A kedvenc: Lenyűgöző film három elviselhetetlen nőről
Yorgos Lanthimos előző rendezését méltatlanul elfeledte a közönség, pedig az Egy szent szervas meggyilkolása a 2017-es év egyik legjobb pszichológiai thrillere volt. Most a görög mester egy remekbe szabott kosztümös drámát tett le az asztalra. Szerencsére a díjátadó-szezonnak köszönhetően A kedvenc már jobban bekerült a köztudatba.
Mondanom sem kell, hogy a rendező kézjegye az egész filmen érezhető, ugyanis minden munkája fura, bizarr és abszurd hangulattal bír. Ez az első opusz, amit Yorgos Lanthimos rendezett, de nem ő maga írta, s ez érdekes módon még jót is tesz a filmnek. A párbeszédek gyorsak, pörgősek, csattanósak, zseniálisak.
A film első fele könnyedebb, szórakoztatóbb (már ha a bizarr, absztrakt humort kedveljük), míg a második fele átcsap kőkemény, intrikákkal teli drámába. Lassabb lesz a történet folyása, kegyetlenebb a sztori, és igazán elfajulnak a dolgok.
A főszerepben Rachel Weisz, Emma Stone és Olivia Colman brillíroznak. Colman az erőtlen, beteges, tragikus sorsú királynő, Weisz a kegyetlen, céltudatos bárónő, aki gyakorlatilag helyette uralkodik, irányítja, de ugyanakkor teljes szívével szereti az uralkodót. Ebbe a korántsem hétköznapi kapcsolatba lép be Emma Stone, a bárónő unokahúga, az ártatlannak tűnő vipera, aki mindenkit eltaposva át akarja venni a királynő kedvencének szerepét.
Bevallom, eddig nem ismertem Oliva Colman színészi munkásságát, de ahogyan eljátssza a sebezhető, ám nem védtelen királynőt, az elképesztő. Az idő múlásával sajnálod, drukkolsz neki és félsz tőle egyszerre - jól felépített, több dimenziós, hihető karakter. Én személy szerint imádtam. Weisz és Stone is fantasztikusak, mégis, az egész filmet a királynő figurája tartja össze. Emma Stone-t ilyen szerepben soha nem láthattuk még, pedig lubickol benne, Rachel Weisz pedig csípőből hozza a karakterét, mintha csak rá írták volna. A szereplők céljai és motivációi is logikusan egymásra épülnek.
A kosztümök csodálatosak, a díszletek varázslatosak, a zene grandiózus és minimalista egyszerre, néhány jelenetben már csak ettől is kellemetlenül érzi magát a néző: olyan feszültségkeltő, mintha egy thrillert látnánk. A látványvilág abszurd, bizarr: sokszor alulról fényképezik a szereplőket, az operatőr közelről mutatja a színészeket, kényelmetlenül érezzük magunkat a közelségtől – ezek a csodaszép színészek egészen rondának tűnnek tőle – pont, mint a szerepük szerint: velejükig romlottak. Máskor pedig ultraszéles lencsével rögzítik a képet, amitől kicsit a halsze- effektre hajaz, de ennél sokkal több – távolról mutat helyszíneket, az emberek jelentéktelennek tűnnek, elidegeníti a nézőt a látottaktól. A francia-angol háború szinte eltörpül a három nő hatalmi játékai mellett.
A film második felére annyira elvadul a hatalomért menő harc, hogy a film hangvétele is éles fordulatot vesz. Míg az elején nevettünk a párbeszédeken, addig a második felétől minden idegszálunkkal figyelünk még a legkisebb arcrezzenésre is. A hölgyek tragédiája egyszerre szórakoztató, szerethető, gyűlölhető és sajnálatra méltó. A rossz döntések következményeivel való együttélés egyértelműen mutatja a rendező nemzetiségére rímelő phürrhoszi győzelem eredményeit: hiába győzedelmeskedtünk egy hatalomért folyó háborúban, ha a végén ugyanolyan nyomorultnak, kiszolgáltatottnak és szánalmasnak érezzük magunkat, mintha vesztettünk volna.
Míg Yorgos Lanthimos előző filmje egy görög drámába oltott mesteri thriller volt, addig A kedvenc egy imádnivaló, kegyetlen, kosztümös tragikomédia, amin lehet mosolyogni, de igazából olyan eredménnyel zárul, amit nem fogunk megköszönni. Mindenkinek ajánlanám ezt a filmet, de sajnos tudom, hogy nem mindenkinek fog tetszeni – a kosztümös drámák között is nehéz darabnak mondaná.. Nem lennék meglepve, ha a tíz Oscar-jelölésből jó párat díjra váltana.
