 100 ezren láttak….
– A darabban is benne van ez, amire korábban nem kapták volna fel a fejüket az emberek. Károly rendezése belement ennek a fájdalmába is. Számunkra ugyancsak nagyon fontos volt, hogy túllépjünk azon a klisén, mely szerint Shirley Valentine-t egy ragyás, öregedő, nagyon ráncos, kövér, tespedt nő játssza. Az élet nem erről szól. Ha valakinek én-kép vagy önértékelési problémája van, tökmindegy, hogy hány éves és hány kiló. Nemcsak egyféle embertípus sajátja, hogy rosszul gondolkozik magáról. Nagyon szerencsés az, aki elégedett önmagával, aki 100%-ig el tudja magát fogadni. Egy vékony, 44 éves nőnek is lehetnek olyan lelki sérülései, például szavak által, amelyek miatt nem képes felvenni egy fürdőruhát. És ezek a problémák még csak nemhez sem kötöttek, ezt Willy Russell meg is írja a darab végén. A férfiak is el tudják ugyanígy fecsérelni az életüket, mert nem hallják meg saját belső hangjukat. Amikor a darabot decemberben bemutattuk Tatabányán a Jászai Mari Színházban, egy 16 éves fiú keresett meg. Egy fiatalember élete is megrekedhet, egy rossz iskolától, egy első szerelemtől, amit nem tud elengedni. A Shirley Valentine titka, hogy eszméletlenül jól van megírva, de nagyon nagy feladat is, mert ezt a másfél órát egyedül játszom végig, de a visszajelzések szerint érdemes, mert sikerül ezt a varázslatot ennyi időn keresztül fenntartani és átadni az üzenetét. Az ilyen előadásokért akartam színész lenni.
És Shirley bőrébe nagyon jó belebújni, mert olyan utat és ívet ad, amitől én is boldog leszek, és nagyon jó érzés, hogy a saját katarzisomat át tudom adni. Ennyi pozitív visszajelzést talán csak a Liza, a rókatündér után kaptam. Egy tatabányai néző azt írta nekem, hogy amikor kijött az előadásról, úgy érezte magát, mintha másfél méterrel a föld felett járna.
– A monodráma mindig óriási kihívás egy színésznek, sokaknak jelentette már pályája csúcsát. Soha nem felejtem el az Egy őrült naplóját Darvas Ivánnal, de Psota Irén Margarida asszonyát, vagy Gálffi László Rimbaud-ját sem.
– Játszom kétszemélyes darabban, de ott azért van egy partnered, akibe kapaszkodhatsz, akiből energiát meríthetsz. Ha valamit elrontasz vagy elfelejtesz, tud rajtad segíteni. Amíg a másik beszél, tudsz előre gondolkodni, figyelni, helyre tenni magad. Az egyszemélyesben nincs, aki segítsen, nincs időd gondolkodni, egy másodpercnyi pihenő sincsen. Viszont ha hibázok, azt csak én tudom, csak magamtól kell elnézést kérnem. Egészen különleges utazás, mert nem tudok kilépni a koncentrációból, abból a rendkívüli agyi állapotból, hogy minden másodpercben jelen kell lennem. Mint egy meditációban, egészen furcsa, tudaton kívüli állapotban vagyok.
– És ahogyan egy meditációban, minden alkalommal újabb és újabb rétegeket fedezhetsz fel a darabban.
– Most a Centrál Színház-beli bemutatóval kezd el igazán repülni ez a karakter. Tatabányán összesen hat alkalommal játszottam.
– Már jónéhány közös munkátok volt Pároddal. Hogyan működik a Ti alkotókettősötök?
– Amikor a Covid miatt kénytelenek voltunk otthon maradni, valami olyasmit kerestünk, amivel majd egyedül is felléphetek és kimozdulhatok Budapestről. Sok darabot elolvastunk, mire eszembe jutott a Shirley. Odaadtam Károlynak, bement a szobába, elolvasta, és amikor kijött, csupa könny volt a szeme. „Zseniális, ezt kell csinálnunk” – mondta és elhatározta, hogy lefordítja. A konyhában félig suttogva próbáltunk, míg gyermekünk aludt. Amikor kicsit szabadabb lett a légkör, Tatabányán már díszletben próbálhattunk öt napot.
Amikor a színházban dolgozunk, egy igazi munkatérben, könnyebb hazatérve a munkát letenni. Ha itthon csináljuk, nehezebb. Egy ilyen egyszemélyes darab akár kapcsolat-próbáló is lehet, de szerencsére jól sült el, nem utáltuk meg egymást. Egyébként mi három év munkakapcsolat után alakultunk át egy párrá. Hamarabb tanultunk meg együtt dolgozni, mint együtt élni. És talán emiatt is működik ez még mindig jól, mert a kettőt valahogy jobban szét tudjuk választani.
– Ha már szóba került a párkapcsolat, a gyermek: Facebook-oldaladon megosztottál egy petíciót, amely a jelenlegi, törvény által biztosított 5 napnál több fizetett szabadságot követel az apáknak a gyermek születése után. Én is úgy gondolom, hogy szükség van e téren is a felelősség megosztására, és meg is látszik a gyerekeken, hogy melyikkel foglalkozik rendszeresen az apa is.
– Igen, én is igyekszem ebbe az irányba haladni, de ehhez tudni kell szólni, megkérni – ezt most tanulom, mert egyébként az a típus vagyok, aki sokáig hallgat, és aztán gyakran rosszul robban. Engem ez ügyben egy 16 éves gimnazista kislány keresett meg. Három barátnőjével döntöttek úgy, hogy ebben a kérdésben az Amnesty Internationalnek küldenek egy petíciót. Nagyon örülök, hogy a fiataloknak van egy olyan tere, ahol tudják tanulni az emberi jogokat, és hogy mit lehet kezdeni akkor, ha ezek sérülnek. És az is nagyon tetszik, hogy egy kamaszlány fordult hozzám. Ezen az 5 napon megdöbbentem, mert a mi gyermekünk a Covid alatt született, amikor mindketten itthon voltunk. Normális esetben ez nyilván nem így lett volna. Egyetértek azzal, hogy legalább a lehetőségét meg kell adni az apának, hogy otthon tudjon maradni, anélkül, hogy a család megélhetése kerülne veszélybe. És a nőnek is szüksége van arra, hogy ne maradjon egyedül. Ma már nem élnek együtt a több generációs családok, nincs mindig ott a nagymama, nagypapa, aki segít. A társadalmi lét változásait követnie kellene a törvényeknek is.
– Nagy örömmel fedeztem fel egyik, könyvekről szóló posztodban, hogy kedvenceid közé tartozik Verne Nemo kapitánya. Számomra meghatározó élmény volt nyolcéves koromban, és azóta is 2-3 évente újraolvasom. Én a mai agyontechnicizált világunkban is úgy gondolom, hogy a gyerekek pótolhatatlan élményt kapnak a könyvekkel, a mesékkel.
– Mivel én nagyon szeretem a meséket, történeteket és a munkám is erről szól, nálunk a gyereknevelésben is nagyon előtérbe kerültek. Biztosan személyiségtől és gyerekkori képességtől is függ, de az én fiam korát meghazudtolóan beszél. Nagyon sokat ritmizáltunk, verseltünk, meséltünk neki és most már maga mondja el „verselve” a saját történetét.
– Saját unokáimnál rendszeresen tapasztalom, hogy olyan dolgokra figyelnek és olyanokat jegyeznek meg, amiket nem is sejtünk.
– Döbbenetes, hogy abból, hogy már ilyen hamar ki tudja fejezni, hogy mit szeretne vagy mit érez, kiderül, hogy egy másfél éves gyerek mennyi mindent ért, lát a világból. Ettől meg is ijedek néha, mert még nagyobb lesz a felelősségünk. Közben beindult nálunk a dackorszak is, ez ember- és anyapróbáló időszak, nincs az a mese, amivel meg lehet akadályozni.
– Shirley Valentine „angolosan” főz Görögországba látogató honfitársainak, Te viszont kísérletezel a konyhában.
– Muszáj, mert a fiam laktóz- és gluténérzékeny. Az első kétségbeesés után sikerült megtalálni a megfelelő alapanyagokat, szép lassan megtanultam, hogy melyik liszttel hogyan kell bánni. Ma már én is találok ki ropikat, töltött pogácsákat, gombóckákat, amikkel változatosabbá tudom tenni az étrendünket. És nagyon szeretek kenyeret sütni. Talán azért, mert mindig jól sikerül, Károly pedig olyan büszke erre! Azt mondja rám, hogy pék vagyok. Mert szerinte az is valamiféle Isten ajándéka, hogy az ember keze alatt életre kel a liszt. A gyereknevelésben is jól jön, ha megtapasztaljuk a sikerélményt. A kenyér egyébként akkor sikerül a legjobban, amikor a fiam segít. Amint meglátja, hogy nekiállok, tolja oda a konyhapulthoz az ebédlőszéket, felmászik rá, mert neki ott kell lennie. Minden úszik, és az, ami 15 perces művelet lenne, eltart 40 percig, az igazi végeredmény viszont gyönyörű. A minap valaki beleevett a kenyerembe, nagyon ízlett neki és kérdezte, hogy miből készült. Én még éppen levegőt vettem, a fiam pedig már mondta sorban a liszteket. Aztán még rám is szólt, hogy nem mondtam az élesztőt….
– Egy párkapcsolatban, egy családban, ha büszkék vagyunk egymásra és ezt meg is mondjuk, sokat tehetünk belső harmóniánkért…
– A dicsérő szónál nagyobb energiát adó, előbbre lendítő nincs. Ezt a pályámon is tapasztalom: a nyüstölés, szapulás, sanyargatás pedagógiája nálam soha nem jött be. Sokkal jobban teljesítek, ha megértő, elfogadó közegben vagyok. A mi szakmánkban valami okból van egy ilyen ellenpólus: gyötörjék meg a lelkedet, hogy eljuthass a megfelelő mélységekig. Én ezzel nem értek egyet. Lehet, hogy van, akinél ez a működik, de biztosan működne a másik megközelítés is.
