KULT
A Rovatból

Az anyja elrabolta őt, 12 évesen prostit játszott, és félreértésből hívta a férjére, Josh Brolinra a rendőröket – Diane Lane 60 éves

Számos sikerrel a háta mögött elgondolkodott azon, hogy neki való-e a színészet, vagy csak az apja erőltette rá az egészet. Végül a visszatérés mellett döntött, és generációjának egyik legismertebb sztárja lett.


Diane Lane 1965. január 22-én született New Yorkban. Édesanyja, Colleen Leigh Farrington egy éjszakai klub énekesnője volt, illetve a Hónap Playmate-je a Playboy magazin 1957. októberi számában. Apja, Burton Eugene Lane drámatanárként dolgozott, a színész-rendező John Cassavetesszel közösen vezetett egy színészi műhelyt, de taxisofőrködött is, később pedig humán tudományokat tanított a New York-i City College-ban.

Diane mindössze 13 napos volt, amikor a szülei elváltak. Colleené volt az elsődleges felügyeleti jog, így vele volt egészen hatéves koráig. Az anyja ezután Georgiába költözött, a kislány azonban New Yorkban maradt az apjával. Jó ideig különböző New York-i szállodákban éltek, és Burt gyakran vitte magával a kicsit dolgozni a taxijában.

Lane-t már egészen kislánykora óta foglalkoztatta a színészkedés, amit az apja is szorgalmazott. Miután Burt észrevette egy színházi társulat hirdetését, amelyben fiatal lányt kerestek, elvitte Diane-t a meghallgatásra, s ő el is nyerte a szerepet.

Burt Lane ezután sok éven át a lánya menedzsereként tevékenykedett, aki 1971-ben szerepelt a Medea című produkcióban, amelyet görögül adtak elő. Lane végül a La Mama társulat tagja lett, és minden nyáron külföldre utazott turnézni. Az ilyen nyári munkák mellett persze továbbra is színpadra lépett New Yorkban. „Egyáltalán nem voltam sztár hatévesen. A sztárság nagyon káros lehet egy fiatal számára. Én szerencsére áldott voltam, amiért az apám a koromat meghaladóan beszélgetett velem mindenről, és arra ösztönzött, hogy ne érezzem magam soha egy darab húsnak, ez pedig nagyszerű volt” – nyilatkozta erről az időszakról.

16 évesen lelépett

Lane színpadi karrierje az 1970-es évek végére leáldozóban volt. Egyik utolsó jelentős színházi szerepét 1977-ben kapta, a Runaways című darabban egy fiatal prostituáltat alakított 12 évesen. A produkciót később Tony-díjra jelölték.

Amikor tinédzser lett, modell akart lenni. Ezt az álmát azonban feladta, amikor Eileen Ford, a híres Ford Modellügynökség feje közölte vele, hogy a nyaka nem elég hosszú a modellkedéshez. Így Lane a filmekre összpontosította a figyelmét. 13 évesen kapta az első munkáját, ami rögtön főszerep lett, ráadásul egy olyan nagynevű rendező filmjében, mint George Roy Hill (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, A nagy balhé): ez volt az két Oscar-díjra is jelölt, 1979-es Egy kis romantika. Egy fiatal amerikai lányt alakított, aki a szüleivel Európában nyaral, és beleszeret egy francia srácba. A lány megszökik egy piti bűnöző segítségével, akit Laurence Olivier játszott. Lane elismerő kritikákat kapott az alakításáért, ugyanebben az évben pedig már a Time magazin címlapján szerepelt, amely feltörekvő hollywoodi sztárként emlegette.

Amikor 16 éves lett, kiharcolta a bíróságon a függetlenségét az apjától, és egy hétre Los Angelesbe repült a barátjával, Christopher Atkins színésszel, akivel együtt játszott az 1981-es Child Bride of Short Creek című tévéfilmben. „Meggondolatlan viselkedés volt, ami abból fakadt, hogy túl fiatalon túl sok függetlenséget kaptam” – nyilatkozta később erről. Amikor visszatért New Yorkba, egy barátja családjához költözött, nekik fizetett lakbért. 1981-ben beiratkozott a középiskola levelező tagozatára. Az anyja azonban felkereste, és arra kényszerítette, hogy menjen el vele Georgiába (kvázi elrabolta). Lane és az apja ezért feljelentették Colleent, hat héttel később a lány így újra New Yorkban volt. A következő három évben nem is beszélt az anyjával, de végül kibékültek.

