A Rovatból

Így éltek az Amerikába kivándorló magyarok

Angolul nem tudó zsellérek, cselédek az utolsó fillérjeiket összekuporgatva vonat- és hajójegyet váltottak, és elindultak egy ismeretlen világba. Az álmok azonban igen messze álltak a valóságtól.


A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

A XIX-XX. század fordulóján egymillió honfitársunk hagyta el a Monarchiát, hogy boldogulását Amerikában keresse. Már az utazás is gyötrelmes volt, az Egyesült Államok földjére lépni pedig akkoriban is tortúrát jelentett. A magyarok többsége gyárakban, bányákban kezdett dolgozni, kényelmetlen, szűkös lakhatási körülmények között. A többség kitartó munkával, állhatatossággal mégis megtalálta a számításait. Aki meg nem, az szégyenszemre visszavándorolt az óhazába.

Tömeges kivándorlás

1895 és 1920 között 1 millió 200 ezer magyar kivándorló lépett Amerika földjére. Ekkorra már bezárult a "nyugati határ", nem volt több elfoglalni való szabad föld, az új bevándorlók bányatelepekre, nagyvárosokba özönlöttek. Nagy magyarlakta központok (hunky plézek) jöttek létre New Yorkban, New Jerseyben, Pennsylvaniában, Ohióban. Amerikai nagyiparosok Európából próbálták megoldani a munkaerőhiányt: ügynökhálózatokat hoztak létre, sokszor hajórakomány-számra hozták át az embereket - gyakran magyarokat - a sztrájkok letörésére. Nem csoda hát, ha a "tősgyökeres" amerikaiak (akiknek a nagyszülei alig néhány évtizede vándoroltak be) veszélyt láttak a jövevényekben, és igen ellenségesen viselkedtek a magyarokkal szemben. A civilizálatlannak becsmérelt és társadalmilag veszedelmesnek bélyegzett új bevándorlók gyanakvással, diszkriminációval, sőt durva erőszakkal találkoztak. Elvárták tőlük, hogy minél előbb tanuljanak meg angolul és gyorsan asszimilálódjanak.

A magyar kormányzat igen lassan reagált a fokozódó kivándorlásra. Először a toborzóügynökök tevékenységét tiltották be, az ún. Amerikai akció keretében a kormány megpróbálta hazacsábítani a magyarokat - igen kicsi sikerrel. Ha megtiltani, megakadályozni nem is tudták a kivándorlást, legalább az 1903-as Kivándorlási Törvénnyel igyekeztek megfelelő kereteket adni a jelenségnek. A törvény megtiltotta a kivándorlás propagálását, és a kivándorlókat arra ösztönözték, hogy Fiume felé hagyják el az országot. Feltehetően sokakat épp a törvény indított arra, hogy távozzanak az országból, hiszen most már saját kormányzatuk oltalma alatt hagyhatták el a Monarchiát, amennyiben olyan hajózási társaságok hajóin utaznak, amelyeket szerződés kötelezett az utasokkal való megfelelő bánásmódra.

Úton Álomországba

A legtöbb kivándorlónak tehát először vonattal el kellett jutnia Fiumébe. Sokukat tolvajok, zsebmetszők már a vonaton kiraboltak, vagy a tőlük megtudott adatok alapján táviratilag - a nevükben - pénzt csikartak ki az otthon maradottaktól. De csalódás várt azokra is, akiktől az ügynökök otthon elvették az előleget, ám Fiumében kiderült, hogy a hajó megtelt, a pórul járt szerencsétlennek 2-3 hetet kellett várakoznia a következő hajóra. Kosztot, kvártélyt kellett kerítenie, és nem egyszer azt a pénzét élte fel, amelyet Amerikában a beutazáskor fel kellett volna mutatnia. Sokan a szabad ég alatt aludtak, éheztek, mire nagy nehezen felkerültek a Cunard Line valamelyik hajójára. A kivándorlók véget nem érő hosszú sorokban kis faládával, vállukra vetett batyuval vonultak fel a hajóra, és az indulás pillanatában a fedélközben 1200 torok énekelte könnyezve: "Hazádnak rendületlenül...".

A magyarok - szegények lévén- a fedélközben kaptak szállást igen nyomorúságos körülmények között. Persze ment köztük a beszélgetés: az Amerikában járatosak jó tanácsokkal látták el az újakat. Az amerikások szívesen keverték az angolt a magyar szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszett.

Az Újvilág kapuja: Elisz Ájlend

A fedélközben eltöltött 14-20 nap nyomorúsága után jött a bebocsátás eljárása, amelytől rettegtek az elgyötört és kimerült emberek, mert rémtörténetek keringtek arról, hogy mi vár itt rájuk. Az amerikaiak az orvosi és vámvizsgálatot Ellis Islandon végezték. Az orvosi vizsgálat igen alapos volt, különösen a fertőző trachomát próbálták kiszűrni azzal, hogy minden belépőnek kifordították az alsó szemhéját. Akit betegnek találtak, azt elkülönítették, karanténba zárták, aki egészségesnek találtatott, az mehetett tovább a hosszú csőkorlátokkal elválasztott 22 járat valamelyikébe, és araszolhatott a bevándorlási tisztviselő elé. Itt már a legtöbb esetben magyar nyelvű tolmácsok segítségével ment a kérdezősködés.

Aki megfelelt, beléphetett az Egyesült Államokba, és mehetett pénzt váltani, vonatjegyet venni. Ellist Islandot a bevándorlók a Könnyek szigetének is nevezték, mert sokakat innen fordítottak vissza. A szerencsétleneknek, akik egy élet megtakarítását költötték az utazásra, innen kellett visszafordulniuk. Akiket nem engedtek be az országba, azokat gyakran hetekig tartották a szigeten, mire feltették őket egy hazafelé induló hajóra. Ilyenkor hangos, fuldokló zokogás, kétségbeesett jajveszékelés, káromkodás töltötte meg a levegőt.

A bebocsátottak viszont örömtől sugárzó arccal, mámorosan ölelkeztek a hozzátartozóikkal, és kezdődött a kérdezősködés. Évek óta nem látott hozzátartozók borultak össze. Aztán jöhetett az utazás a vonaton arra a helyre, ahol munkát ígértek nekik, és jöhetett az amerikai álomból való kijózanodás.

A valóság

A bevándorlók kivétel nélkül mindenhol a város legszegényebb negyedeiben éltek. A bányatelepeken, ahol különösen sok magyar élt, még kezdetlegesebb körülmények között éltek, mint a városokban. A sebtiben összetákolt fakunyhókat átjárta a huzat, beesett az eső. A szegényes étrend pedig fogékonnyá tett őket mindenféle betegségek iránt. A hunky plézek - magyar telepek lakói kizárólag szegény munkások voltak, túlnyomórészt egykori parasztok. Az amerikai világtól elzárva éltek, maguk között. Magyar nyelvű szállásadók, boltosok, fűszeresek, cipészek és szabók között. Nem csoda hát, ha a többség egyáltalán nem tanult meg angolul.

Bár a magyar nyelvű lapjaik folyamatosan biztatták őket a nyelvtanulásra, sőt a magyar egyesületek nyelvtanfolyamokat is szerveztek, a többség valami furcsa keveréknyelven, hunglishul beszélt. Aki angol nyelvű környezetben dolgozott, az felszedte a munkához szükséges angol kifejezéseket, de ebből legfeljebb valami konyhaangol lett. Ráadásul sokan csak átmenetinek szánták az itt tartózkodásukat, nem tartották szükségesnek, hogy megtanulják a nyelvet, egyébként pedig a lakóhelyükön kiválóan elboldogultak magyarul is. A mégis felszedett angol szavakat viszont elkezdték belekeverni a hétköznapi nyelvükbe. Így lett például a lakóhelyül szolgáló bourd house-ból burdos ház, a factory-ból fektri, a mine-ból (bánya) majna.

Élet a burdban

Az iparvállalatok átmeneti szállásokon, a "burdosházakban" szállásolták el a munkásaikat: többnyire egyedülálló vagy családjuk nélkül érkezett férfiakat. Ezek sietve összetákolt faházak voltak, néhány apró szobával. Egy szobát lakott a burdosgazda a feleségével és családjával. Ők voltak azok, akik vállalták - maguk is bérlőként -, hogy gondot viselnek egy-egy házra. Ők szedték be a szállás, ellátás díját, az asszony (miszisz) főzött, mosott, takarított, varrt a férfiakra. Mivel a burdosgazda a legtöbb esetben maga is dolgozott, a ház fenntartásának gondja a burdosasszonyé volt. Soha véget nem érő nehéz robot volt ez, ráadásul ott volt a sok kiéhezett férfi, akik az ő kegyeit keresték. Számtalanszor megesett, hogy a burdosasszony a szeretője lett egyik vagy akár több lakójának, a férj pedig kényszerűségből szemet hunyt a dolog felett, ha nem akarta veszélyeztetni a megélhetését. Persze sokszor verekedés, gyilkosság is kerekedett ezekből az ügyekből.

Ahogy egyre több hátrahagyott feleség és gyerek csatlakozott a kivándorolt családapához, és egyre több férfi alapított családot, egyre kevésbé volt szükség a burdosházakra, és a világháború után megszűnt ez az "intézmény".

Munka a fektriben és a majnában

Ha ennyire nehéz és nyomorult körülmények között éltek, akkor miért érte meg nekik kint maradni? Azért, mert a kivándorlók itt többet kerestek és jobban, olcsóbban éltek mint otthon, sőt az ügyesebbje még meg is tudott takarítani valamicskét. Bár az amerikai átlaghoz képest csúnyán kihasználták a magyar vendégmunkásokat, és kisebb bért is adtak nekik, mint amerikai társaiknak, ez még mindig több volt mint amennyit itthon kereshettek volna. Ráadásul míg otthon csak hetente egyszer jutott hús az asztalukra, itt naponta jóllakhattak, kedvükre sörözhettek és wiskyzhettek.

A munkakörülmények azonban gyalázatosak voltak. Ők kapták a legalacsonyabb bért, nekik volt a leghosszabb munkaidejük, és ők végezték a legveszélyesebb munkákat. Nemegyszer 50-60 órát is dolgoztak hetente balesetveszélyes körülmények között. Az egész iparosodott világban az amerikai iparban volt a legmagasabb az üzemi balesetek száma, és nem járt kártérítés a sérülések, halálesetek után. Még ennél is rosszabb körülmények között dolgoztak a bányában (majnában). A veszély itt még nagyobb volt, rengeteg baleset történt, ráadásul lakhatás szempontjából itt teljesen ki voltak szolgáltatva a bányatársaságnak. A bányatelepeken gyakran nem volt iható víz, vagy messziről kellett hordani, a helyi boltban pedig a bányatársaság által megszabott magas áron vehettek élelmiszert.

Sokan mégis maradtak, letelepedtek, megéltek. Tetszett nekik a amerikai egyenlőség, hogy szabadon dönthettek, szabadon választhattak munkahelyet. Az ügyesebbek pénzt gyűjtöttek, kivitették a családjukat, vagy éppen hazatértek, és házat, földet vettek a szülőfalujukban. A kivándorló generáció azonban lelkében magyar maradt, és életük végéig honvággyal küzdöttek. És bár mindent elkövettek, hogy a magyarságtudatot elültessék gyerekeik lelkében, azok már angol nyelvűek lettek, és többségük amerikainak érezte magát.

Az Emelt töri érettségi blogon nem csak az írásbeli, hanem a szóbeli érettségihez is találsz segítséget

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Nem a kinézete volt a titka: Casanova egyetlen trükkje mindent vitt a nőknél
A velencei kalandor sikere a tudatosan felépített imázsán és a briliáns történetmesélésen alapult, nem pusztán a vonzerején. Élete utolsó éveit a csehországi Dux kastélyában töltötte könyvtárosként.


Kalandor, könyvtáros, megszállott szerelmes és hidegfejű stratéga. Giacomo Casanova neve ma is a csábítás szinonimája, de a mítosz mögött egy 18. századi európai „hálózati ember” áll, aki élettörténetét mesteri módon írta meg, és ezzel önmagát is megalkotta.

A legenda helyett a saját szavaiból és a megbízható történeti forrásokból kirajzolódik a valódi Casanova portréja, a „titka”, halálának körülményei, magyarországi útja és megannyi meglepő érdekesség, amit ránk hagyott.

Giacomo Girolamo Casanova 1725-ben született Velencében, és élete során megannyi szerepben kipróbálta magát.

Volt papnövendék, katona, diplomata, szabadkőműves és író, mielőtt élete utolsó, lecsendesedett szakaszában a csehországi Dux kastélyában gróf Waldstein könyvtárosaként talált menedéket.

Itt, 1798-ban bekövetkezett haláláig, papírra vetette monumentális, francia nyelven írt önéletrajzát, az Életem történeté-t, amely posztumusz kiadását követően világhírűvé tette.

Tudatosan építette imázsát, az európai udvarokban és szalonokban a maga által kreált „Seingalt lovagja” néven forgolódott, ezzel is erősítve a személyét övező misztikumot.

Ha megértjük, mit tartott fontosnak önmagáról, azt is látjuk, mi volt a csábítási stratégiájának lényege. Ez nem egyetlen trükk, hanem egy következetes habitus volt, amelynek alapja az intellektuális és testi vonzerő párosítása.

Számára a játékosság és a szellemi társalgás legalább annyira fontos volt, mint a fizikai szépség. A briliáns társalgás, a költői levelek és a szüntelen történetmesélés volt a leghatékonyabb eszköze.

„Az ész nélküli szépség a szerelemnek nem kínál egyebet, mint a puszta testi bájak élvezetét” – írta a Memoárokban. Ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel ismerte fel a szabadság és a kötődés közti feszültséget is.

"A nőket még őrületig is szerettem, de a szabadságot mindig jobban.”

A kalandos életút 1798. június 4-én ért véget a csehországi Duxban. Korabeli feljegyzések és modern orvostörténeti összefoglalók szerint halálát egy makacs, krónikus húgyúti, illetve hólyageredetű megbetegedés okozta.

A helyi emlékezet szerint a duchcovi kastélyban ma is őrzik azt a karosszéket, amelyben a nagy kalandor kilehelte lelkét.

Mielőtt azonban élete lezárult volna, bejárta Európát, és útja a történeti Magyarország területére is elvezette.

Életútja tele volt szenzációs részletekkel. Ezek közül is kiemelkedik 1756-os szökése a velencei Dózse-palota hírhedt ólomkamráiból, a Piombiból, amelyet később külön könyvben is megírt.

Európai karrierje során lottórendszert szervezett Párizsban, szabadkőműves páholyok tagja lett, és a kontinens legbefolyásosabb szalonjaiban fordult meg, ahol olyan személyiségekkel találkozott, mint Voltaire, II. Frigyes porosz király vagy Nagy Katalin orosz cárnő.

Írói teljesítménye sem merült ki a Memoárokban: lefordította Homérosz Iliászát modern toszkán nyelvre, és több politikai pamfletet, valamint regényt is írt.

Hagyatékának legértékesebb darabja, az Életem történeté-nek eredeti, mintegy 3700 oldalas kézirata kalandos úton maradt fenn. Végül 2010 februárjában a Francia Nemzeti Könyvtár vásárolta 7 millió euróért.

Végül mi maradt Casanovából? Hőssé nem a hódítások listája, hanem az ezekről szóló, eleven és briliáns nyelven megírt elbeszélés tette. Legnagyobb alkotása maga a Casanova-mítosz volt, amelyet saját kezűleg teremtett meg.

Via Britannica


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”


1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.

Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.

A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.

A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.

Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.

Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.

A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:

„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”

A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.

A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.

A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.

A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is” – így indult a legendás Gyermekvasút
A korabeli Néplap cikke a pártot és a vezetőt éltette az 1950-es átadáson. 2015-ben a vonal bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is.


Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.

Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.

A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.

Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.

A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.

A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.

A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.

A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.

A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.

Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.

2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.

A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.

A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.

A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.

A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.

Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.

Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.

Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.

A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.

A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.

Via MÁV-csoport


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A Titanic egyetlen magyar áldozata nem is arra a hajóra váltott jegyet: sztrájk pecsételte meg a sorsát
Weisz Lipót és felesége eredetileg az RMS Lusitania első osztályán utazott volna Kanadába, ám a Titanic másodosztályára irányították át őket.


Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.

Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.

Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.

Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.

Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.

 

A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.

A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.

Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.

Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.

Ám a sors közbeszólt.

A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.

A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.

1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.

Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.

A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.

Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.

Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.

Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk