Ártatlannak hitt, mindennapi hazugságok, amelyeket könnyű elhinni
Ehhez találsz inspirációt és a személyes tapasztalataira épített tanácsokat ezen az oldalon. A szerző pontosan tudja, hogy milyen igazán mélyen lenni, és azt is, hogy hogyan lehet felállni onnan. Mert mindig fel lehet állni. És miután ezt megtetted, már soha többé nem fogsz hinni a lehetetlenben!
Van egy életforma, amely viszonylag ritkán fordul elő a földi ökoszisztémában: az őszinte ember. Néhányat persze szinte mindannyian fel tudunk sorolni magunk körül, de van, akinek egy keze is elég a számoláshoz. Ha pedig jobban belegondolunk, és tényleg komolyan vesszük az őszinteség definícióját, akkor könnyen lehet, hogy nagy gondba kerülünk, amikor akár csak egyetlen ilyen embert is próbálunk megnevezni. Beleértve önmagunkat is.
Mert bár szeretjük magunkat őszinte, tisztességes, mindig határozott erkölcsi normákat követő, helyes úton járó, jó embernek hinni, a valóság többnyire jóval árnyaltabb a fejünkben élő képnél. És ez persze nemcsak a saját magunkról alkotott képre igaz, hanem az embertársainkhoz való viszonyulásunkra is.
Az általánosan is jellemző bipoláris gondolkodás (a világ vagy fekete, vagy fehér, az emberek vagy jók, vagy rosszak) a bizalmunk osztogatásában is megjelenik: van, aki előtt gondolkodás nélkül bezárjuk az ajtónkat, esélyt sem adva neki arra, hogy az előítéleteinket megcáfolja, és olyan is van, akit naiv (vagy már egészen ostoba) hittel idő előtt beengedünk elménkbe és szívünkbe.
Aztán koppanunk. Pedig olyan jól indult minden. "Biztosan igazat mond!" Hát persze, hogy igazat mond! Tutira. Miért is hazudna bárki is, aki olyan jó embernek tűnik... Hiszen az évtizedek alatt formálódott világképünk alapján a "rosszaktól" nem várunk őszinteséget, a "jókról" viszont ezt feltételezzük minden körülmények között. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy vannak hamis barátok, érnek hatalmas csalódások, és bizonyos élethelyzetekben még a legjobbnak gondolt ember is kifordulhat magából.
Az őszinteség hiánya azonban nem is mindig ezekben az extrém helyzetekben okozza a legnagyobb károkat, hanem sokszor azokban az ártatlannak hitt mindennapi játékokban, amelyeket többnyire észre sem veszünk, vagy természetesnek tekintünk.
Zsigerből megy a kamu
Mondhatnám, hogy gonosz, hazug világban élünk. Hazudnak a politikusok, hazudik a média, hazudunk egymásnak, hazugságból épített várakban élünk. Népszerű kiáltvány ez, sokan le is aratják érte a babérokat, vagy csak önmagukat nyugtatgatják vele, de még ha hangzatos is, sok értelme nincsen. Persze van igazságalapja, tényleg gyakran futunk hazugságokba, azonban ennek mélyebben húzódó okát gyakran nem is az emberi gonoszságban, hanem sokkal inkább a tudatlanságban találjuk.
Mert átverni csak azt lehet, akinek nincsen elég ismerete. Vagy magáról a hazugságról, vagy annak következményeiről. Akit gyermekkora óta bombáznak a hazugságokkal, annak fel sem tűnik, ha kap egy újabbat. Aztán már az sem, ha ő adja másnak. Így válik szép fokozatosan a kultúránk részévé a hazugság. Megtanuljuk, hogy a nem szimpatikus ismerőssel, a nem szeretett családtaggal vagy a szerettünk által kedvelt vadidegennel jópofizni kell. Egy erőltetett mosollyal és néhány semmitmondó szóval betakargatjuk a hányingert és a "tűnj már innen a közelemből" érzésünket, aztán eljátsszuk ezt újra legközelebb is. Újra és újra, amíg valamelyikünk élete végéhez nem ér.
Megtanuljuk, hogy kifelé mutassuk a szépet, hitessük el mindenkivel, hogy fantasztikus dolgokat érünk el, hogy csodálatos a párkapcsolatunk, hogy nagyszerű családi életet élünk, hogy a közösségi médiára feltöltött szelfieinken spontán elkapott, őszinte pillanatokat mutogatunk... és miközben egész hatékonyan elhitetjük mindezt másokkal (meg ők is velünk), észre sem vesszük, hogy az önbecsülésünket mekkora hazugságokra építettük. És azt sem, hogy mindeközben belülről rohad a házunk.
