Az ősi magyar hitvilág 5 legérdekesebb lénye
Nekünk már csak a mesék jutnak eszünkbe a tündérekről, boszorkányokról és sárkányokról, pedig ezek ugyanúgy az ősi magyar hitvilág szerves részét képezték, mint a turul és a csodaszarvas. A kereszténység felvétele előtti mitológiánk a sámánizmus egyfajta magyarított változata volt, de mivel sajnos nincsen egységes összefoglalója, többféle elmélet is létezik vele kapcsolatban. Annyi bizonyos, hogy az egykori nomádok egy háromszintű modellt képzeltek el: a felső világot a jó szellemekkel, a középső világot az emberekkel és a földön élő természetfeletti lényekkel, valamint az alsó világot a rossz szellemekkel. Ezen szintek ábrázolására hivatott például az égig érő fa, más néven világfa.
Sokszor hallani az ősmagyarságról, sokan mégsem ismerik eme letűnt mondavilág figuráit, ezért bemutatunk közülük ötöt.
Táltos
Természetfeletti képességekkel bíró ember, aki biztosította a kapcsolatot a különböző világok között. Kiválasztottnak tekintették és óriási tekintélye volt, a pogány vallás papjaként tisztelték. A táltosról (avagy sámánról, amely egyes források szerint szinonima, mások szerint különböző tisztséget takart) már a születése pillanatában kiderült, hogy miféle, hiszen eggyel több foggal vagy ujjal született, vagy aranyhajjal- és foggal, esetleg csillag alakú anyajeggyel a vállán. Ha a bába rögtön elszólta magát, hogy táltos született, úgy tartották, hogy a kisfiú hét éves korában eltűnik majd. Erre a tisztségre tehát születni kell, nem lehet senkit kiképezni rá vagy átnevelni. A fehér ruhás táltos képes volt többek között a jóslásra és az időjárás szabályozására, utóbbit akár lángok, lovak vagy bikák képében is. Tanácsadással, füvek ismeretével, orvoslással is foglalkozott, testet-lelket egyaránt gyógyítva. Ismerte többek közt a történelmet, a hagyományokat, a jogot, a botanikát, spirituális kiteljesedését pedig gyakran dobszóval tette teljessé. Állítólag a magyar vezérek, és szinte az összes Árpád-házi király táltos volt.
Lidérc
Lúdvércként is hívták, és régen úgy tartották, hogy az ilyen démon ráül az emberre, megnyomja és „megszopja”, azaz megduzzasztja a mellbimbóit. Esetenként az emberek vérét is szívta. Nem összekeverendő a lüdérccel, amely egy ember (sokszor régi szerető vagy elhunyt házastárs) alakját magára öltő, tüzet szóró szexdémon. A 20. századra már tompult a lidérc megítélése, és gyakran ábrázolták tyúk alakban, azaz inkább nevetség tárgyává tették, mert úgy kevésbé félték. Ennek alapja, hogy az ősmagyarok hittek a lidérccsirkében, amely az úgynevezett segítőszellemek legelterjedtebb változata volt. A segítőszellem egy személyhez kötődő lény, aki gazdaggá teszi tulajdonosát, ha az cserébe az ördöggel paktál le. Megszabadulni tőle lehetetlenség, és a lidérccsirke végül megbetegíti gazdáját.
Garabonciás
Egy jól iskolázott vándordiák képében megjelenő természetfeletti lény, aki a fekete mágia alapos ismerője. Beállított parasztházakhoz, tejet vagy tojást kérve a ház tulajdonosától. Ha megtagadták tőle, dühét jégeső és vihar kísérte. Ezt őseink úgy mesélték, hogy ekkor könyvéből megidézte a sárkányt, majd rajta lovagolva leszakította annak farkával a fákat és a házak tetejét. Úgy tartották, harangozással és kutyaugatással el lehet kergetni a garabonciást. Az erről szóló mondák azt tartják, hogy a sárkány egy víziállatból születik, vagy egy másik sárkányból, aki hét évig hordta vagy szoptatta. Emberi szemek elől rejtett helyen nevelkedik hét vagy tizenhárom évig egy kígyó alakjában, eközben sárkánykövet nyalogat, ha megéhezik. Innen hívja elő és nyergeli fel a sárkányt a garabonciás, majd együtt okozzák a pusztító természeti csapásokat.
Szépasszony
Hosszú hajú, fiatal lánydémon, aki a tündérrel ellentétben csak bűnös dolgokat cselekszik. Elcsábítja a falu férfijait és természetesen magával az ördöggel is hál. Szokása továbbá, hogy újszülött babákat oroz el vagy cserél ki, a magára hagyott csecsemőt pedig megszoptatja, akinek utána „zöld megy a gyomrából”. Egy majdnem emberi lénnyé vált szellemről van szó, aki szeret társaival fehér ruhában, csoportosan buja táncmulatságokat tartani, énekelni és este fürdőzni a patakban. Úgy hitték, hogy a szépasszonyok a lovakat elkötik éjszakai dorbézolásaikhoz, ezért ezt megakadályozandó, mákot szórtak az istálló köré. Gyakori megjelenési formájuk a szél vagy valamilyen madár. Az egykori magyarok különféle betegségek okozóiként ismerték őket, de csak azokra sújtottak le a nyavalyák – például bőrbetegségek vagy lábfájások –, akik megzavarták a szeánszokat vagy beleléptek az általuk kitaposott körbe. Sokszor teljesen összemosták a szépasszonyokat a boszorkányokkal, és még a középkori boszorkányperekben is használták ezt a kifejezést.
Markoláb
Az ősmagyarok ennek a sárkány-, kutya- vagy farkastestű hiedelemlénynek tulajdonították a nap- és holdfogyatkozást: úgy vélték, hogy megeszi az égitesteket. Napfogyatkozáskor elődeink egy fehér tálba tiszta vizet öntöttek, és rettegve figyelték, hogy a vízben tükröződő égbolton hogyan falja fel a szörnyeteg a napot. A kutat gondosan lezárták, nehogy átjárót biztosítson az alvilág és az evilág között, máshol pedig azért tettek így, hogy a nap előtt elszálló démon vizelete nehogy megmérgezze az ivóvizet, halált hozva a népességre és a jószágokra egyaránt. A gyerekeket is gyakran ijesztgették vele, főleg a palócoknál dívott ilyeneket mondani a rosszalkodó kölöknek: „Vigyázz, mert elvisz a markoláb!” Egyes források szerint a felnőttek ebben a figurában kevésbé hittek, csak azért mondogatták vészjóslóan a csemetéiknek, hogy ne másszanak a kútba vagy ne menjenek ki sötétben egyedül.
