MÚLT
A Rovatból

A roswelli UFO-baleset, az amerikaiak egyik kedvenc konteója

75 év után sem világos, mi is történt az Új-Mexikói légibázis -közelében.


Mielőtt Bill Clintont 1992-ben megválasztották az Egyesült Államok elnökévé, ígéretet tett arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázni kívánja a „roswelli UFO-baleset” néven elhíresült ügyet, hogy ország-világ előtt kiderüljön: valóban meglátogattak-e bennünket 1947 júliusában földönkívüliek, vagy pedig tényleg csak az amerikai légierő meteorológiai léggömbje esett-e le, ahogyan azt annak idején hivatalosan állították.

A nagy „feltárásból” semmi sem lett, sem Clinton, sem pedig a hasonló ígérettel előálló Barack Obama elnöksége idején.

2016-ban Hillary Clinton is, Donald Trump elnökjelölt riválisaként megpróbálta kijátszani a Roswell-kártyát, és valószínű, hogy nem emiatt bukta el a Fehér Házat. A 75. évforduló előtt néhány héttel azonban Bill Clinton egy tévés talk show-ban elmondta, hogy elnöksége idején egy szakértő csoportot küldött a szupertitkos nevadai körzetbe, az Area 51-be, ahol a közhiedelem szerint a lelőtt UFO-t és utasainak maradványait őrzik, és bizton állíthatja, hogy ott nincsenek földönkívüliek. Ezt azonban elnökként nem mondhatta el, mert a közhangulat nem ezt várta. Azt azonban elárulta, hogy a csoport vezetője egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, Sandy Berger volt, aki viszont 2015-ben elhunyt. Tehát az összeesküvés-elméletek gyártói és hívei háromnegyed évszázad után is elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket: a Roswell-ügy rendíthetetlenül őrzi helyét az amerikaiak konteó top 10-jében, John F. Kennedy meggyilkolása, a „hamisított” Holdra szállás, 9/11 és Elvis Presley halála között.

A 20. század leghíresebb UFO-sztorija 1947. június 26-án kezdődött. Az egész amerikai médiában megjelent Kenneth Arnold polgári pilóta története, aki „repülő csészealjakat” látott, tőle származik az elnevezés is.

Ezt követően több mint 800 hasonló bejelentés érkezett a hatóságokhoz. 1947. július első napjaiban a Roswelltől 50 km-re lévő Foster farm gondnoka, William Brazel ismeretlen eredetű romokat talált a birtokon. Ezt jelentette a roswelli seriffnek, George Wilcoxnak, aki a helyi légibázis hírszerző tisztjét, Jesse Marcel őrnagyot értesítette. Július 7-én Brazel elvezette a ranch-re a bázis különítményét, amely összeszedte az ominózus roncsokat, és elvitte azokat Roswellbe. Másnap Walter Haut tájékoztatási tiszt sajtóközleményt adott ki, amely szerint a 8. légi hadosztály 509. egységének tűzszerészei egy ”repülő csészealjat” találtak egy Roswell közeli farmon. A hírre azonnal lecsapott a sajtó, de a hadsereg gyorsan megállj parancsolt.

A 8. hadosztály parancsnoka, Roger M. Ramey tábornok elrendelte a tárgy maradványainak a texasi Forth Worth-i főhadiszállásra való szállítását, és első véleménye az volt, hogy olyan, mint egy meteorológiai ballon, földi radar reflektorával. Az FBI-nak adott július 8-i tájékoztatás szerint egy 6 méter átmérőjű ballonhoz volt kötve egy hatszög alakú „lemez”. Másnap a lapok a tábornokot idézték, aki egy sajtótájékoztatón a maradványok bemutatásakor megerősítette: egy meteorológiai ballon zuhant le.

Úgy tűnt, a „roswelli incidens” története ezzel le is zárult, és csak 1978-ban bukkant fel újra, amikor Stanton Friedman UFO-kutató interjút készített Jesse Marcellel, az egyetlen személlyel, aki végigkísérte a maradványokat a ranch-től Forth Worth-ig. 1979 novemberében mutatták be ezt a beszélgetést Friedman UFOs Are Real című dokumentumfilmjében.

