KULT
A Rovatból

Baksa-Soós Attila: A boldogság mindig csak egy pillanat

Rock and roll íróként emlegetik, de emellett zenél, rajzol és fest is. A Kexről, édesapja legendás zenekaráról is mesélt.


Baksa-Soós Attila a hazai művészeti élet megkerülhetetlen szereplője. Ő az, aki a zenészektől a festőkön át az írókig mindenkit ismer, és mindenhol ott van. Kiállításokat nyit meg, formabontó performanszokat tart, rádióműsort vezet, könyveket és dalszövegeket ír. Mindemellett pedig váltakozó intenzitással építészként is dolgozik.

Pedig egy nap neki is csak 24 órából áll, igaz, ennek a lehető legminimálisabb részét tölti alvással: 42 évesen is úgy pörög, mint mások a legvadabb tinédzseréveikben. Arról beszélgettünk, hogy bírja a felfokozott tempót, miért nem kötelezte el magát egy irányzat mellett sem, és hogyan élte meg gyerekként, hogy édesapja a korszak egyik legnépszerűbb – egyben legvitatottabb – zenekarának frontembere volt.

– Rengeteg művész van a felmenőid, rokonaid között. Mennyire következett ebből, hogy belőled is az lesz?

– Tulajdonképpen azt, hogy belőlem mi lett, a mai napig nem tudom megfogalmazni. De a terpentinszag, a festőpaletták, ecsetek, állványok, illetve a hangszerek valóban annyira beleivódtak a hétköznapjaimba, hogy letagadhatatlan a hatásuk. Bár Németországban születtem, mivel a szüleimet emigrációra kényszerítették, 11 hónapos koromban mégis hazakerültem a nagyszüleimhez, onnantól ők neveltek. Igaz, volt benne egy kis visszásság, hogy édesapámat és édesanyámat csak ritkán láthattam, de így is szó szerint mesébe illő gyerekkorom volt.

Érdekes egyébként, hogy az emberek idővel visszakanyarodnak a röghöz, ahonnan elindultak. Ez a hely, ahol jelenleg lakom, körülbelül 300 méterre van attól, ahol felnőttem. Nemrég számoltam össze, hogy 17 költözésen vagyok túl az életem során, de néhány éve ismét ide lyukadtam ki. Az ablakból látni lehet az egykori iskolámat, a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolát, ami szintén rengeteget adott nekem. Jó néhány osztálytársamból profi zenész lett később, és akikből nem, azoknál is megmaradt a zene szeretete. Az én esetemben a családi háttér mellett legalább annyira jelentős tényező volt ez is.

bsa3

Fotó: Sándor Péter, 325 Studios

Névjegy

Baksa-Soós Attila 1972-ben született. Apja Baksa-Soós János, aki a máig legendás Kex zenekar frontembere volt a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. Anyja Stiller-Luzsicza Ágnes festőművész, apai nagyapja Baksa-Soós László színész, a Magyar Rádió rendezője, anyai nagyapja Luzsicza Lajos festőművész, a Műcsarnok egykori igazgatója, nagy-nagybátyja Baksa-Soós György, szobrász.

Tizenöt éves korától Németországban élt, először Düsseldorfban, érettségi után pedig Münchenben. Egyetemistaként légi- és űrkutatás szakra járt, majd rövid idő múlva átjelentkezett építészetre. Tanulmányai mellett számos alkalmi munkája volt, dolgozott pincérként, valamint mixerként a város egyik legnagyobb koktélbárjában. 2000 decemberében költözött vissza Magyarországra, azóta Budapesten lakik. Első feleségétől két gyereke született, Lelle 18, Csanád 15 éves.

2011-ben jelent meg Rocklitera Vol.01 című kötete, amiben általa fontosnak gondolt előadókról (pl. Quimby, Rutkai Bori, Supernem, Hiperkarma) írt szürreális novellákat, Lékó Tamás fotóival párba állítva. A könyvnek egy évvel később a folytatása is elkészült. További művei: Vorogyin és az OMOSZ (1999, regény), 1Hullámon Bár (2003, regény), Éjjeli utas (2006, versek), Cinege a lábát (2009, regény), Szikvíz a tengerben (2014, rajzos-cetlis kötet). Ő illusztrálta Lewis Carroll A Snyárk-vadászat című könyvének magyar fordítását (2011).

bsa4

Fotó: Thierry Levineaux

– Az, hogy a Kex egy élő legenda volt, hogy csapódott le neked gyerekként, mennyire voltál tisztában vele?

