A nők soha nem voltak olyan magányosak a gyereknevelésben, mint most – A Büfik és bukások írójával beszélgettünk
Herczeg Zsolt elsősorban politikai újságíróként ismert, ezért sokakat meglepett, amikor két éve a magánéletéről kezdett cikksorozatot írni a WMN.hu-n. Humoros apanaplója most könyvben is megjelent. Könnyed történeteinek mélyén súlyos párkapcsolati és társadalmi üzenetek rejtőznek.
Hogyan indult az apanapló?
– 2016 szeptemberében született meg a kisfiam, Tomika. Nem sokkal később sikerült elmennem túrázni a barátaimmal. Sétáltunk az erdőben, és arról meséltem nekik, hogy miket élek át apaként, mennyire béna vagyok a hirtelen rám szakadt teendők elvégzésében, és úgy általában milyen tragikomikus szituációkba kerül az ember egy újszülöttel. Ez a sztorizgatás a visszajelzések alapján nagyon viccesre sikerült, ezért barátom, Tomika keresztapja, Turányi-Vadnay Szabolcs azt mondta: „Te figyelj, ezt írd meg!” Jó, mondom, de hova? Nos, ő akkor egy olyan cégnél dolgozott, amelynek tulajdonosa D. Tóth Kriszta, a WMN.hu alapító főszerkesztőjének férje, ezért Kriszta kapta meg az írást. Ő elolvasta, jónak találta, lehozta, majd azt kérte, hogy folytassam.
Így indult el a sorozat „Egy kisfiú édesapjának büfijei és bukásai” címmel, majd lett belőle a könyv, a Büfik és bukások. Kriszta egyébként már az elején megjósolta, hogy „könyvben kötök ki”.
Havonta egy bejegyzés születik ebben az apanaplóban, és az olvasók nagyon szeretik. Azt tudom, hogy a terveid szerint csak egy évig ment volna a sorozat. Ehhez képest már két éve tart.
Addig vezetem ezt a naplót, amíg Tomikával olyan dolgok történnek, amelyek minden más hasonló korú gyerekkel is megesnek. A többi kisbaba se szobatiszta, és amikor elkezdnek járni, azok is lebontják a lakást. De például az iskolai élményeit, vagy bármi olyat, ami miatt a kortársai között később cikinek érezhetné magát, nem fogom megírni.
Szerinted ezekhez a történetekhez mit fog szólni később? Sem a sorozat oldalára, sem a magánoldaladra nem töltesz fel fotókat róla, mégis leírod a nagyvilágnak, hogy mi történik vele, mit csinál.
– Valóban csak egyetlen egy fotó van a Facebookon róla és a húgáról is: az, ami a születésük után készült. Nem is fog felkerülni több. Az apanaplóval összevetve ebben tényleg van ellentmondás. Ám ha valaki jól olvassa a történeteimet, akkor rájön, hogy valójában magamról írok, tehát csak magamat szolgáltatom ki.
Arról mesélek derűsen és őszintén, hogy a párommal, Zsuzsival hogyan váltunk szülővé, és ez mit változtatott meg bennünk férfiként és nőként.
Mi viszonylag későn, a negyvenes éveink elején vállaltunk gyereket, tehát már leéltünk egy fél életet, ami ráadásul mindkettőnk esetében kifejezetten sűrű volt, ezért szórakoztató és tanulságos belesni a kulisszáink mögé. Érdekes látni, hogy mennyi mindenen kezd el gondolkodni az ember, amikor gyereke születik: legfőképpen azon, hogy milyen mintát mutat. Ijesztő, mégis vicces megélni, hogy bármi, amit csinálunk, követendő példa Tomika és Anna számára.
A cikkeidben nem egyszer adtál már hangot annak, hogy úgy érzed, a magyar társadalomból hiányzik egy férfiszerep és egy apaszerep. A férfiak sokszor egyáltalán nem veszik ki a részüket a gyereknevelésből, a háztartásból, ezek tipikusan női feladatok, holott ez nem mindig volt így.
– A férfiak évszázadokig nem ilyenek voltak, mint most. Ez az ipari forradalom műve. Az apák egészen addig otthon lehettek a családjukkal, hiszen ott volt a föld, amelyen dolgoztak. A gyerek akár egész nap az apjával lehetett, aki így vagy úgy, de tanította és nevelte őt. Ma egy nagyvárosi apa naponta átlagosan másfél órát tud a gyerekével foglalkozni. Egyébként körülbelül a feleségével is. A férfiak ugyanis a XX. század elején elmentek dolgozni a távoli gyárakba – ma pedig az irodákba, sőt külföldre – és a gyereknevelés az anyákra maradt. Nem sokkal később jött a második világháború, a férfiak odavesztek, a családok szétestek, a nők munkába álltak, kialakult a kétkeresős családmodell, sokáig élünk és nagyon sok a válás. Mindezek következményeként a gyerekek ma már többnyire úgy nőnek fel, hogy nem látnak apamintát. Nem találkoznak férfipéldával, mert a pedagógusok a bölcsődétől az egyetemig nők. A gyerekek még a férfiakat is a nők szemszögéből ismerik meg.
Talán ezért is van ma annyi férfiatlan, gyenge fiú és a férfiak dolgában bizonytalan, sérüléseket elszenvedni kénytelen, magányosan küzdő lány. Apátlanított, elnőiesedett társadalomban élünk, és ennek éppen a nők, utánuk pedig a gyerekek a legnagyobb kárvallottjai.
Nagyon sok férfi számára az a normális, hogy a nő munka mellett neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, és mire ők családfőként hazaérnek a munkából, minden szép és tiszta, meleg étel van előttük és a gyerekek is el lettek rendezve. Te ennek az ellenkezőjét vallod, annak ellenére, hogy nem ezt a példát hozod magaddal.
– Nem volt még gyerekem, amikor elhatároztam, hogy én ezt máshogyan akarom csinálni. Nem akarok mindent a páromra hagyni. Nem engedem, hogy mártír legyen belőle. Ahogyan a könyvben is írom:
kérem a részem, sőt az egészet kérem.
A szoptatáson kívül mindenhez érteni akarok, és mindent csinálni akarok, ami a babagondozáshoz kell. Dolgozni természetesen muszáj, ráadásul én szeretek is. De a munkavégzésem is az apai feladatköröm része, mert mintát szolgáltatok vele. A gyerek azt látja, hogy apa elmegy dolgozni, pedig lenne jobb dolga. Ez azonban nem cserbenhagyásos gázolás, hiszen egyrészt pénzt keresek, másrészt – ami fontosabb – példát mutatok szorgalomból, tisztességből, áldozatvállalásból és becsületből. Ha viszont velük vagyok, akkor teljesen velük vagyok, akkor mással nem foglalkozom. Minőségi időt töltök a gyerekeimmel, és Tomika ezt már most, kétévesen felfogja. A minap megkért, hogy ne menjek le az alagsorban található irodámba, hanem otthon dolgozzak, és megígérte, hogy békén hagy, csak legyek ott, legyek jelen. Otthon maradtam és betartotta az ígéretét.
Az írásaidban, ahogy mondtad is, nemcsak a gyereknevelés kap fontos szerepet, hanem a férfiak és a nők közötti kapcsolat is.
– A gyerek nem megoldás, de nem is probléma. Ugyanakkor tény, hogy levizsgáztatja a párkapcsolatot. Sokan lesznek szeretethiányosak a gyerekek mellett, mert még egy futó érintésre sem jut idő, nemhogy egy közös programra. Főleg a nők vannak elszeparálva, mert mi, férfiak legalább elmehetünk dolgozni.
A nők soha nem voltak annyira magányosak a gyereknevelésben, mint most.
Régen sok segítséget kaptak: ott voltak a szülők, a nagyszülők, a dédszülők, az idősebb testvérek, az unokatestvérek, a keresztszülők, a szomszédok, a tehetősebbeknél a dadák, a szolgák és a tanítók. Ma olyan későn leszünk szülők, hogy nemsokára lesz egy generáció, amelynek nem lesznek nagyszülei. A rokonok, a barátok szanaszét vannak a világban, ők is mennek dolguk után. Ezért felértékelődött a férfi, az apa szerepe.
Én azt vallom, hogy a gyereknevelés és a háztartás mind a kettőnk feladata. Ha bepakolom a mosatlant a mosogatógépbe, vagy kimosok, feltakarítok, kivasalok, bepelenkázom a gyereket, akkor nem „segítek a páromnak”, tehát nem kell megköszönnie, hiszen nem helyette csinálom meg. Mellettem nem kell azt éreznie, hogy ez az ő feladata lett volna, mert abban kódolva van a frusztráció, hiszen úgysem jut ideje mindenre.
Ne akarjon tökéletes anya és háziasszony lenni. Elég, ha elég jó. Annak a világnak el kell múlnia, hogy a nő ugyanúgy dolgozik, mint a férfi, mégis egyedül kell vinnie a háztartást. A férfinak is ki kell vennie a részét mindenből, és ebben ne legyen semmi csodálnivalón hősies.
És a nők ezt engedni fogják ennyi idő után?
– A többségük nehezen, mert dolgozik bennük a régi minta. Meg akarnak felelni egy brutális elvárásnak, mert a teljes és mitizált önfeláldozás az önképük része, az önbecsülésük alapja. Egyszer, amikor elmentem Tomikáért a bölcsibe, a gondozónő megkérdezte, hogy feladja-e a gyerekre a kabátot. Nem feltételezte, hogy férfiként képes vagyok erre a műveletre. Azt gondolom, hogy a férfiaknak és a nőknek fel kell ismerniük, hogy a világunk végérvényesen megváltozott.
A nők ne őrizzenek monopóliumokat, ne gondolják, hogy a nagyszüleik példáját kell követniük, tanítsák meg mindenre a férfiakat és hagyják, hogy azok hibázzanak vagy a maguk módján oldják meg a feladatokat. A férfiak pedig cáfoljanak rá azokra a „férfinátháról” és egyebekről szóló, ostoba reklámokra, amelyek szerint ők valójában örök gyerekek, akik nem tudják megállni a helyüket, ha az anya beteg vagy távol van.
És amelyek azt üzenik, hogy a nőnek mindent zokszó nélkül, mosolyogva, perfektül meg kell csinálnia, csinosnak és kipihentnek tűnve, még ha valójában beledöglik, akkor is. Hát nem. A mi családunkban biztosan nem. A Büfik és bukások a sok nevetés „alatt” erről szól.
Megjelent a könyv, és közben megszületett a kislányod, Anna. Hogyan tovább? Róla is fogsz írni?
– Sokáig azt gondoltam, hogy a könyvvel lezárom a sorozatot. A sikert látva azonban elgondolkodtam a folytatáson. Ugyanakkor Annáról nem szívesen írnék úgy, ahogyan Tomikáról, mert ő kislány, vagyis nő, akit nem illik úgy froclizni, ahogyan a fiamat, akivel nagy haverok vagyunk, és remélem, maradunk. Annával már most udvariasabb vagyok, de ha érzelgős, giccses, lányos apás cikkeket írnék, akkor azok nem lennének annyira humorosak, mint a mostaniak. Márpedig ezeket elsősorban azért olvassák, mert jókat lehet rajtuk nevetni. Egyszóval folytatom, de még nem találtam ki, hogyan.