Igazi visszhangja három hónappal később lett, amikor a National Enquirer bulvárlap felhívta rá a figyelmet. A nagy bomba azonban 1980 szeptemberében robbant, amikor tv-s dokumentumsorozatban Marcel elmesélte, hogy részt vett azon a bizonyos 1947-es sajtókonferencián, de nem hagyták szóhoz jutni.

„Ramsey tábornok azt mondta az újságíróknak, hogy csak egy meteorológiai ballon volt, felejtsük el. Persze mindketten tudtuk, hogy mi az igazság” – mondta az egykori tiszt.

Egy hónappal később megjelent Charles Berlitz és William Moore könyve, a Roswelli incidens, benne Marcel nyilatkozatával és első ízben esett szó benne „testmaradványokról”, amelyet egyébként Marcel élete végéig tagadott. A könyv szerint egy földönkívüli gép repülte át az Új-Mexikói sivatagot, hogy megfigyelje az amerikai hadsereg nukleáris fegyvereit, de villámcsapás érte, lezuhant és a fedélzetén lévő összes lény meghalt. Mindezt a kormány természetesen eltitkolta. Ez a felfogás uralkodott a témában egészen a 80-as évek végéig.

A könyvben a roncsokat Marcel és Brazel fia úgy írják le, hogy azok „semmi földön készült dologra nem hasonlítanak”, sőt, arra is történik utalás, hogy a Marcel által összegyűjtött anyag „különleges erővel rendelkezett” és hogy az első fotókon látható törmelékeket „kicserélték és elrejtették”. A hadsereg ugyanis mindenképpen le akarta állítani a repülő csészealjak körüli hisztériát. Voltak, akit állítólag megfélemlítettek, Brazelt pedig még egy időre őrizetbe is vették. A szerzők 7 tanúja jelentette ki, hogy látta a roncsokat, és ötüknek az volt a véleménye, hogy manipulálták azokat.

Ugyancsak a könyv kapcsán születtek meg a Roswelltől 300 km-re talált humanoid holttestek mítoszai is. Itt említik meg először Grady Barnett mérnök másodkézből való elbeszélését, mely szerint egy meg nem nevezett egyetem régészhallgatói találkoztak „földön kívüli” ronccsal és holttestekkel az Új-Mexikói San Agustin-síkságon, mielőtt a katonák kivezették őket a körzetből. A földre szállt idegenekről egyébként már 1949-50-ben tényként írt egy Frank Scully nevű újságíró, de néhány év múlva kiderült róla, hogy „dokumentumai” hamisítványok.

1991-ben Kevin Randle és Donald Schmidt UFO-baleset Roswellben című könyvükben már olyan tanúkat is találtak, akik szerint a Foster-ranch körül szigorú katonai kordont építettek a roncsok összegyűjtése idején, és hogy egy közel 150 méter hosszú „mélyedést” láttak a farm területén. Ekkortájt szólalt meg Thomas DuBose, a légierő nyugalmazott tábornoka, aki 1947-ben a roncsokkal pózolt a sajtónak, és elismerte, hogy valóban kicserélték az eredetieket. Ez a könyv azt is állítja, hogy Brazel a ranchen a balesetnek egy másik helyszínére is elvezette a katonákat, akik megdöbbenve tapasztalták, hogy ott már civilek is nézelődnek.

Randle és Schmidt felidézi, hogy 1989-ben az Unsolved Mysteries (Megoldatlan rejtélyek) című tv-műsorba, amely éppen Barnett sztorijával foglalkozott, élő adásban betelefonált egy Glenn Dennis nevű temetkezési vállalkozó, és azt állította, hogy több hívást is kapott akkoriban a légibázisról. Ezek során a holttestek konzerválásáról, valamint kis méretű, hermetikusan zárható koporsókról érdeklődtek tőle. Azt is elmondta, hogy egy helyi ápolónő beszámolt neki egy „földön kívüli boncolásáról”. Dennis 1991-ben az egykori sajtótiszt Walter Hauttal UFO-múzeumot is alapított Roswellben és több dokumentumfilmben is szerepelt. Randle viszont megkérdőjelezte a temetkezési vállalkozó szavahihetőségét, miután kiderült, hogy általa említett ápolónő nem is létezik. Ennek ellenére ez lett a legnépszerűbb elbeszélése a feltételezett UFO-balesetnek.