– Szinte egyáltalán nem. Már bőven 14-15 éves lehettem, amikor rendesen tudatosult bennem és átgondoltam, hogy édesapámnak volt egy ennyire népszerű zenekara. Azt hiszem, ez egy általánosan létező jelenség, hogy

"
a közeli rokonaid alkotásait – zenéit, könyveit, festményeit – annyira természetesnek tekinted, hogy szinte észre sem veszed.

Arról pedig főleg fogalmad sincs, mások számára mekkora a jelentőségük. Így fordulhatott elő az is, hogy a nagypapám könyveit (ő egyébként festőművész volt) csak a halála után olvastam el.

Ez a közeli-távoli viszony nagyon érdekes, mert egyrészt szinte mindennél alapvetőbben meghatározza az életed, folyamatosan jelen van a mindennapjaidban, másrészt viszont mégis olyan távolinak tűnik: azt érezheted, még mindig van elég időd megismerni. Egyébként az írásaimban is rendszeresen tapasztalom, hogy a nagyon közeli dolgokról (így a családomról vagy a szeretteimről) sokkal inkább nehezemre esik bármit leírnom, mint a távolibbakról.

– Édesapáddal milyen volt a viszonyod?

– Ez egy elég különös történet. Bő harminc éven keresztül szinte alig volt köztünk fizikai kapcsolat, sőt telefonon is csak egyszer beszéltünk egymással. A gondolataimban persze végig jelen volt, de a mindennapi életemben egyáltalán nem. Ez volt a helyzet egészen 33 éves koromig. Ekkor egyik nap váratlanul felébredtem az éjszaka közepén, úgy hajnal 4 óra körül, és azt éreztem, hogy most valami nagy baj történt vele és azonnal oda kell mennem hozzá. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen rám jött egy késztetés, hogy muszáj mennem. Így rögtön kocsiba ültem, és kivezettem Berlinbe innen Budapestről. Majdnem 24 órával később, valamikor hajnalban értem oda.

bsa7

A két Baksa-Soós és Méhes Lóránt festőművész - Forrás: Wikipedia

Vittem magammal egy gitárt meg egy fuvolát, és bent a házban elkezdtem zenélni. Az emeletet, ajtót nem tudtam, úgyhogy csak ott a hatszintes épület közepén. Persze kijött az összes lakó, el akartak zavarni, rám hívták a rendőrséget,

szóval volt minden. Végül aztán édesapám is előkerült, és behívott a lakásába, pont mielőtt kivágtak volna a házból. Ami furcsa, hogy gyakorlatilag csak a munkáinkról beszéltünk: ő vetített nekem, megmutatta a festményeit és szobrait, én meg zenéltem, szavaltam, és felolvastam a saját cuccaimból. Ezután lementünk egy közeli rétre focizni, majd meglátogattuk a féltestvéremet, akivel akkor találkoztam először.

Teljesen idilli családi piknik kerekedett az egészből. Emlékszem, a Spree folyó partján ájultam el végül a fáradtságtól, és olyat aludtam, amire évek óta nem volt példa. Belegondolva ennél meghatározóbb fordulópontot nem igazán tudok elképzelni két ember viszonyában. Innentől fogva rendszeresen kommunikáltunk, főleg postai levelek útján. Ennek is megvolt a maga varázsa: rettentő szép és részletes leveleket írtunk mindketten, megosztva egymással a rajzainkat, verseinket, írásainkat is.

A Kexről

Az együttes 1968 decemberében alakult. Bár többnyire az Illés előzenekarának szerződtették őket és így viszonylag sok koncertet adhattak, az átlagos közönség nem igazán értette zenéjüket. Fellépéseikre jellemző volt az állandó improvizatív készség mind a zenében, mind a színpadi megjelenésben. A Budai Ifjúsági Parkban, saját közönségük előtt performanszokkal vegyített, felejthetetlen koncertjeiken játszották progresszív zenéjüket, melyre a rögtönzésre épülő hangszeres játék mellett erős billentyűs hangzásvilág volt jellemző. Saját dalaik mellett feldolgoztak több József Attila-verset.

Két dal, az Elszállt egy hajó a szélben és a Tiszta szívvel-megzenésítés:

Egy Kex-koncert szünetében lépett először színpadra Cseh Tamás is. Több alkalommal Hobo is énekelt velük. A hivatalos zenei ízlésbe viszont nem fért bele a Kex, így stúdióban mindössze két dalt (Elszállt egy hajó a szélben, Család) rögzíthettek, és további négy számukat vette fel a rádió. Baksa-Soós 1971-es kiválásával (az év őszén az NSZK-ba emigrált, korabeli hivatalos szóhasználattal disszidált) gyakorlatilag megszűnt a zenekar, bár a többi tag még másfél évig próbált együtt maradni, sikertelenül.

(Wikipédia)

– Sok különböző művészeti ággal foglalkozol: kicsit író is vagy, kicsit zenész, illetve képzőművész is. Tudatosan nem akartad magad elkötelezni egyik mellett sem?

– Ez nagyon érdekes kérdés, az igazat megvallva soha nem gondolkodtam még rajta. De a válasz az lehet, hogy egész életemben féltem attól, hogy ha elkötelezem magam egyetlen irányba, azzal az összes többi lehetőséget potenciálisan kizárom. Így volt már gyerekkoromban is, amikor az országos fuvolaversenyen elért eredményemnek köszönhetően felvételi nélkül kerültem be a Konziba. Mégsem kezdtem el oda járni, mert attól féltem, hogy akkor végérvényesen komolyzenész válik belőlem. Ugyanígy bennem volt ez, amikor megszülettek az első írói sikereim – akkor is mindenképp el akartam kerülni, hogy beskatulyázzanak. Úgy gondolom, sokkal összetettebb annál a személyiségem és a gondolatvilágom, hogy pusztán írással, zenével, vagy bármivel foglalkozzak. Ezzel nem lenézni akarom azokat, akik velem szemben elhivatottak egyetlen szakma iránt – sőt, valahol irigylem őket -, de

"
nekem az életelixírem az, hogy minél több dologban próbáljam ki magam.

Persze olykor elkerülhetetlenül megkapom, hogy „nyilván azért csinál ennyi mindent, mert igazából semmihez se ért”. Ezzel a véleménnyel sincs különösebb gond, hiszen az igazság, a visszaigazolás azokban rejlik.

Loretta (közös dal a Supernemes Papp Szabival):

Wild Colours (közös dal Frenkkel):

– Eredeti szakmád, az építészet hogy fér össze ezzel a nagyon szerteágazó tevékenységi körrel?

– Az építészet számomra mindig egy alkalmazott művészet volt. Ez alatt azokat az ágazatokat értem, ahol kompromisszumokat kell kötnöd, alkalmazkodnod kell a szakma szabályaihoz és a megrendelőid igényeihez, különben csak a fióknak dolgoznál. Ebből kifolyólag mindig is elsősorban pénzkereseti forrásként tekintettem rá, ami segít fenntartani a családomat, ugyanakkor soha nem tudja kielégíteni a bennem buzgó kreatív energiákat. Lehet, hogy pont ez a kettősség gerjeszti az állandó nyughatatlanságomat. Én nagyon családcentrikus ember vagyok, az otthon biztonsága mindig is kiemelkedő fontosságú volt számomra. Ugyanakkor az egész nem tudna működni akkor, ha nem lenne meg mellette a teljes értékű művészet által nyújtott hatalmas alkotói szabadság is.

– A gyerekeid mennyire ütöttek rád ilyen téren?

– Hatalmas öröm számomra, hogy mindketten elképesztően kifinomult zenei érzékenységgel bírnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ő életüket is végigkíséri majd az alkotás. A lányom, Lelle fantasztikusan énekel, nyolc éven keresztül volt benne a rádió gyerekkórusában, azóta pedig kortárs tánccal foglalkozik. Csanádot, a fiamat hat év hegedülés után most Ligeti Gyuri (a Zagar és a We are Rockstars zenekarok vezéregyénisége – a szerk.) tanítja elektromos gitáron, és ő is egészen hihetetlen tehetség. Emellett mindketten képzőművészeti vonalon is szuper dolgokat alkotnak. Úgy tűnik, tényleg lehet valami a genetikában.

– A spontaneitás is lételemed, jól gondolom?

– Abszolút,

"
soha nem bírtam azt, ha egy tetszőleges nap reggelén már pontosan tudom előre, mit fogok tenni.

A kiszámíthatatlanság éltet, ez okozza a boldog pillanataimat. A boldogság ugyanis mindig csak egy pillanat – és ha ezekből sokat tudsz egymás mellé rakni, akkor mondhatod, hogy boldog ember vagy. A jelenlegi feleségemmel, Grétivel most már 5-6 éve nagyon rendszeressé váltak ezek a boldog pillanatok az életünkben, úgyhogy azt hiszem, végre teljesen kiegyensúlyozott vagyok. Amikor valaki úgy hivatkozott ránk egy újságban, hogy „a budapesti rock n’ roll pár”, az nagyon jól esett, mert szerintem tényleg meglátta a lényeget. És ez nem egy mesterkélten felvett szerep, egyszerűen csak a belsőnkből fakad.

bsa5

Fotó: Miki 357

bsa2

Papp Szabival (Supernem) és Beck Zazával (30Y) – Fotó: Lékó Tamás

– Az állandó éjszakázást hogy bírod?

– Azt vettem észre, ha elkap a gondolat, hogy „basszus, 42 éves vagyok, most már vissza kéne venni kicsit a tempóból”, és lefekszem aludni, annak éppen ellentétes hatása lesz.

"
Ahelyett, hogy kipihenném magam, olyan leszek, mint egy kataton gazella, ráadásul még a hangulatom is elromlik.

Ezerszer jobb folyamatosan 200 százalékon pörögni, állandóan megújulva és váratlan irányokat véve. Érdekes, ez szintén csak most fogalmazódik meg bennem, de talán az egész amiatt lehet, mert félek, nehogy kimaradjak valamiből? Lehetséges.

Mondjuk, azért vannak olyan helyzetek, amikor a végkimerüléstől elájulok, és egyhuzamban 20 órát alszom. Ezt a barátaim már előre látják rajtam, ilyenkor nagyon kedvesen hívnak nekem egy taxit, valaki hazakísér, aztán egy-két napig nem keresnek. Majd pedig újraindul az egész. Egyébként részben azért is kezdtem el írni 18-19 éves korom környékén, mert nagyon jól esett tollat venni a kezembe, elmélyedni magamban, és kicsit pihentetni azt a hihetetlenül extrovertált állapotot, amiben már akkoriban is éltem.

– Legtöbben talán a két Rocklitera kötetnek köszönhetően hallottak rólad, amit azóta több kiállítás, zenés performansz, sőt rádióműsor is követett.

A Rockliterából valóban egyfajta brand lett az első könyv megjelenése óta, önálló dinamikával. Ebben óriási szerepe van Lobenwein Norbertnek és Fülöp Zoltánnak, a Volt Fesztivál alapítóinak, akik kezdettől fogva hatalmas bizalommal voltak irántam. Nekik köszönhetem, hogy az egész történet nem állt meg a két kötetnél: lett belőle kiállítás országszerte vagy 15 helyszínen – sőt, Berlinbe is eljutottunk vele –, rengeteg performanszos fellépés, élő beszélgetéssorozat (például a Volton), valamint a most már állandó műsorom az Open Air Rádióban.

rocklitera

Néhány helyszín, ahová eljutott a kiállítás

Epernek tigris (A Péterfy Bori & Love Bandhez írt novella)

470_baksasoos

Fotó: Kálló Péter

Friss és meghatározhatatlan volt az álomittas lepedő ropogása. Vörös ibolyaillat, üde fények. Tekintetem megakadt a hajfürtökön, majd a lány rózsaszáján időzött. Mintha szendergés közben is énekelne. A redőnyön átszűrődő napsugár váratlan szögben esett ébredező szemöldökére. Halkan lépegettem a lakosztály parkettáján.

::::::: Halszálkagerinc! - úszott ki számon.

Az ezüst reggelizőtálcát letettem a zsúrkocsira, és az öltözőparavánra lendítettem egy földre hajított csokornyakkendőt. Óvatosan tártam ki az ablakot, hogy farkasszemet nézhessek egy bájos citromsármánnyal.

::::::: Mire gondolsz röppenő barátom? - kérdeztem.

Szélesre tártam a tavaszi ablakot és szűkebbre húztam fehér kötényem.

::::::: Korábban vártam, most éledezem, nyílok és dalolok - csiripelte szórakozottan a madárka.

::::::: Jujj, de jó neked - nyújtózott nagyot a lány. - Én is ezt teszem.

Egy kis parfümös párnaigazítás, selyemköntösre kattintott hajcsat és semmi más, csak egy mindent összegző mosoly.

::::::: Gyertek-gyertek, reggelizzünk együtt - intett a lány.

Pirítóst kentünk, szamócát csipogtunk, s közben szárnyas lelkünk verseket csipegetett. Lágy, érzékeny és hajlékony verseket. A lány dúdolt hozzá és forró teát szürcsölt. Éreztem, itt most megáll az idő, átértékelődik a múlt, értelemre lel mindaz, ami talán nem is létezett eleddig. Egyszerű szólam, melyben virul a hajnal, a nap és az évszak. Nő és férfi, madár és csillag.

::::::: Csitt - szólt a lány hirtelen és tapsolt egyet a sarokban megbúvó bűvészláda irányába.

A paraván lángra lobbant, kerevetén két tigris lendült át. Virágba borult a fal, a szoba megnyúlt, a dallam felerősödött. Egy egész színi társulat foglalta el a rögtönzött színpadot. Mindhárman egymásba karoltunk az ágyon. Láttunk porondmestert előugrani varázscilinderből, büszke állatidomárt és tajtékzó vadakat.

::::::: Még, még, még! - kiáltott a lány, majd újra tapsolt.

A bársonyládából zenekar ugrott elő, szintetizátor hangján sziszegő kígyók, saját gerincüket összecsomózó artisták. A tenger lengése már a teraszig ért, tavirózsák nyíltak a sós vízen. Fürödni volt kedvünk! Gondolatban velünk úsztak a tigrisek és a zene. Víz alatti patakok fakadtak, ércek és borostyán borzongott a felszínen. A horizonton színes szalagok úsztak. Megsimogattam a sármányt.

::::::: Ugye nem félsz?

::::::: Hangja kicsit reszketett, de éreztem bízik bennünk.

Hatalmas fákból kivájt hajók úsztak felénk, ágyúik megcsillantak a ferde szélben. Termékeny szirtek emelkedtek átlátható dzsungelekkel. Megint elcsattant egy vidám taps, és szabadnak éreztük a légies fuvallatot.

A falon újabb és újabb ablakok nyíltak. A lány egy pillanatra megszakította a dallam sodrását, csöndet intett hangnak, s hangtalannak. A távolba nézett.

::::::: Szigetet látok, rajta emberek. Szerelmesen állnak az esőben, mint madár a szellőben, ha dalol, ha dalol.

::::::: Dalol! - szólt kis barátunk.

Hosszúra növesztette lábait és vállunkon billegette magát a zene hullámaira.

bsa6

Hobo 70. születésnapján a Nemzeti Színházban – Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Mivel foglalkozol mostanában?

– Évente egy-két új saját dalt veszek fel barátokkal, de ami mostanában leginkább kitölti a napjaimat, az egy 100 magyar zenészt bemutató irodalmi, képes portrékötet. Miki 357-tel (fotós és operatőr, az utóbbi évek egyik legfelkapottabb magyar kliprendezője – a szerk.) dolgozunk rajta, ő fotózza, én írom. Alapvetően szépirodalmi jellegűek lesznek az írások, de sokkal kevesebb fikciós és több valós elemmel, mint a Rocklitera esetében. A tervek szerint ősszel fog megjelenni, Etalon lesz a címe. Egyaránt szerepelnek benne a ’60-as, ’70-es évek nagy sztárjai és mai fiatal tehetségek. Az LGT-től és az Omegától a Supernem és a 30Y tagjain át a Middlemist Redig és Iamyankig terjed a szórás. Fateromhoz egy verset írtam, mely számtalan próza mellett az egyetlen lírikus munka lesz az új könyvben.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET: