Vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre - 75 éve hangzott el Winston Churchill fultoni beszéde
Vasfüggöny, sőt, időnként csak „a Függöny”: ezt a kifejezés használták a nyugati politikai szónoklatokban és médiában több mint 40 éven keresztül a II.világháború után a szovjet érdekszférába került országokra. Mindenki tudta a „szabad világban”, melyek a „függönyön túli” államok, de még az 1980-as években is előfordult, hogy amikor már néhány világhírű rock-sztár – John Mayalltól az Iron Maidenig – eljutott Magyarországra, Csehszlovákiába, vagy Lengyelországba, az itt készült felvételeket rendszerint „Behind the Iron Curtain” címmel adták ki. Lehet, hogy már e koncertek fiatal nézői sem tudták, hogy a kifejezés atyja a 20. század egyik legnagyobb formátumú politikusa, Sir Winston Churchill volt.
Nagy-Britannia legendás miniszterelnöke, akit 1953-ban memoárjaiért irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki, már 1940-ben, amikor a Hitlerrel kötött szégyenletes müncheni alku kovácsát, Neville Chamberlaint felváltotta a londoni Downing street 10-ben, adott egy híres mondatot az utókornak: a nácik elleni háborúban nem kínált mást Őfelsége VI.György alattvalóinak, mint „vért, szenvedést, verítéket és könnyeket”. („blood, toil, sweat and tears”). Köztudott volt Churchillről, hogy meggyőződéses antikommunista, aki 1919-ben hadügyminiszterként, bár nem támogatta brit katonák bevetését a Szovjet-Oroszország elleni intervencióban, a polgárháború befejezésekor „egészségügyi kordont” javasolt a bolsevik állam ellen.
A Szovjetunió elleni invázió napján, 1941. június 22-én aztán a brit miniszterelnök felajánlotta Nagy-Britannia segítségét. „Ez nem osztályháború, nem olyan háború, amelyben az egész Brit Birodalom és a Nemzetközösség elkötelezett faji, vallási és pártkülönbségre való tekintet nélkül” – írta Churchill Sztálinnak.
Innen vezetett az út a tényleges katonai szövetséghez, az angolszász csapatok 1943-as szicíliai, majd 1944-es normandiai partraszállásához, miközben a három nagy diplomáciai csúcstalálkozón, Teheránban (1943. november), Jaltában (1945. február) Churchill, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Sztálin a háború utáni világ jövőjéről és nem utolsósorban geopolitikai felosztásáról tárgyaltak. Az utolsó hármas csúcson, Potsdamban (1945. július) az elhunyt Roosevelt helyett már Harry S. Truman képviselte az Egyesült Államokat, míg Churchillt, aki a konferencia idején elvesztette az otthoni választásokat, Clement Attlee váltotta fel. Készült még olyan fotó, amelyen Sztálin, Truman és Churchill vidáman szorongatják egymás kezét, a szövetségesi barátság azonban már csak a látszat volt.
Churchill már 1945 májusában, az éppen beiktatott Truman elnöknek aggodalmának adott hangot Sztálinnal kapcsolatban. Úgy vélte, hogy a szovjet diktátor kettős játékot játszik. Akkor azonban még a Távol-Keleten dúlt a háború, megállapodás volt a Szovjetunió hadba lépéséről Japán ellen, ez azonban végül csak a hadüzenetig jutott el augusztus 8-án, két nappal Hirosima után, egy nappal Nagaszaki előtt. A mai napig folyik a vita a világ történészei között, hogy a két atomtámadás stratégiailag jelentéktelen városokra szükséges volt-e a háború befejezése, Japán kapitulációja szempontjából, vagy csupán a még szövetséges, de potenciális ellenség Szovjetuniónak szóló erőfitogtató figyelmeztetés. Mindenesetre sem Washington, sem London nem vállalta akkor még a konkrét szembenállást.
A veterán politikus ugyan közölte, hogy „magánemberként” beszél, de hogy ez mennyire nem így volt, jelzi, hogy a beszéd szövegét előzőleg eljuttatta Truman elnökhöz.
Churchill először a tartós brit-amerikai katonai szövetség jövőképét lebegtette meg.
„Nem lesz lehetséges megakadályozni a háborút és biztosítani a világ működésének folyamatos sikerét, ha az angol nyelvű népek nem alakítanak egy testvéri szövetséget” – mondta a volt brit kormányfő, kifejtve, hogy ezen nem csupán a két azonos társadalmi rendű ország együttműködését érti, hanem a két hadseregét is a közös katonai stratégiától a fegyverzeteken át a kiképzésekig. Sőt, azt is javasolta, hogy a két ország kölcsönösen használhassa egymás katonai repülőtereit és hadi kikötőit a világ bármely pontján. Hamarosan rátért arra is, hogy miért tartja ennyire fontosnak e közös biztonsági rendszert.
„Árnyak vetülnek a szövetséges győzelem által nemrég még fénylő térre. Senki nem tudja, hogy Szovjet-Oroszország és nemzetközi kommunista szervezete mit szándékozik tenni a közeljövőben, hol lesznek a határai – ha lesznek egyáltalán – a terjeszkedésre, a hittérítésre való hajlamaiknak” – mondta Churchill, aki hangsúlyozta: nagy csodálója a hős szovjet népnek és harcostársának, "Sztálin marsallnak” és azt is megérti, hogy Oroszország védeni akarja nyugati határait egy újabb német agresszióval szemben, és örömmel adnak neki helyet a világ nagyhatalmai között.
