KULT
A Rovatból

Amikor a Marvel a Star Wars babérjaira tör – A Hangya és a Darázs: Kvantumánia-kritika

A Kvantumániával elindul a Marvel Mozis Univerzum 5. fázisa, egyben megismerjük a következő néhány év Marvel-filmjeinek legfőbb gonoszát, aki Thanost is könnyedén térdre kényszerítené…

Link másolása

A Hangya nevű szuperhős filmre vitele az MCU-ban (Marvel Cinematic Universe) rizikós lépésnek tűnt, hiszen sokan azt gondolták, hogy az olyan karakterek sikeres élő szereplős bemutatása után, mint a Vasember, Amerika Kapitány vagy Thor, eléggé megmosolyogtató lesz egy fickó, akinek az a képessége, hogy irányítani tudja a hangyákat, és össze tud zsugorodni egészen apróra. Kevin Feige-ék ugyanakkor ettől sem riadtak vissza, s mivel 2014-ben az előre szintén lenézett A galaxis őrzőiből is menő kasszasikert tudtak faragni, nem volt akadálya, hogy egy évvel később a Hangya is bemutatkozhasson.

Egy vígjátékok műfajából érkező rendezőre volt szükség a lazább hangvételhez, s miután a kiválasztott Edgar Wright (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Scott Pilgrim a világ ellen) végül kiesett a projektből, Peyton Reed (Hajrá, csajok!, Pokolba a szerelemmel, Szakítsz, ha bírsz, Az igenember) ugrott be helyette.

A Hangya pedig szépen termelt 2015-ben, s talán az volt a legfőbb bája, hogy meg sem próbált a „nagyok” nyomába érni: egy kisebb hőst mutatott be egy kisebb volumenű kalanddal, semmi világmegváltás, cserébe viszont jó dumák, jó karakterek, működő humor.

Sőt, a zsugorodáshoz kapcsolódó vizuális látványvilág felidézte a Drágám, a kölykök összementekhez kapcsolódó kellemes emlékeinket is. A második rész, A Hangya és a Darázs 2018-ban pedig pontosan ezt a szellemiséget vitte tovább, sőt, végre megérdemelten főszerepbe tett egy női Marvel-hőst is (megelőzve Marvel Kapitányt), s ugyancsak nem vallott kudarcot.

E hosszú bevezetőre pedig azért volt szükség, mivel a harmadik Hangya-film, a Kvantumánia már eltért ettől a formulától. Nagyobb szabású lett. Ez persze alapvetően nem lenne baj, hiszen az előző két rész, valamint Scott Lang mellékkalandjai az Amerika Kapitány: Polgárháborúban (2016) és a Bosszúállók: Végjátékban (2019) már kimaxolták ezt a stílust.

A Hangya abszolút megérdemli, hogy ennyi film után végre nagyobb súly nehezedjen a vállára, elbírja azt, felnőtt a feladathoz. Igen ám, viszont a könnyedebb, humorosabb gondolatiság száműzésével épp a karakter és a franchise legfőbb erényén esett csorba: a lelkén.

A sztori szerint egyébként ugye a Bosszúállók: Végjáték óta, tehát négy éve nem láthattuk a vásznon Scott Langet (Paul Rudd), aki az univerzum sikeres megmentése után fürdőzik a sikerben: mindenki felismeri az utcán, ingyen kapja a kávét a kedvenc helyén, kiadott egy sikeres könyvet (magáról), és teljes értékű tagja a Pym-Van Dyne famíliának Hank (Michael Douglas), Janet (Michelle Pfeiffer) és persze a szerelme, Hope (Evangeline Lilly) mellett. Lánya, a tinédzser Cassie (Kathryn Newton) azonban mintha nem is az ő csemetéje lenne, hanem inkább Tony Starké, hiszen, bár a családjára nem jellemző, ő mégis egy technikai zseni, aki Hankkel együtt felfedezte, hogyan tudná feltérképezni a Kvantumvilágot (ahol Janet 30 évig raboskodott, mígnem A Hangya és a Darázsban ki nem szabadították). Arról azonban nem tudtak, hogy a miniatűr dimenzióba küldött jelet értelmes lények veszik, s máris mind az öten akaratukon kívül a Kvantumvilágba hoppanálnak, ahol egy rejtélyes Hódító uralkodik, s persze az ellenállás is erősen munkálkodik az elnyomás ellen.

Na és itt jön a címben hangoztatott Star Wars-párhuzam: a Kvantumánia alkotói ugyanis úgy döntöttek, ezúttal egy új terepet, egy új birodalmat mutatnak be, a film szinte a teljes játékidejében itt játszódik. Ez a világ pedig olyan, mintha a messzi-messzi galaxis egyik távoli bolygója lenne, tele furábbnál furább lényekkel, földrajzzal, építészettel, infrastruktúrával és szokásokkal. Ugyanakkor az elnyomó-lázadó párhuzam is adott. A Marvel saját berkein belül A galaxis őrzőihez áll a legközelebb: mintha egy űropera zajlana a szemünk előtt, csak nem az űrben, hanem a Kvantumvilágban.

A különbség csupán annyi, hogy Peyton Reed filmje nem kapott olyan jó forgatókönyvet, karaktereket, szituációkat és dumákat. A Kvantumániát két évvel ezelőtt kezdték el forgatni, tehát több mint másfél évnyi utómunkára volt szükség, ez pedig manapság elég sok idő, a produkciót látva azonban érthető. Maradjunk annyiban, hogy Paul Ruddék vélhetően a hónapokig tartó forgatás alatt több zöldet láthattak, mint amennyit Bear Grylls egész életében (na nem a természetben, hanem a stúdióban).

Látványorgia és vizuális túltengés jellemzi Reed harmadik Marvel-menetét: minden háttér, minden lény, minden növény és minden gépezet együtt adja ki azt a CGI-cunamit, amit az alkotók ránkokádnak.

Az akciók persze pofásak és valóban nagyszabásúak, kétség nem fér hozzá, hogy a second unit kitett magáért, mégis hiányzik valami.

Ráadásul még Kangot is bemutatják nekünk. Aki látta 2021-ben a Loki-sorozat első évadát, emlékezhet a fináléból arra az időről papoló fekete fickóra, akit Jonathan Majors (Az 5 bajtárs, Lovecraft Country, A vadnyugat törvényei szerint) alakított. A képregények ismerői már tudták, hogy ő Kang, a Marvel új fázisainak fő gonosztevője (pontosabban ott csak egy variánsát láthattuk), aki Thanosnál is nagyobbat emel a téteken. A Kvantumániában pedig jobban megismerjük, ezúttal a gonoszabb, hatalmasabb én elevenedik meg, aki ki akar szökni a Kvantumvilágból.

Majors egyébként kiválóan hozza a figurát, bár ezen kaland során még nem érezni, mekkora fenyegetést jelent majd a Bosszúállókra a következő években.

Reméljük, nemsokára valóban kimutatja a foga fehérjét!

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia tehát a fentieket summázva mindenképpen csalódás, hiszen a komolyabb hangvételben ez a figura kevésbé működőképes, az apa-lánya tematika hozhat talán némi mélységet a képletbe, de úgy egészében inkább egy színes-szagos látványbombát kapunk, mintsem egy emlékezetes blockbustert. Reméljük, Űrlordék és Marvel Kapitányék idén méltóbb kalandot hoznak magukkal a 3. fázis végéig, tehát a Végjátékig szinte hibátlan MCU-nak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk