„Most azt érzem, van értelme tanulnom, mert lesz belőlem valaki” – A legnagyobb szegénységből akár az egyetemig juttat gyerekeket a Van Helyed Alapítvány

Képzelj el egy ideális világot, ahol mindenki egyenlő lehetőségekkel indul: nem számít sem a származás, sem a társadalmi helyzet és a jövedelmi különbségek. Egy kelet-magyarországi cigánytelepen született gyereknek így pontosan ugyanakkora esélye van egyetemre jutni, mint annak, aki Budapest belvárosában él.

A növendékek egészen fiatal felnőttkorukig mindennap tanórán kívüli foglalkozásokon vehetnek részt, amelyek megalapozzák, hogy minőségi iskolákban tanulhassanak tovább. Emellett rendszeresen tartanak nekik művészeti programokat, kapnak étkezést, valamint a családjaikat is támogatják.

Az alapítvány megálmodója, Bódis Kriszta dokumentumfilmesként járta az országot a ‘90-es években, a társadalom perifériáján élőkről forgatva. Azt látta, hogy a rendszerváltás után nagyon komoly gettósodás indult be Magyarország vidéki régióiban, különösen Borsodban. Egyik útján talált rá az ózdi Hétes-telepre, ami szimbolikus helynek tűnt számára.

„Nem olyan értelemben egyedi, hogy kivételes, hanem sajnos pont, hogy nem az. Itt gyakorlatilag minden megtalálható, ami egy szegregátumot jellemez, egy az egyben jelen van a teljes problémahalmaz” – magyarázza.

Elkezdett rendszeresen visszajárni a telepre, először önkéntes szociális munkásként, majd közösségszervezőként. Tíz éven át minden nyáron tető alá hozott egy gyerekeknek szóló alkotótábort is, ennek során az ott lakókkal renoválták a házakat, közösségi tereket és kiskerteket hoztak létre, felépítettek egy fürdőházat és mosodát (mert több telepen máig nincs vezetékes víz), és vasárnapi iskolát indítottak önkéntesekkel. Ebből nőtte ki aztán magát a Van Helyed.

Bódis Kriszta

Budapesten kinyílik a világ

A fővárosban jelenleg 20 patronált diák tanul, 8-an közülük albérletben vagy egyetemi szakkollégiumokban laknak, 12-en pedig egy állami fenntartású zuglói kollégiumban kaptak helyet, ahol a tanórán kívüli foglalkozások többsége is zajlik.

– meséli a 19 éves Macsinga Géza, aki 6. osztályos kora óta Van Helyed-es.

Korábban Ózdon egy szegregált iskolába járt, onnan került a Van Helyed stúdióba, később pedig Budapestre, ahol először a Lauder Javne iskolában folytatta a tanulmányait, majd az óbudai Waldorfban érettségizett. Jelenleg alkalmazás- és rendszerüzemeltető szakon tanul felnőttképzés keretében, ezalatt az alapítvány folyamatosan a budapesti kollégiumában, a Van Helyed Stúdió+-ban patronálja.

Szerinte Pesten megszokott, hogy egy szülő azt kérdezi a gyerekétől, mit főzzön, a szegregátumokban viszont sokszor azt a kérdést teszik fel, miből főzzenek.

„Nagyon nem mindegy, milyen környezet veszi körül az embert. Most azt érzem, van értelme tanulnom, mert lesz belőlem valaki. Még akkor is, ha mindez nagyon fárasztó.”

Géza azt mondja, korábban is szeretett és akart is tanulni, de az ottani oktatás minőségét össze sem lehet hasonlítani az ittenivel: ami ott simán 5-ös dolgozat, az itt legfeljebb 2-es. És nem azért, mert ott nem elég kompetensek a tanárok, egyszerűen sokkal alacsonyabb a követelményrendszer.

Kriszta szerint azonban nem a roma gyerekeken, még csak nem is a szüleiken vagy a pedagógusokon múlik az, hogy tömegek teljesítenek alul például a kompetencia-teszteken, hullanak ki az oktatásból, termelik újra a tudatlanságot és nyomort.

„Erről mindig az a hatalom tehet, amelyik elmulasztja az oktatási rendszerét olyanná tenni, iskoláit olyanná fejleszteni, pedagógusait olyanná képezni, hogy minden gyerek, akárhová és akármilyen képességekkel született, mindent megkapjon annak érdekében, hogy magas szintű tudást érjen el és kompetens felnőtt váljék belőle” – fogalmaz.

A gyerekeket ezért nagyon bátorítani is kell, miután Pestre kerülnek, hogy ne keseredjenek el, ha eleinte rosszabbak a jegyeik. Ez nem jelenti azt, hogy nem tanulnak, inkább csak nem tudják azonnal megugrani a sokkal magasabban lévő lécet.

Azóta már húga, a most 10 éves Ramóna is követte őt a fővárosba: a Van Helyed csapata a szülőkkel együtt döntött, majd teremtette meg a lehetőséget, hogy szeptembertől az AKG-ban folytathassa a tanulmányait. A Van Helyed Stúdió + kollégiumában egymással szemben van a testvérek szobája.

Géza

Ramóna

Van, aki már „náluk születik”

Bódis Kriszta meggyőződése, hogy minél hamarabb megkapja valaki a megfelelő környezetet, annál nagyobb eséllyel ki tud szakadni a szegénységből és az ezzel együtt járó kilátástalanságból. Egy ideje ezért már a kismamákkal elkezdik a munkát: gyakorlatilag „náluk születnek” a gyerekek, és utána az egész életutukon végigkísérik őket.

A rendszer elméletben bármennyi gyereket be tudna fogadni, ez kizárólag pénz kérdése. Teljes állású alkalmazottakkal, óraadókkal és önkéntesekkel dolgoznak, egy teljes állású patrónusra egy korcsoporton belül maximum 15 gyerek juthat.

Jelenleg 120 fő van a rendszerben, a családtagjaikkal pedig 1000 embert érnek el. A várólista óriási, de a cél az, hogy a családtagok közül is minél többen bekerüljenek.

120 millió forint az éves költségvetésük, vagyis 1 gyerekre 1 millió forintot költenek évente. Ebben az utazási és szállásköltségtől az étkezésen át a rezsiig és az őt támogató patrónus béréig minden benne van. A családok részéről mindez semmilyen anyagi kötelezettséggel nem jár.

A program nagyon sikeres, az általános iskolát mindenki elvégzi, és továbbtanulni is jelentkeznek, ki középiskolába, ki szakképzésre. Kriszta szerint az igazi dráma az, hogy tömegek nem jutnak megfelelő oktatáshoz, pedig ezt az egészet akár minden gyerekkel meg lehetne csinálni, hiszen egyszerű szorzókkal működnek – mindössze pénz kellene hozzá, vagy egy ugyanígy működő állami oktatási rendszer.

Pillanatképek az ózdi Van Helyed Stúdióból (forrás: Facebook)

Sokaknak újdonság az is, hogy van a házban fürdőszoba, gáz és víz

Viki 16 éves, 11 éves kora óta stúdiós, ez a második éve Budapesten. „Ózdon, ha kicsit máshogy öltözködsz és kilógsz a sorból, akkor már kritizálnak. Pesten, illetve alapból a Van Helyed rendszerben jóval elfogadóbb mindenki, én is sokkal jobban ki merem mondani a véleményemet” – jelenti ki.

Hozzáteszi azt is: „Sokan vannak, akik fel szeretnének jönni a Van Helyed Stúdió+ budapesti kolijába, de én mindenkinek elmondom, hogy ez nagyon sok nehézséggel is jár: távol vagyunk a családunktól, és tényleg rengeteget kell tanulnunk, hogy felhúzzuk magunkat arra a szintre, amit a budapestiek már általánosban eleve megkaptak. Folyamatosan érzem, mennyivel többet kell beletennem hozzájuk képest.”

Géza is egyetért abban, hogy rengetegen szeretnének feljönni, de egy ponton inkább feladják az álmukat, mondván, úgyse menne nekik.

Nagyjából 100-an élnek Ózdon a patronáltak közül, korcsoport szerinti kategóriákba sorolva. Ők bejárósak, délutánonként autóval szállítják őket a stúdióba (a kismamákat otthonról, a gyerekeket pedig az iskolából vagy óvodából), ami komoly logisztikát igényel.

Sok olyan gyerek kerül be a rendszerbe, akinek újdonság az is, hogy van a házban fürdőszoba, gáz és víz. Ők olyan környezetből érkeznek, hogy az ilyen alapvető dolgok se természetesek nekik.

„Mondanom sem kell, hogy ez nem rajtuk múlik. Ezt hívjuk szegénységnek, és senki nem tehet arról, hogy hova születik” – teszi hozzá Kriszta.

Viki

Kényszerpálya helyett életpálya

Viki szerint a szegregált iskolákban nem adják le rendesen az anyagot, nem törődnek egyénileg a diákokkal, folyton csak fegyelmeznek. A Kürt Gimnáziumban viszont, ahová Budapesten jár, úgy tanítanak, hogy neki is kényelmes legyen, miközben a többiek is haladnak a saját tempójukban. „Észreveszik, ha jó vagy valamiben, amitől sikerélménye van az embernek.”

Géza hozzáteszi, hogy Ózdon is vannak abszolút lelkiismeretes tanárok, akik szeretnék átadni a tudásukat, de ehhez egyszerűen nem adott szinte semmilyen feltétel. Örülnek, ha van tábla és kréta, más „luxuscikkekről” inkább ne is beszéljünk.

„Óriási egyenlőtlenségek vannak az oktatáshoz való hozzáférés terén. Ha jó családba születtél, nyert ügyed van, ha viszont egy szegregátumban, esélyed sincs” – fogalmaz Kriszta. A Van Helyed fő célja, hogy megtalálják azokat az iskolákat, akikkel legjobban együtt tudnak működni szakmailag, és akik megértik, hogy ilyen típusú egyéni munkára van szükség. Az oktatási rendszer egészére ez sajnos egyáltalán nem jellemző.

„Nem az van, hogy benyomnak egy iskolába, mondván, ezt fogod tanulni és kész. Ehelyett felmérik a képességeidet, és ennek tudatában keresik meg, melyik intézményben tudnál legjobban boldogulni. Ennek köszönhetően mindenki azt tanulhatja, amit szeretne, és amivel megvalósíthatja az álmait. Kényszerpálya helyett életpálya” – mondja Géza.

Az ő esetében is számos iskolát végignéztek, mire eljutottak a Petrik Lajos Két Tanítási Nyelvű Technikumig, ahol rendszerüzemeltetőnek tanul. Mint mondja, nagyon jó érzés, hogy ha sikeresen elvégzi a képzést, utána olyan munkája lehet, ahová örömmel jár be reggelente.

Azért dolgoznak, hogy ne legyen rájuk szükség

Kriszta Finnország mintáját tartja példaértékűnek: ott minden iskola olyan színvonalú, mint nálunk az AKG, és ráadásul az állam fizeti.

„Ha Magyarországon is ez lenne a helyzet, mi nem kellenénk. Paradox módon tulajdonképpen azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség.”

Szeretne ezért szakpolitikai javaslatokat is tenni, hogy megmutassa: igenis lehetséges nagyban is megcsinálni, amit ők kicsiben véghezvittek.

Állami támogatást szinte egyáltalán nem kapnak, leszámítva egy kisebb összeget a tanoda keretből, ami nagyjából évente 1 havi működési költségüket fedezi.

Az elmúlt 10 évben a dán VELUX volt a főtámogatójuk, gyakorlatilag nekik köszönhetően állt fel a rendszer, az éves költségvetés felét biztosították. Ők azonban 2024-től máshová koncentrálják a CSR tevékenységüket, így a teljes 120 millió forintot adományszervező tevékenységgel kell majd összeszedni.

„Bővülés egyelőre szóba se jöhet, ez az összeg az életben maradáshoz kell. Ha mellénk állna három nagyvállalat évi 40 millió forinttal, vagy négyen évi 30-cal, már meglennénk” – mondja Kriszta. Ő főleg ezen dolgozik, a rendszer operatív része már nélküle is működőképes.

15 alkalmazott mellett 50 aktivizálható önkéntesük van, valamint óraadók is dolgoznak nekik. A központban Kriszta mellett egy asszisztens dolgozik, az ő feladatuk az adományszervezés mellett az önkéntestoborzás, a kommunikáció és marketing, illetve a patrónusok munkájának támogatása. A Covid előtt még 41-en voltak, de ekkor náluk is jelentős leépítésre volt szükség.

És hogy mit hozhat a jövő? Erre gondolkodás nélkül annyit felel: „Én nem bizakodó vagyok, hanem anyatigris. Fogalmam sincs, mi lenne az a pont, amikor feladnám a küzdelmet, hiszen akkor elképzelni se tudom, mi történne a gyerekekkel.”

A Van Helyed! múködését itt támogathatod.