Az első sikerek

Lane színészi karrierje az 1980-as évek elején tovább virágzott. Feltűnt például több, Francis Ford Coppola által rendezett filmben is: A kívülállókban (1983) és a Rablóhalban (1983) is ő volt a női főszereplő, és már ismertebb volt, mint a férfi partnerei (többek között Tom Cruise, Patrick Swayze, Matt Dillon, Rob Lowe, Emilio Estevez, C. Thomas Howell, Ralph Macchio, Mickey Rourke, Nicolas Cage).

A harmadik Coppola-filmje az 1984-es Gengszterek klubja volt, ami kudarcot vallott a kasszáknál és a kritikusoknál is. A legtöbben úgy vélték, Lane nem volt megfelelő a szerepre, hiszen csupán 18 évesen kellett az akkor 35 éves Richard Gere által alakított gengszter barátnőjét játszania.

A Gengszterek klubja elhasalása annyira rosszul esett Lane-nek, hogy néhány évre abbahagyta a színészkedést. Persze akkor már megtehette ezt, mivel többszörös milliomos volt. Abban az időben épp a feltörekvő rockzenésszel, Jon Bon Jovival járt, így inkább elkísérte őt a turnéira, közben pedig elgondolkodott a színészi jövőjén. Későbbi elmondása szerint úgy érezte akkor, hogy csak az apja kényszerítette erre a pályára, és nem volt biztos benne, hogy ő ebben szeretne kiteljesedni. Végül azonban úgy döntött, hogy mégis ez az ő útja, és elkezdett azon dolgozni, hogy újra felépítse a karrierjét.

Küszködés, házasság

Az 1980-as évek vége és az 1990-es évek eleje kemény volt Lane számára. Bár viszonylag folyamatosan dolgozott, a szerepválasztásai sokszor félrementek. Az olyan filmekben játszott szerepek, mint a Lady Beware (1987), a Chicago Blues – A nagyváros (1987), a Love Dream (1988) vagy a Vital Signs (1990) szintén nem a legjobb formáját mutatták. A szakmai nehézségek ellenére legalább a magánélete javult. 1988 októberében hozzáment Christopher Lamberthez, akitől megszületett Eleanor nevű lánya 1993-ban, Lamberttel pedig együtt játszottak a Gyilkosság lólépésben (1992) című krimiben.

Lane ebben az időszakban aztán hozott néhány jó színészi döntést is. Például volt egy mellékszerepe az 1992-es, Robert Downey Jr.-féle Chaplinben, illetve feltűnt az 1993-as Indián nyárban is.

Lane filmes karrierje a kilencvenes évek közepén-végén továbbra is küzdelmekkel volt teli, de az elmondható, hogy egyre nagyobb feltűnést keltő produkciókban játszott. Szerepelt például az 1995-ös Dredd bíróban Sylvester Stallone oldalán. Később elismerte, hogy ez sem volt egy jó döntés. „Az ügynökeim vettek rá, hogy csináljam meg azt a filmet. Azzal hitegettek, hogy nagy ismertséget biztosítana nekem. Én meg erre azt mondtam nekik: »Nézzétek meg Stallone utolsó nyolc filmjét! Mi lett azokkal a nőkkel, akikkel együtt dolgozott?«. Később kirúgta az ügynökeit.

Negyven fölött a csúcson

Ezután szerencsére a felívelés időszaka következett: Lane újra rábólintott egy Francis Ford Coppola-filmre (a negyedikre), az 1996-os Jackre, ami egy kisebb siker lett: a Robin Williams által alakított, gyorsan öregedő kisfiú édesanyját játszotta. Majd szerepet kapott a Gyilkosság a Fehér Házban (1997) című akció-krimiben is Wesley Snipes mellett. Ezután jött 1999-ben a Séta a Holdon című romantikus dráma Viggo Mortensennel és Liev Schreiberrel, amiért már remek kritikákat kapott, s az akkor 34 éves Lane pályája újra egyenesbe állt. 2000-ben szerepelt az év egyik legnagyobb sikerfilmjében, a Viharzónában George Clooney-val és Mark Wahlberggel, 2001-ben pedig Keanu Reeves oldalán tűnt fel az Aranytartalékban.

>Aztán jött a 2002-es év és A hűtlen című erotikus drámája, amelyet Adrian Lyne (Flashdance, 9 és ½ hét, Végzetes vonzerő, Jákob lajtorjája, Tisztességtelen ajánlat, Lolita) rendezett. A karaktere, Connie Sumner egy tehetős, férjezett (újra Richard Gere volt a párja) édesanya, aki egy nap minden különösebb ok nélkül mindent elsöprő viszonyba kezd egy fiatalabb francia férfival (Olivier Martinez).

Lane-t több, prominens díjra is jelölték az alakításáért, többek között megkapta élete első (és eddig egyetlen) Oscar-jelölését is 2003-ban. A hűtlen rendesen feltornázta az ázsióját.

Utána olyan filmekben tűnt fel, mint a Napsütötte Toszkána (2003), a Hollywoodland (2006), a Gyilkosság online (2008), a Hipervándor (2008) vagy (megint csak Gere-rel) az Éjjel a parton (2008).

Megverték, vagy nem verték meg?

S bár Lane karrierje ismét a csúcsra ért, nem félt az üzleti életben is keményen játszani, ha kellett. 2003-ban például több millió dollárra perelte be az Intermedia Film Equities USA-t, amikor a cég szerződést kötött vele a Me Again című film főszerepére, amely azonban soha nem készült el. A kontraktus szerint ugyanis a film elkészülésétől függetlenül ki kellett volna fizetni őt. Az ügyet később peren kívül rendezték.

Ráadásul a magánélete is virágzott ekkoriban. Már majdnem egy évtizede volt egyedülálló anya, miután 1994-ben elvált Christopher Lamberttől, amikor másodszor is férjhez ment (közben csak a rendező Danny Cannonnal járt kb. egy évig, akivel a Dredd bíró forgatásán jött össze). A színész Josh Brolin már évek óta ismerte, majd két év randevúzás után, 2004 augusztusában hozzá is ment feleségül. Ugyanazon év december 20-án Lane kihívta a közös otthonukba a rendőrséget, miután csúnyán összeveszett Brolinnal. A színészt akkor le is tartóztatták családon belüli erőszak vádjával. Diane azonban végül nem emelt vádat, a pár szóvivője pedig csupán egy „félreértésnek” nevezte az esetet. S tán ezt támasztja alá az is, hogy Lane és Brolin ezután több mint nyolc éven egy vérbeli hollywoodi álompárt alkottak. Kb. 11 éve voltak együtt, ebből pedig nyolc és felet házasságban, amikor 2013 januárjában a szakítás mellett döntöttek. A válásukat még ugyanazon év novemberében mondták ki hivatalosan. Közös gyermekük nem született, így Lane-nek megmaradt (a most 31 éves) Eleanor az egyetlen csemetéjének. Illetve egyetlen vér szerintinek, mivel a Brolinnal való házassága alatt örökbe fogadta annak előző frigyéből (Alice Adairrel) származó lányát, Edent.

A Josh Brolinnal való válása óta, vagyis már több mint 11 éve nem nagyon hallani semmit Lane magánéletéről: nemhogy nem ment újra férjhez, még párkapcsolatba sem bonyolódott, legalábbis nem tudni ilyesmiről. Vagyis azóta hivatalosan egyedülálló.

Hatvan fölött is kell

S bár a szerelemben elbukott, a karrierje a 2010-es években, immár 45 év fölött új lendületet kapott. Főként a 2013-as kasszasikerrel, Az acélemberrel, amelyben Superman nevelőanyját, Martha Kentet alakította, s amely révén a DC mozis képregényuniverzum további filmjeiben is feltűnhetett, így a Batman Superman ellen: Az igazság hajnalában (2016), vagy Az Igazság Ligája mozis (2017) és rendezői (2021) verziójában. Persze emellett kisebb, elismert filmek is kötődtek a nevéhez, például a Trumbo (2015), a Mélytorok: A Watergate-sztori (2017), a Pszichoanyu (2018) vagy A vér földje (2020), amelyben a DC-filmek után ismét Kevin Costner játszotta a párját. Ez utóbbi egyébként Lane utolsó egész estés filmje mostanáig, 2021-ben ugyanis átpártolt a sorozatokhoz: olyan szériákban tűnt fel, mint az Extrapolációk, a Viszály vagy legutóbb a tavalyi Talpig férfi. Nem mellesleg pedig ő szinkronizálta Riley anyukáját a két Agymanók-filmben és a nemrég streamingre került Álom Stúdió című sorozatos spin-offjában.

Vagyis elmondható, hogy Diane Lane a hatvanas éveibe lépve is keresett színésznő. Sőt, visszatért a filmekhez, mivel legközelebb az Oscar-jelölt Corpus Christi című lengyel film rendezője, Jan Komasa új thrillerjében, az Anniversaryban lesz látható Kyle Chandler, Zoey Deutch, Dylan O’Brien, Phoebe Dynevor és Mckenna Grace oldalán. Várjuk!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk