„A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség” – Interjú Vadon Jánossal Várfoglalók című új műsoráról
Elindult a Spektrumon Vadon János új, tudományos-szórakoztató műsora, a magyar történelmi várakat bemutató Várfoglalók.
Amikor azt írom, „új”, tulajdonképpen érdekes helyzetet írok le. Nagyon régen volt ugyanis, hogy Vadon Jani önálló műsorral jelentkezett a képernyőn. Aki ismeri, tudja róla, hogy nem a hagyományos médiabeli műsorvezető ő, akinek sorban jönnek az akár különféle műfajú, profilú műsorok, ő pedig jól-rosszul letudja azokat. Sokkal inkább egy átlagos, szimpatikus, intelligens és kíváncsi figura, aki képes gyermek módjára lelkesedni bizonyos dolgokért, és ha jön olyan ajánlat, ahol ezt hitelesen megmutathatja, hát megteszi. És most jött. A Spektrum megkörnyékezte a legendásan várrajongó rádióst, aki meggyőződhetett róla, hogy a tervezett műsor nem egy olcsó, bohóckodó szórakoztató show, sem pedig egy merev és vérkomoly tudományos dokumentumfilm, így szerencsére igent mondott a felkérésre. Ezzel pedig megszületett a csatorna újabb színvonalas, a tudományos ismeretterjesztést és a szórakoztatást igen jó arányérzékkel vegyített műsora, a Várfoglalók.
A 12 részes adásfolyamban Vadon Jani és a szerves részként közreműködő, sőt egyes jelenetekben hangsúlyos szerepet kapó stáb részenként egy önálló vagy két, valamilyen módon összekapcsolódó várromot mutat be hazánk különböző területeiről. Nem puszta képi megjelenítésről van azonban szó, és bár a műsor legfőbb szereplője maga a műsorvezető, azt a hibát sem követték el az alkotók, hogy csak az ő – egyébként tényleg hihetetlenül nagy – tudására építsenek. A műsorban várkapitányok, a helyszín állapotáért felelős alapítványok tagjai, lelkes amatőrök és komoly tudósok mesélnek azokról az épületmaradványokról, amelyek – tűnjön ez bármilyen közhelynek – hatalmas idők tanúi. Ne feledjük: néhány a bemutatott várfalak közül állt, amikor Magyarország a tatár elleni vereségből próbált magához térni, átélték a reneszánszt, a törökök pusztítását, az újbóli újjáépítést, jövő-menő rendszereket, amíg mára tulajdonképpen múzeumokká nemesedtek. Hogy a múzeum itt nem egy passzív, ódon, unalmas szerepet jelent, arról éppen Vadon Jani és a Várfoglalók gondoskodnak, akik ezeket a történelmi helyeket ismét élő főszereplővé teszik.
Szerencsére a műsorvezető bőven van annyira rutinos, hogy érezze: milyen mennyiségű tudományos érdekesség mellé mennyi spontán humor, frappáns beszólás, talán a legjobb szó rá: vadonjaniság fér bele a műsorba. Mindezt az alkotók remek kameraképekkel, különleges megközelítésekkel, drónfelvételekkel fűszerezik. Amik közül szerencsére csak keveset érzünk felesleges, „hézagkitöltő” látványelemnek, a legtöbb tényleg sokat ad hozzá az egyébként is elsőrangú élményhez. Ahogy a műsor egyik legfőbb érdekessége, a várak korhű 3D-s modellezése is, ami alatt senki ne valami gyorsan, az adásra összedobott, körülbelüli képekre gondoljon, hanem precíz, kimunkált és hiteles megjelenítésre. Magam őszintén szólva reménykedem benne, hogy a csapat remek vizualizációi ezentúl valamilyen módon láthatóak lesznek akár a várak múzeumaiban is.
Szórakoztató és érdekes is tehát a Várfoglalók, amit ezért, és a nem túlzottan elhúzott 25 perces formátum miatt valószínűleg minden korosztálynak nyugodt szívvel ajánlhatunk. A műsor felfogható egyfajta kedvcsinálónak is, hisz a gyönyörű képek láttán egész biztosan sokaknak lesz kedve felkerekedni és megnézni némelyik romot és környékét. Miközben bármelyik generáció sokat tanulhat az adásból arról, hogy a történelem nem mindig unalmas évszámok és szoborszerű alakok egymás után dobálása.
A Várfoglalókról a műsorvezetővel, Vadon Jánossal beszélgettünk.
– A reggeli műsorotokból régóta lehet tudni, hogy teljesen odavagy a várakért és az ahhoz kapcsolódó történetekért, ez „fajult” most odáig, hogy saját műsort kapott ez a szenvedélyed. Honnan ez a magas szintű rajongás?
– A várakkal való találkozást úgy élem meg, mint egy időutazást. Van egy erős kötődésem a múlthoz, nagyon szeretem a történelmet, elsősorban a középkor foglalkoztat. Ezt a kötődést akkor érzem igazán, amikor nem az úgynevezett „városi várak” közelében vagyok, hanem azoknál, amiknek van egyfajta vadromantikájuk. Például egy erdő közepén állnak, egy magányos sziklaszirt tetején, félig-meddig romokban, ahogy megtépázták falaikat az évszázadok, és pátoszosan mondva: látszik rajtuk, hogy nagy idők tanúi. Amikor ezekhez a romokhoz odamegyek, akkor egy picit mindig azt érzem, hogy kapcsolatot teremtek a múlttal. Lehet, hogy ez kicsit banálisan vagy komolytalanul hangzik egyeseknek, de mikor megérintem ezeket a köveket, azt érzem, mintha abban a korban lennék, amikor épültek. Egy láthatatlan csatorna épül ki egy hatszáz évvel ezelőtt élt és egy ma élő ember között. Ezért amikor új helyekre megyek, leginkább az alapokat vizsgálgatom először, és csak utána a felette levő rétegeket.
Néhány helyen – például a nagyobb román kori templomoknál, például Lébényben, Ócsán vagy Jákon – látni lehet olyan köveket, amikben benne van a kőfaragó monogramja. Ezt annak idején prózai okból faragták beléjük, meg kellett jelölniük azokat a köveket, amiket ők formáltak, mert ez alapján fizették ki őket. Amikor egy-egy ilyen követ megérintesz, ténylegesen egy konkrét személlyel kerülsz kapcsolatba, ez pedig számomra egyfajta spirituális élmény. Én ilyenkor azt érzem, hogy bennem, ebben az élményben egy kicsit ez az ember tovább él. Engem pedig mindig jobban érdekeltek a múltból is az egyszerű emberek, a hétköznapi hősök – amellett, hogy a híres, „megénekelt” történelmi személyeknek is tisztelettel adózom.
– A műsor ötlete hogyan fogant meg? A várak fanatikus szerelmese, Vadon János megkereste a Spektrumot, hogy jó volna egy ilyen műsor, vagy a csatornában ötlött fel az adás ötlete, építve a te szenvedélyedre?
– Én nem vagyok egy nyomulós típus, alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, inkább addig várok amíg a lehetőségek megtalálnak. Akik bennem gondolkodnak pl. a rádióműsorunkból tudhatják, hogy mik a nekem testhezálló feladatok – egyébként nem is nagyon vállalok el mást. Nem érzem magam jól olyan szituációkban, amikor egy „műsorbiblia” alapján kell mások elvárásainak megfelelnem.
A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség. Én inkább szerepelek egy kisebb nézettségű, adott esetben kábeltévén futó műsorban, még ha egy kereskedelmi tévé képernyőjén a siker és a pénz is nagyobb lenne. Nem beszélve a népszerűségről. Engem inkább az érdekel, hogy amiben látnak, hallanak az testre szabott legyen. A Spektrum főszerkesztője, Gáspár Laci kitalálta, hogy kellene készíteni egy műsort a magyar várakról. Az alapötlet egy látványműsor lett volna, afféle „Magyarország várai madártávlatból”, de aztán gondolt egy nagyot, és arra jutott, hogy miért ne lehetne ez egy műsorvezetős projekt, egy arccal, aki nem csak bemutatja ezeket a helyeket, de szerelmese is a témának, és nem pedig valaki, akinek ez csak egy újabb lap a számlatömbjében.
– Elég régen voltál saját műsorral a képernyőn – párban vagy csapattal is csak ritkán látunk. Annak ellenére, hogy a téma tulajdonképp rád van szabva, nagyon sokáig kellett győzködni, hogy kötélnek állj a projekthez?
– Nem mondtam rögtön igent, mert már óvatos vagyok. A médiában sokszor találkoztam már olyan példákkal, amikor volt egy jó ötlet, de a végeredmény egyáltalán nem az lett, amit terveztek. Balázzsal (Sebestyén Balázs – a szerk.) is volt olyan műsorunk, amit nem akartam megcsinálni, mert azt éreztem, hogy nincs mögötte elég kreatív potenciál, de végül begyúrtak, és sajnos nekem lett igazam... A Várfoglalók esetében először meghallgattam az ötletgazdákat, majd elmondtam, hogy oké, érdekel a feladat, de nem szeretnék kompromisszumokat kötni. Én ismerem és szeretem ezeket a várakat, tisztelem azokat, akik sokat tesznek a fennmaradásukért, ha van egy lehetőségem műsort készíteni velük, róluk, azt nem akarom elbaltázni.
– Bár elég sokat tudsz ezekről a várakról – ennek sokszor tanúbizonyságát adod a rádióban és a Várfoglalókban is –, de a műsorból is átjön, hogy te magad is nagyon sokat tanultál a helyekről.
– Persze! Amikor meglátogatod ezeket a helyeket, nyilván előtte felkészülsz a történelmükből. Egyrészt, hogy villoghass a feleséged előtt, akit még mindig el akarsz kápráztatni... Másrészt, mert többet akarsz bennük látni puszta falaknál. Így rengeteget lehet tanulni. Amikor viszont igazi szakértőkkel, régészekkel, évtizedek óta az adott várral foglalkozó várbarátokkal beszélsz, az teljesen más szint! Ezek az emberek elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, és hihetetlenül képben vannak, annyi dolgot mondanak el neked az adott helyről, hogy egyik ámulatból a másikba esel! A Várfoglalókban is több ilyen szituációt lehet látni, mert semmiképp nem szerettem volna eljátszani a mindentudó, okostojás műsorvezetőt, aki minden helyszín minden kövéről mindent tud. Erre ott vannak ezeket a rendkívüli tudású emberek, akiket én is, mint egy kisgyerek, ámulva hallgattam. Tulajdonképen teremtettem magamnak egy külön bejáratú történelemórát, ami engem és a nézőket egyaránt épít.
A műsorban egyébként nem csak én, senki nem „játssza meg magát”. Ez is egy sajátossága, hogy természetes, laza, oldott körülményeket akartunk teremteni, ahol simán belelóghat a képbe a stáb is, és ahol akár a puskamikrofont tartó hangmérnök is tehet fel okos és releváns kérdéseket.
– Ha már a stábról esett szó: néhány felvételen jól látszik, hogyan, milyen körülmények között dolgoztatok. Mik voltak a legizgalmasabb pillanatok, a legnagyobb kalandok a fogatások során?
– Szádvár bemutatása például egy érdekes szituáció volt, mert abban a pillanatban, ahogy nekikezdtünk volna a forgatásnak, elkezdett zuhogni. Beültünk egy ősrégi, lepattant UAZ-ba és azzal mentünk fel a várhoz, ami amúgy egy remek offroad-élmény volt, de lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy szó szerint elúszik a forgatás. Viszont amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a nemrég renovált alsóvárat, szertefoszlott minden negatív gondolat: nem érdekelt már a nyakamon csorgó eső, hogy nem vízálló bakancsom, vagy a már nejlonzacskókkal takargatott technika. Odasiettem a falakhoz, és konkrétan révületbe estem attól, amilyen munkát végeztek a régészek a kőművesekkel karöltve, és amilyen csodálatos lett az egész. Ez például egy nagyon, bensőséges pillanat volt számomra.
Ennél még konkrétabbak azok, amikor olyan helyre engednek be minket, ahova a földi halandó csak ritkán jut be - mert a hely esetleg balesetveszélyes, engedélyköteles, vagy mert nem rendelkezik az illető megfelelő technikai feltételekkel. Konkrét példaként Nógrád várát tudom említeni, ami egy szinte teljesen feltáratlan hely. Van itt egy alagút, amit egy szűk nyíláson keresztül meg lehet közelíteni. Mi engedélyt kaptunk ehhez, és természetesen a megfelelő felszerelés segítségével leereszkedtünk. Ilyen helyen pedig tudod azt, hogy egy-két barlangászon meg a denevéreken kívül, a török idők óta nem járt senki! És én lemehettem! Amikor pedig végigsimítottam azokat a falakat, amikor próbáltam rájönni, hogy minek milyen funkciója lehetett, amikor láttam az eredeti gerendafészkeket a falban, a csákányok, vésők évszázados nyomát – akkor kiváltságosnak éreztem magam!
De ugyanilyen hidegrázós élmény volt, amikor egy múzeum raktárába engedtek be. Ahol cérnakesztyűt a kezemre húzva megfoghattam mondjuk egy török jatagánt. Vagy soha nem láttam még testközelből a kozákok jellegzetes fegyverét, a saskát, ami nekik olyan, mint számunkra a szablya. Amikor rábólintottak, hogy megfoghassak egyet, kiderült, hogy nem egy díszfegyverről van szó, hanem egy kőkemény harcifegyverről, aminek az éle számtalan helyen ki volt már csorbulva, vagyis éles küzdelemben is sokszor használhatták! Ezek az élmények fantasztikusak, mert máskor ilyen tárgyakat maximum a vitrinben nézegethettem.
– Az, hogy mennyi érdekességet, tudományos tényt tesztek a műsorba és mennyi – én így fogalmaztam meg magamban – „vadonjaniságot”, sokszor spontán alakult ki, vagy ezt előre kitaláltátok a csapattal?
– Spontán „vadonjaniság” sokkal több volt, egy-egy ilyen 25 perces műsor több órányi forgatott anyagból készül. De azt szoktam kérni, hogy ha valamiből vágni kell, akkor inkább Vadon Janiból legyen kevesebb, mint értékes tartalomból. A lényeg ugyanis itt nem én vagyok, én csak vivő felületként működöm.
De azért az is fontos szerkesztési szempont, hogy a Várfoglalók nem csak egy történelemóra, hanem egy szórakoztató műsor is. Nekem pedig van egy saját látásmódom, ami a fentebb említett tisztelettel és megbecsüléssel párosul, de nyilván nem fogom meghazudtolni magam:
Fontos volt az is, hogy közvetlen maradjon a stílus a szereplők és köztem, valamint a stáb tagjai között. Semmiképp nem akartunk modoros, tartózkodó, „a kisdiák és a tanárbácsi” típusú műsort csinálni. Mert szerintünk így lehet megmutatni, hogy a történelem igenis tud szórakoztató lenni, és nem csak évszámokról, nevekről és meddő lexikális tudásról szól.
– Ezekben a várakban te magánemberként is sokszor jártál. Most töviről-hegyire a helyszíneket. Nyugodtan mondd, ha nagyon tévúton járok, de az jutott eszembe: ez után a műsor után tudnak még a várak újat mondani Vadon Jánosnak? Lesz még ugyanakkora élvezet ellátogatnia ide?
– Egyrészt messze nem tudok mindent ezekről a várakról, rengeteg fehér foltom van. Másrészt az újra felfedezés öröme bennem korábban is megvolt, éveken át mindig visszajártam ugyanazokra a helyekre mert kíváncsi voltam, hogy történt-e velük valami, hagyják-e tovább omladozni vagy valaki foglalkozik velük. És hála istennek azt látom, hogy sokszor gondos és értő kezek nyúlnak hozzájuk – bár kritikaként meg kell említenem, hogy ez az igényesség nem minden esetben igaz, és az állami támogatás is néha furán oszlik el...
De ha én legközelebb ezekben a várakban járok majd, az megint új élmény lesz, és eszembe fog jutni az a kis csapat, a Várfoglalók stábja, akikkel bebarangoltuk ezeket a helyeket, és azok a fantasztikus emberek, akiket megismerhettem a forgatások révén. Ha pedig a jövőbe tekintünk, nagyon bízom benne, hogy a műsorral az országhatárokon túlra is eljutunk, mert hihetetlen helyek vannak a Felvidéken, a Partiumban vagy Kárpátalján, mert a múltunkat gondozni kell! Ne felejtsük el, ha annak idején nem lett volna a végvárrendszer, ezek a sokszor lesajnált, „juhakolnak” titulált, cölöpökkel, földdel, karókkal toldozott-foltozott düledező váracskák, azokkal az elszánt, de gyakran éhező, fázó, rosszul fizetett végvári vitézekkel, akkor ma lehet, hogy nincs Magyarország.
Az ember pedig időről-időre – akár virtuálisan, akár a valóságban – leteszi a megemlékezés virágait, mert az nem elég, hogy egyszer letettem és onnantól el van intézve. Én is mindig le fogom tenni ezeket a virágokat, a Várfoglalókban és „civilben” egyaránt. Meg persze összeszedem a sörösdobozokat, ha éppen arra van szükség...