Ez a méreg lassan öl. Nehezen kimutatható, és amikor már egyértelműen látszik a hatása, a legtöbb ember nem is gondol rá, hogy szenvedéseinek mi a valódi oka. Amikor már a kemoterápia és a természetgyógyászat között vacillál a pozitív szövettani eredményét látva, vagy amikor a félelmei miatt lemond egy régi álma megvalósításáról, vagy amikor egy újabb kapcsolata ment kínok között a kukába, akkor ki gondolna arra, hogy lassan adagolt hazugságok vezettek idáig? Másoktól benyelt, vagy éppen saját maga által kreált hazugságok.
Kulturális berögződés ide vagy oda, a hazug játszmák mindig visszacsapnak. Nem mindig azonnal, de idővel biztosan. Hiába gondoljuk, hogy egy apró hazugsággal nem árthatunk a gyermekünknek, egy elhallgatott ténnyel nem árthatunk a párunknak, egy nem őszinte gesztussal nem árthatunk önmagunknak, ezek szép fokozatosan lerakódnak, és formálják a tudatunkat. Akinek pedig egészségtelenné válik a tudata, az a testét és a lelkét is elkezdi mérgezni.
Belénk van kódolva?
Persze a társadalmi szokások létjogosultságának megkérdőjelezése után is marad még érv a hazug játszmák mellett – méghozzá nem kisebb, mint maga az evolúció. Elég ha csak körbenézünk egy picit, és az állatvilágban, sőt, a növények között is rengeteg példát találunk a megtévesztésre, az álcára, a becsapásra. A kaméleon nem azért váltogatja a színeit, mert így azt érezheti, hogy "hű de jól nézek ki!", hanem a hatékonyabb rejtőzködés és az egymás közötti kommunikáció érdekében. Vagy gondolj a húsevő növények áldozatcsalogató trükkjeire. A hazugság tehát mindig is jelen volt az élővilágban.
Van azonban egy nagy különbség a fenti példák és az általunk alkalmazott legtöbb hazugság között: míg az állatok és a növények játszmái a túlélést és a fajfenntartást szolgálják, addig az emberi játszmák többségéről ez nem mondható el. Sőt, könnyen válhatnak életellenessé. Nekünk ugyanis nem kell elhitetnünk másokkal, hogy kedveljük őket, vagy hogy baromi jó az életünk. Megtesszük, mert a pillanatnyi jó érzésünk vagy az aktuális érdekünk felülírja a hosszútávú boldogság iránti vágyunkat.
Belül mélyen persze mindenki tudja, hogy nem attól lesz boldog, hogy másoknak ezt hazudja, és nem is attól, hogy mérgező kapcsolatokat ápolgat, a legtöbben mégis megteszik, mert nem használják ki azt az óriási lehetőséget, amit nehézségeink legfőbb okozója és megoldója, a saját agyunk kínál számunkra.
A legtöbb esetben nekünk nem kell hazudnunk. Csinálhatjuk máshogy is. Felvállalhatjuk őszintén önmagunkat. Élhetünk frusztráció nélkül is. Válthatunk munkahelyet, kizárhatjuk az életünkből azt, akinek nincsen ott helye, költözhetünk máshová, vagy felépíthetünk ugyanott valami egészen újat. Leszarhatjuk, hogy mit gondolnak rólunk mások. Mint egy virág a réten, aki valószínűleg nem lesz depressziós, ha nem olyan piros, mint a szomszédja.
Agyi kapacitásaink azt is lehetővé teszik, hogy különbséget tegyünk a rövidtávú és a hosszútávú érdekeink között. Megérthetjük, hogy ami most kényelmes, az hosszútávon baromi szűkké válhat. Mert két percig egész könnyű is lehet elviselni egy kellemetlen helyzetet, egy frusztráló személyt vagy egy energiavámpírt, de évekig vagy évtizedekig már nem annyira. Még akkor sem, ha nem ugyanarról a személyről van szó, hanem mindig egy újabbról. Önmagunk tönkretételének tényén ez nem változtat.
Kegyes hazugságaink kegyetlensége
Van az a hazugság is, amivel azt hisszük, segítünk a másiknak. Segítünk neki megnyugodni, segítünk neki jól éreznie magát, vagy segítünk neki elviselni egy helyzetet. Ezért vesznek sokan udvariasan a sütiből, amit legszívesebben a WC-n húznának le, vagy ami egyszerűen már túl sok nekik, csak nem merik kínálójuknak ezt őszintén elmondani. Ezért mennek el sokan a barátaikkal, a párjukkal vagy a kollégáikkal olyan programra is, amitől herótjuk van, csak mert nem merik azt mondani, hogy bocsi, nekem ez nem okoz örömet. És ezért hallgatják annyian órákig a környezetük kéretlen tanácsait, értelmetlen nyafogásait vagy semmitmondó pletykálásait, csak mert képtelenek kimondani azt a hárombetűs szót, hogy NEM. Köszi, én ebből nem kérek.
Az emberek többsége szinte az anyatejjel együtt magába szívta a megfelelési kényszert. Inkább a konfliktust fel nem vállalva, szép udvariasan tönkreteszi magát, mintsem hogy kiálljon a saját érdekei és érzései mellett, és őszintén elmondja, ha valami nem jó neki. Inkább várakozik, hogy valami majd csak megváltozik, mintsem hogy kezébe vegye az életének irányítását, és álarcosbál helyett csak őszinte emberi kapcsolatokat őrizzen meg.
Sokan tévesen összekapcsolják az őszinteséget a kegyetlenséggel. Nem, nem kell tőrként a másikba döfni az igazságot. Attól még, hogy az igazat mondod, mondhatod számára befogadható csomagolásban is. Még ha fáj is neki, hosszútávon ez jelenti a valódi segítséget. Mert ha nem jó a süti, legközelebb tud mást adni. Ha nem jó a program, legközelebb tud másra hívni. Ha nem te vagy a megfelelő ember, aki meg tudja őt hallgatni (mert nem vagytok egy hullámhosszon, vagy mert valójában egy energiavámpír), akkor tud mást keresni. Nem az őszinteség a valódi kegyetlenség, hanem az, ha valaki elfojtja a saját érzéseit.
Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy akár csak rövidtávon is jót teszünk a másikkal, ha hazudunk neki. Nemrég láttam videón egy rövid TED-előadást, amiben egy ápoló mesélt arról, hogy miért válaszol igennel a haldoklóknak, akik megkérdezik, hogy meg fognak-e halni. Régen hazudott ő is, mert nem akart nekik fájdalmat, önmagának pedig frusztráló perceket okozni. Aztán egyik alkalommal máshogy csinálta. Elmondta. A reakció pedig egészen váratlanul érte: a haldokló ember ugyanis nem összezuhant, hanem megnyugodott. És azóta ugyanezt tapasztalta szinte minden egyes betegnél.
Nem értek egyet emberi sorsok predesztinálásával, amit az egészségügyben sokan megtesznek, de a hazugsággal sem, ami átitatja a kultúránkat. Egy haldoklónak is el lehet mondani őszintén, hogy a jelenlegi ismereteink alapján hamarosan meghal, de mindent megteszünk, hogy a tudásunkat a szolgálatába állítsuk. És bár a példa extrém, de pontosan ugyanez igaz a mindennapi apró (vagy nagyobb) hazugságainkra is.
Tudod, miről szól ez valójában? A tiszteletről, vagy annak hiányáról. Mindegy, hogy mivel magyarázzuk – megfelelési kényszerrel, társadalmi szokásokkal, érdekekkel, kényszerhelyzettel –, a tényen ez nem változtat: aki hazudik, az nem tiszteli eléggé sem a másik embert, sem önmagát.
Aki fontos számodra, annak nem azzal adsz a legtöbbet, ha egy számára azonnal befogadható, átmenetileg a lelkét simogató hazugságot tálalsz, hanem azzal, ha őszintén elmondod az igazságot, és segítesz neki azt először emészthetővé, aztán hasznossá tenni.
Mind közül a legveszélyesebb
Hazugságaink tárháza kimeríthetetlennek tűnik, ha egy másik ember megtévesztése a cél. Van azonban valami, ami még ennél is sokkal veszélyesebb tud lenni: az, amikor önmagadnak hazudsz. Amikor elhiteted magaddal, hogy az utált munka jó lesz neked. Amikor bemeséled magadnak, hogy az álmod megvalósításához kevés vagy, és igazuk volt azoknak, akik megpróbáltak lebeszélni róla. Amikor beleragadsz egy langyos vagy akár egy mérgező kapcsolatba, mert elhiteted magaddal, hogy a gyerek, a tisztesség, a sajnálat, vagy bármi más miatt ott kell maradnod. Amikor olyan életet élsz, amiben nem tudsz kiteljesedni, de csak várakozol, hogy egyszer majd másképp lesz.
Ezek a legveszélyesebb hazugságok, mert ezek bármelyikével egy egész életet végleg el lehet cseszni. Egy életet, aminek a végén senki nem fogja azt mondani, hogy "oké barátom, ez gyönge volt, játszd újra ügyesebben!"
Érted, ugye?