- tette hozzá, „rendőrkormányoknak” nevezve az érintett államokat, amelyek közül egyikben sem uralkodik valódi demokrácia. „Ezek súlyos dolgok, és rosszul tesszük, ha nem vesszük őket figyelembe, amíg még nem késő” – figyelmeztetett Winston Churchill.
A volt kormányfő elutasította azt a nézetet, mely szerint elkerülhetetlen egy újabb háború – holott egészen az 1960-as évek elejéig ez volt a hidegháború egyik fő propagandaérve – meggyőződése volt, hogy a Szovjetunió nem akar háborút, csupán a háborús győzelmének gyümölcseit akarja learatni „hatalmának és doktrináinak végtelen kiterjesztésével.”
„A háború alatt látottak meggyőztek arról, hogy orosz barátaink semmit sem csodálnak jobban, mint az erőt és semmit sem vetnek meg jobban, mint a katonai gyengeséget” – tette hozzá Churchill. Éppen ezért kell a nyugati demokráciáknak egységesnek maradniuk, a megosztottság katasztrófához vezet. Egyúttal azt javasolta, hogy még abban az évben minden kérdésben állapodjanak meg a Szovjetunióval az ENSZ keretein belül.
A beszédet kezdetben komoly fenntartásokkal fogadta az amerikai kongresszusi képviselők többsége, mert úgy vélték: a brit-amerikai katonai szövetség gyanakvást váltana ki a Szovjetunióból, és túlságosan szorosan kapcsolná az Egyesült Államokat London külpolitikájához. Ne feledjük, hogy Washington az első, majd a II. világháború idején is a végsőkig húzta a „be nem avatkozás” politikáját, az első esetben 1917-ben a német tengeralattjáró-háború, a másodikban Pearl Harbor kellett a belépéshez. És azt se, hogy a beszéd elhangzása idején még szinte érintetlenül állt a hatalmas brit gyarmatbirodalom, amely csak egy évvel később, India és Pakisztán függetlenné válásával indult el az összeomlás felé. Az amerikai sajtó viszont általában „hasznos figyelmeztetésnek” nevezte Churchill szavait. A brit lapok, bár leközölték a beszédet teljes terjedelmében, óvakodtak a kommentároktól. Csupán a konzervatív Daily Telegraph emlékeztetett vezércikkében, hogy „Churchill mindig is híve volt az Egyesült Államokkal való szoros szövetségnek, és mindig ellene volt a kommunizmusnak.”
Churchill csupán annyit reagált néhány nappal később a New York-i Waldorf Astoriában rendezett banketten, hogy beszédén egy szót sem kíván megváltoztatni.
Persze nem Sir Winston volt az, aki elindította a szovjet és a nyugati érdekszférák megmerevedését. Miközben az Elbától keletre valóban Moszkva diktált, és a polgári erőket legkésőbb 1947-48-ig mindenütt kiszorították a közéletből, nem történt ez másképp számos nyugat-európai országban, csak éppen ott az antifasiszta ellenállásban kiemelkedő szerepet vivő kommunisták jártak ugyanígy. Franciaországban, Olaszországban békés úton távolították el őket, Görögországban viszont 1947-ben éppen a Truman-doktrina alapján avatkozott be az Egyesült Államok a jobboldali erők oldalán a polgárháborúba. A doktrina ugyanis kimondta: az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását, és gazdasági, illetve katonai segítségnyújtással beavatkozik azon országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget.
Három évvel a fultoni beszéd után megvalósult Churchill álma: 1949. április 4-én megalakult az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO. Egy hónappal később Németország nyugati megszállási zónáiból létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, majd október 7-én a szovjet zónában hozták létre a Német Demokratikus Köztársaságot, egyoldalúan fővárosának kikiáltva Berlin keleti övezetét. Ezt a folyamatot tetőzte be 1961 augusztusában a Berlini Fal felhúzása.
A hidegháborúnak voltak olyan pillanatai, amikor a világ valóban „a háborús szakadék szélén táncolt”, például a kubai rakétaválság (1962) vagy a Szovjetunió felett lelőtt dél-koreai utasszállító és az amerikai csillagháborús tervek (1983) miatt. Máskor enyhült a légkör, főleg az 1970-es években a szovjet-amerikai hadászati rakéta-megállapodásokkal és az 1975. augusztus 1-én Helsinkiben megkötött Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezménnyel, amelynek az Egyesült Államok és Kanada is aláírója volt. A két világrendszer szembenállásának azonban végérvényesen a Berlini Fal 1989-es leomlása és a Szovjetunió két évvel későbbi felbomlása vetett véget.
Sir Winston Churchill még egyszer visszatért a miniszterelnöki bársonyszékbe: 1951-től 1955-ig állt újra brit kormány élén. 1955-ben, 81 évesen vonult vissza a politikától, de egészen 1964-ig a parlament tagja maradt. 1965. január 24-én halt meg, 91 éves korában.