Ezután egyre vadabb elméletek láttak napvilágot. Friedman 1992-ben arról írt, hogy két repülő csészealj zuhant le, a nyolc földön kívüliből ketten életben maradtak, de őket a kormány őrizetben tartja. Randle és Schmitt 1994-ben már úgy tudták, hogy az idegenek holttesteit egyenesen a Fehér Házba szállították.

Nem késtek a hivatalos válaszok sem, miután a légierőnél belső vizsgálatot rendeltek el. Ennek nyomán két jelentés látott napvilágot: az 1994-es szerint az 1947-ben összegyűjtött anyagok a nagy magasságban végzett, katonai ellenőrzést célzó Mogul-program részét képezték, míg az 1997-es leszögezte: a földön kívüli holttestekről szóló beszámolókban minden bizonnyal ártatlanul összekeveredtek a katonai áldozatok és katonai gyakorlatokhoz használt emberalakú bábuk képei.

Mindez nem nyugtatta meg sem a közvéleményt, sem a kutatókat, akiknek többsége úgy vélekedett, hogy a lezuhant gép valójában az akkortájt kezdődött szovjet nukleáris kísérletek megfigyelésére szolgált.

A Time magazin és a CNN 1997-ben készült felmérése szerint a megkérdezettek többsége úgy vélte: valóban leszálltak „földön kívüliek” Roswellben, csak a tényeket a kormány hétpecsétes titokként kezeli. A 75. évforduló előtt néhány héttel készült egyetemi kutatásból pedig az derült ki, hogy az amerikaiak egyharmada ma is hisz az „idegenek” látogatásában.

Közben újabb világszenzációt okoztak Ray Santilli brit videóvállalkozónak 1995-ös felvételei, amelyeket állítása szerint egy amerikai katonai vezető készített egy földön kívüli boncolásáról. Santilli 2006-ban beismerte, hogy a film nagy része rekonstrukció, de kitartott amellett, hogy eredeti, azóta többségükben elveszett felvételek alapján készült.

2007-ben egy újabb könyvben a két évvel korábban elhunyt Walter Haut „eskü alatt tett vallomását” tették közzé, mely szerint ő látta a földön kívüli testeket. Ennek hitelességét viszont az tette kérdésessé, hogy a „vallomás” idején Haut már súlyos demenciában szenvedett és aligha lett volna képes a látottak részletes és pontos felidézésére.

A legőrültebb sci-fiket is felülmúlta azonban Annie Jacobsen amerikai újságírónőnek az Area 51 című könyve, mely szerint Joszif Sztálin felbérelte az egykori auschwitzi orvost, Josef Mengelét, hogy gyermek méretű, furcsa külsejű pilótákat „gyártson”, akiknek távirányított gépeik leszállnak Amerikában és pánikot keltenek. Jacobsen agyrémét azonban senki sem vette komolyan.

Bár semmi sem bizonyítja a mai napig a roswelli UFO-incidenst – sem pedig az ellenkezőjét –, hívei máig hangoztatják, hogy Washington rejtegeti az igazságot. A legkisebb „jelet” is bizonyítékként könyvelik el, miközben a városi legendák nyomán egyre szaporodik azoknak a helyszíneknek a száma, ahol a „leleteket” megtalálták.

Az idők során arra is fény derült, hogy az évtizedek során felkutatott több száz „tanú” többsége másoktól hallott történetet adott elő sajátjaként. Ez különösen a földön kívüliekkel való találkozásokra igaz. Az egyik szakértő, Karl T. Pflock meg is állapította, hogy mindössze négy olyan ember van, aki első kézből láthatta őket, ha egyáltalán léteztek, az összes többi vallomás az események után több mint 30 évvel hangzott el.

Megfontolandó megállapítást tett a Roswell-ügy és az éppen Amerikában vagy az egész világban uralkodó közhangulat összefüggéseiről két antropológus, Susan Harding és Kathleen Stewart. Szerintük például az 1980-as éveket jellemző bizonytalanság, a hidegháborús félelmet erősítő titkolózás pontosan megfelelt az akkoriban megjelent Roswell-könyvek sugallta összeesküvés-elméleteknek. Egyes szociológusok viszont a mítoszgyártás folyamatának az iskolapéldáját látták benne az incidenstől és az első demisztifikációtól a 30 éves hallgatáson át a mítosz újra felbukkanásáig és a média által gerjesztett „lavinahatásig”.

Három évvel ezelőtt a közösségi média is bekapcsolódott. A Facebookon indult el a Storm Area 51 mozgalom, amelyre alig egy hónap alatt 1,9 millióan jelentkeztek. Az ufológiai és a katonai titkok iránt érdeklődők 2019. szeptember 20-án találkoztak volna a nevadai sivatagban a földönkívüliek felkutatására. A kezdeményezés mögött egy magát vallási szervezetnek nevező csoport, a Shotposting állt, amely 87 ezer tagot mond magáénak és mindenben a természetfelettiséget keresi. A poszt elindítója végül feladta magát, mert félt, hogy az FBI is rászáll, és azt állította, hogy viccnek szánta az egészet.

Természetesen a moziban (A függetlenség napja, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága) és a népszerű tv-sorozatokban (X-akták, Űrszekerek) is rendszeresen felbukkant Roswell. A szerzők gyakran folyamodtak az „időutazás” fogásához, például a Futurama sorozat egyik epizódjában, ahol a 31.századból visszatérők okozzák a balesetet, de például az 1999-es Roswell: Támadnak az idegenek című tv-ben az incidens túlélői pusztítják el a Földet. Mindez azonban csak fikció, a teljes igazságot valószínűleg soha nem tudjuk meg.

Mindenesetre Roswell a mai napig jól megél a sztoriból: immár a város címerében hivatalosan is benne van egy „kis zöld ember”, és évtizedek óta vonzza a tántoríthatatlan ufológusokat. Ezekben a napokban a 75. évforduló kapcsán tudományos előadásokkal, gyermekprogramokkal, űrlény-vadászattal, koncertekkel és lézer show-kkal tarkított fesztivállal vonzza a város a látogatókat. Közben Nick Pope, a brit védelmi minisztérium UFO-kutatója arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyik helyi, ma már megszűnt lap, a Roswell Morning Dispatch akkori számaiban, ha figyelmesen olvassuk, benne lehet a rejtély megoldása. Kérdés, hogy minek örülnének jobban a rajongók: a mítosz fenntartásának vagy esetleg végleges lerombolásának?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
55 éve halt meg, mégis üresen áll Rákosi Mátyás sírhelye Farkasréten – rejtély, hová tűnt a diktátor urnája
Pontosan 55 éve halt meg Rákosi Mátyás. Különös élet várt rá a Szovjetunióban a bukása után.


Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Ő volt az egyetlen rend az életemben” – így szeretett bele gróf Széchenyi István egy elérhetetlen, többgyerekes asszonyba
Plátói szerelem, titkos levelek, évtizedes várakozás – így kezdődött minden, mielőtt a legnagyobb magyar feleségül vette volna Seilern Crescence-t. A szerelmük nemcsak Széchenyit változtatta meg, de talán a magyar történelmet is egy kicsit.


Este fél nyolc volt, amikor a Krisztinaváros úgynevezett Vérkápolnájában a legnagyobb magyar és a szívét tíz éve fogva tartó grófnő kimondta az igent – és ettől a perctől kezdve a szerelem nemcsak egy férfi életét, de egy ország sorsát is tovább formálta. Február 4-én 190 éve, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence grófnő Budán, a Havas Boldogasszony-plébániatemplomban házasságot kötött.

A diszkrétnek szánt, esti ceremóniára a korabeli sajtó szerint a templom és annak karzata is megtelt kíváncsi nézőkkel.

A szertartást Majsch Jakab plébános végezte, a tanúk között ott állt Keglevich Gábor és Prónay Albert is. Maga a vőlegény a naplójába jegyezte fel a pillanat lényegét, amely túlmutatott a külsőségeken. „Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott.”

Ez a házasság egy több mint egy évtizedes, plátói szerelem beteljesedése volt.

Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

Széchenyi István 1823-ban találkozott először Seilern Crescence-szel, aki ekkor már férjes asszony volt, háromgyermekes anya, a Zichy család tagja. Az alkalom egy családi esemény volt, és a gróf visszaemlékezéseiben úgy írta le ezt a napot, mintha villámcsapás érte volna:

„Abban a pillanatban beleszerettem. Nem tudtam ellene tenni semmit.”

A férfi, aki a katonai pályából kiábrándulva kereste a helyét, élete értelmét, olyan inspirációt kapott, amit talán semmilyen politikai esemény, semmilyen forradalom nem adott volna meg neki: egy nő csendes jelenlétét, aki nem vált a szeretőjévé, mégis felforgatta az egész világát.

A vonzalom szellemi és lelki partnerséggé mélyült, amely a reformkor hajnalán Széchenyi közéleti fordulatát is segítette.

A kettejük közti levelezés, amelyet ma a Széchenyi István Levelezései kritikai kiadás őriz, tanúsítja, hogy Crescence nem pusztán reprezentációs társ, hanem egyenrangú partner volt, akinek véleményére a gróf a legfontosabb döntéseiben is számított.

Az első találkozás után Széchenyi rendszeres vendég lett a Zichy-házban, de soha nem lépte át a határt, amit a kor társadalmi normái és Crescence házassága kijelölt. Ő csak udvarolt – elegánsan, távolságtartóan, szenvedélyesen.

A kortárs beszámolók szerint Zichy Károly tisztában volt Széchenyi érzéseivel a felesége iránt, de mégis kulturált, fegyelmezett kapcsolatot tartottak fenn,

nem rivalizálás vagy konfrontáció jellemezte őket. Széchenyi a Zichy család otthonában is rendszeresen megfordult, a társasági élet részeként. Sőt, Széchenyi és Zichy Károly néha együtt aggódtak Crescence egészségéért — például akkor, amikor gyengélkedett vagy a gyermeke születése körül voltak komplikációk. Ez olyan viszonyra utal, amely túllépett a puszta udvariasságon, és inkább közös emberi aggódást tükrözött.

Széchenyi levelei szerint valóban plátói érzelmekről volt szó, olyan mély és tiszta szerelemről, amely nem a testet, hanem a lelket akarta magához ölelni.

„Crescence, te vagy minden, amit nem kaphatok meg, mégis minden vagy, amiért érdemes élni”

– írta egyszer.

Ezek a mondatok nem a romantikus túlzás jegyében születtek. Széchenyi ekkoriban számos belső vívódással küzdött, és egyes kutatók szerint Crescence volt az, aki révbe vezette. Ő volt az a belső pont, ami mentén felépítette új önmagát: politikust, reformert, nemzetépítőt.

Szerelem, ami nem akart múlni

Zichy Károly, Crescence férje 1834-ben 49 évesen meghalt. A társadalmi illem szerint egyéves gyászt kellett tartani, így Széchenyi – a maga türelmével és kitartásával – tovább várt. Több mint tíz év vágyakozás, fájdalmas visszafogottság és lassan épülő érzelmi kötődés után végre eljött a pillanat: 1836. február 4-én, Budán, a Krisztinavárosi templomban Széchenyi István feleségül vette Seilern Crescence-t.

„Nem a szenvedély sodrásában, hanem a hűség csendjében szerettek egymásba.”

Ez volt az a mondat, amit később egy kortársuk írt róluk, és amely talán a legszebben összefoglalja, miért más ez a szerelem, mint amiket megszoktunk a történelemből. Nem tragédia, nem dráma, nem titkolózás volt – hanem kitartás, tisztelet és méltóság. Az asszony hét gyereket hozott a házasságba, és alig egy évvel később fiút szült Széchenyinek is. Béla fiukat két évvel később Ödön követte. Három közös gyermekükből a kislányuk, Júlia csecsemőként elhunyt.

A romantikus kapcsolat hivatalossá válása után Crescence nemcsak feleségként, hanem egyik legfontosabb szellemi társaként is jelen volt Széchenyi életében.

Ő kezelte az ügyeket, amikor a férfi már betegen, visszahúzódva élt, ő tartotta kézben a levelezéseket, és ő volt az egyetlen ember, akiben Széchenyi még akkor is megbízott, amikor már senki másban nem tudott.

A döblingi naplókban – ahol a gróf mentális állapota egyre inkább romlott – több bejegyzés is szól Crescence-ről:

„Ha ő nem lenne, már rég nem lennék.”
 vagy máshol: „Ő az egyetlen rend az életemben.”

Szövetség egy életre

A családi szövetség a méltatlan utolsó években is működött. Széchenyi 1848 szeptemberében került a Bécs melletti döblingi Goergen-féle magánszanatóriumba. Az intézmény a korabeli „őrültek tornyával” szemben akkoriban modernnek számító, humánus módszereket alkalmazott. A gróf külön lakosztályt kapott, amelynek a temetőre néző ablakait részben befalaztatta.

A mindennapokról fennmaradt beszámolók szerint keveset aludt, sokat sétált a szobájában, sakkozott, fuvolázott. Falk Miksa visszaemlékezése szerint Széchenyi „ama mélabús magyar népdalok egyikét fújta…”.

A döblingi évek azonban nem a szellemi leépülésről szóltak. Az 1850-es évek végére a gróf visszatért a politikai íráshoz: Londonban, németül jelent meg 1859-ben az Ein Blick (Pillantás) című röpirata, amely élesen bírálta az osztrák neoabszolutizmus propagandáját.

A röpirat miatt a bécsi rendőrség hamarosan lecsapott. 1860. március 3-án öt detektív és tizenhat rendőr szállta meg a döblingi intézetet, házkutatást tartva Széchenyinél és körének több tagjánál. Az iratok egy részét elkobozták, és a hatóságok egyértelművé tették: a szanatórium többé nem menedék. A fokozódó nyomás és a börtönnel való fenyegetés hatása a naplóbejegyzésekben is tükröződik.

„Nem tudom megmenteni magam!” – írta néhány nappal a halála előtt.

1860. április 8-án, húsvét vasárnapjára virradóan Széchenyi a döblingi lakosztályában pisztolylövéstől meghalt. A korabeli hatósági vizsgálat és a történészi konszenzus ma is az öngyilkosságot fogadja el.

A „nő szerepe” a tragédiában

De hol volt ebben a drámában „a nő szerepe”? Egyrészt ott volt a feleség, Seilern Crescence, aki Bécs közelébe költözve a döblingi időszakban is a belső kör része maradt. Ő intézte a családi és gazdasági ügyeket, támaszt nyújtva a férjének. Ő írta alá például a Deák Ferenccel kötött, 50 000 forintos kehidai birtokügylet szerződését is, amely évi 600 körmöci arany évjáradékot biztosított a családnak.

A levelezés és a dokumentumok a gondviselő, adminisztráló, hűséges társ alakját rajzolják meg, akit Széchenyi így jellemzett fiaiknak írt levelében: „Anyád minden tekintetben eszményi képviselője nemének.”

- írta Széchenyi István a fiához, Béla grófhoz intézett levelében. Ezzel szemben a történetben felbukkan egy másik nő is: Cibbini Matild báróné, Inkey Eduárdné. A kutatások szerint az ő besúgói jelentései vezettek a rendőri rajtaütésekhez.

Cibbini a bécsi udvar köreihez kapcsolódó kémnőként kulcsszerepet játszott a hatósági eljárások megindításában, amelyek végül a tragédiához vezettek.

A halál körülményeit illetően a magyar történetírás domináns álláspontja szerint az 1860. márciusi házkutatás és a fenyegetés olyan pszichés nyomást gyakorolt a grófra, amely a kimenetelt meghatározta.

A közvélekedés egy része és egyes publicisztikák máig nem zárják ki a politikai gyilkosság lehetőségét.

A halálhír után a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott. A temetésre 1860. április 11-én Nagycenken került sor. Az esküvő helyszínén, a krisztinavárosi templom falán ma emléktábla őrzi a házasság emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
114 éve született a Titanic utolsó, legtovább élt túlélője, aki emléktárgyait árulta, hogy fizetni tudja a számláit
Millvina Dean idős korára nehéz anyagi helyzetbe került. A hír eljutott a Titanic sztárjaihoz is, akik egy váratlan gesztussal segítettek.


114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.

Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.

Szülei Angliából készültek Amerikába kivándorolni, hogy a kansasi Wichitában dohányboltot nyissanak. A korabeli szénsztrájk miatt azonban az eredeti hajójegyüket a Titanicra módosították, ahol a harmadosztályon kaptak helyet.

A végzetes éjszakán, amikor a hajó jéghegynek ütközött, Millvina apja azonnal a kabinba rohant, felöltöztette a gyerekeket, és a fedélzetre küldte a családot.

Anyja később így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Búcsút intettem, ő pedig azt mondta, később utánunk jön.” Millvina, az édesanyja és testvére mentőcsónakba került, és a Carpathia mentőhajó fedélzetén élték túl a katasztrófát. Édesapjuk odaveszett.

Millvina egészen nyolcéves koráig nem is tudta, hogy a Titanicon utazott.

Évtizedekig csendes életet élt, a tragédia emléke csak a hetvenes éveiben kezdte újra foglalkoztatni, miután a roncs 1985-ös felfedezése után hirtelen a figyelem középpontjába került.

„Amíg 1985-ben meg nem találták a Titanic roncsait, senkit sem érdekeltem. Ki számít rá, hogy ilyen idősen lesz híres?”

– mondta később egy interjúban. Ezt követően a világ számos pontjára hívták meg rendezvényekre és kiállításokra. 1998-ban az Egyesült Államokba utazott egy Titanic-rendezvényre Springfieldbe, majd 1999-ben Montréalba is ellátogatott. Tervei szerint 2006-ban is részt vett volna a katasztrófa 94. évfordulójára rendezett megemlékezésén, de egy csípőtörés megakadályozta ebben.

2007 októberében, Barbara West Dainton halála után Millvina Dean lett a Titanic utolsó élő túlélője. Idős korára azonban anyagi nehézségekkel küzdött, és kénytelen volt a Titanicról származó emléktárgyait elárverezni, hogy fizetni tudja az idősotthon költségeit.

A hírre a Titanic című film rendezője, James Cameron, valamint a főszereplők, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet is felfigyeltek, és egy alapítványon keresztül támogatták őt. „Megtiszteltetés számunkra, hogy hozzájárulhatunk a Millvina Alapítványhoz” – nyilatkozták közösen.

Millvina sosem nézte meg az 1997-es filmet, és kritikusan viszonyult a tragédia szórakoztatóipari feldolgozásaihoz.

Amikor a Doctor Who című sorozat egyik epizódjában egy „Titanic” nevű űrhajó szerepelt, élesen bírálta az ötletet. „A Titanic története tragédia volt, ami annyi családot szakított szét. Elvesztettem az apámat, aki ott fekszik a roncsok között. Tiszteletlenségnek tartom, hogy egy ilyen tragédiából szórakoztató műsort csináljanak.”

Millvina Dean 2009. május 31-én, 97 éves korában hunyt el.

Az alábbi archív felvételen arról beszélt, hogyan kerültek a Titanicra:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
60 milliárdos adósság, 7 ezer utas a földön: 14 éve ezen a napon állt le a 66 éves MALÉV
A nemzeti légitársaság 2012. február 3-án, reggel 6 órakor függesztette fel működését, miután két gépét külföldön visszatartották. A Budapest Airport elvesztette legfontosabb partnerét és 1,5 millió utasát.


Pontosan 14 éve, 2012. február 3-án, reggel hat órakor a Ferihegyi repülőtér indulási oldalának kijelzőin egyre több járat mellett jelent meg a „Cancelled” felirat. A betonon kék-fehér festésű gépek sorakoztak, de már egyik sem készült felszállásra. Ezzel a képpel írta be magát a magyar polgári repülés történetébe a nap, amit sokan csak „Fekete Péntekként” emlegetnek: 66 év után leállt a MALÉV. 

A légitársaság vezetése hivatalosan reggel hat órakor függesztette fel a teljes kereskedelmi üzemét, miután a pénzügyi helyzet tarthatatlanná vált. A döntés közvetlen előzménye az volt, hogy hitelezők két repülőgépet – egyet Dublinban, egyet Tel-Avivban – nem engedtek felszállni, a leállás pedig aznap több mint hétezer utast hagyott a földön.

A végső lökést az Európai Bizottság január 9-i döntése adta meg, amely kimondta, hogy a magyar állam 2007 és 2010 között tiltott állami támogatást nyújtott a cégnek.

A Brüsszel által visszakövetelt összeg gyakorlatilag elvágta a további állami finanszírozás lehetőségét, a partnerek pedig bizalmukat vesztve azonnali előrefizetést kezdtek követelni a szolgáltatásaikért.

A leállás pillanatában a MALÉV adósságállománya körülbelül 60 milliárd forintot (akkori árfolyamon 270 millió dollárt) tett ki. A flotta 22 lízingelt utasszállítóból állt, a vállalat pedig közel 2600 embernek adott munkát. „Fájdalmas… ameddig lehetett, próbáltuk működtetni a Malévet, de meg kellett állnunk” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a leállás napján a Kossuth rádiónak, ahogy arról a The Irish Times is beszámolt. A hivatalos közlemény szerint a partnerek előrefizetési igénye felgyorsította a pénzkiáramlást. „Elnézést kérünk minden utasunktól” – zárult Limburger Lóránt vezérigazgató nyilatkozata. Egy vezető tisztségviselő a helyzetet így foglalta össze: „Egyetlen cég sem tudja teljesíteni a hónapokkal előre kért fizetéseket.”

A MALÉV bedőlése azonnali és súlyos következményekkel járt a Budapest Airport számára is, amely egyik napról a másikra elveszítette legfontosabb partnerét és az évi nagyjából másfél millió átszálló utasát.

A menedzsment 250 fős csoportos létszámleépítést jelentett be, és felfüggesztett több, összesen 60 millió eurót (akkori árfolyamon több mint 17 milliárd forintot) meghaladó értékű fejlesztést. A magyar légiközlekedésben keletkezett űrt a versenytársak villámgyorsan igyekeztek betölteni. A Ryanair már a leállás napján bejelentette, hogy két héten belül bázist nyit Budapesten, 31 új útvonalat indít, és 9,99 eurós (körülbelül 3000 forintos) bevezető árakkal csábítja az utasokat. A Wizz Air szintén megduplázta budapesti kapacitását, két új gépet állított forgalomba, és „rescue fare” néven speciális, kedvezményes jegyeket kínált azoknak, akiknek érvényes MALÉV-foglalásuk volt.

A leállás azonnal politikai vitát robbantott ki. A kormányoldal az Európai Bizottság döntését tette felelőssé, hangsúlyozva, hogy a kabinet a megelőző napokban csődvédelmi intézkedésekkel és egy rendkívüli vagyonfelügyelő kinevezésével próbálta menteni a helyzetet. Az ellenzéki MSZP szerint a csőd a kormány felkészületlenségének és semmittevésének az eredménye, és egy új, piaci alapon működő nemzeti légitársaság elindítását sürgették.

A „Fekete Péntek” hosszú távon is átrajzolta a budapesti légi forgalmat: bár az utasszám helyreállt, a fővárosi repülőtér elvesztette regionális elosztó, úgynevezett hub-szerepét. A MALÉV által fenntartott kiterjedt hálózat és az átszálló utasforgalom hiányát a piacot azóta domináló fapados légitársaságok modellje nem pótolta. Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk