„Egy szál papucsban menekült el Ukrajnából” – Közel 100 ukrajnai diák tanulhatott Budapesten az evangélikusok jóvoltából
Izgatottan készülődő, ünneplőbe öltözött gyerekek az udvar egyik oldalán, sorba rakott székeken gyülekező felnőttek a másikon. Eddig jóformán bármelyik iskola tanévzáróján lehetnénk, az egyik korlátra kifeszített hatalmas molinó azonban már szűkíti a kört, ugyanis cirill betűkkel, ukrán nyelven szerepel rajta a „vakáció” felirat.
Hogy ez megvalósulhatott, az elsősorban egy lelkes és elhivatott civil, Irina Fedur érdeme, aki kárpátaljai származású férje révén került Magyarországra 10 évvel ezelőtt. Irina már a háború első percében elhatározta, hogy segíteni fog a hazájából menekülőknek. Szinte minden szabadidejében önkénteskedett, tolmácsolt, tartotta a kapcsolatot a menekültsegítő szervezetekkel. Ennek köszönhetően szerzett tudomást arról is, hogy a VIII. kerületi Turbina Kulturális Központban menedékhelyet alakítottak ki, ahol enni, inni és pihenni tudtak a Budapestre érkezők.
Ekkor kapcsolódott be a programba a Magyarországi Terre des hommes Alapítvány, hogy a gyermekek alapvető jogainak érvényesülését elősegítse. Az alapítvány az iskolai tevékenységeket koordináló és vezető Irina, valamint egy ukrán tanárnő, Valeria alkalmazásával az oktatási tevékenység megvalósításához járul hozzá, és a gyermekek védelmét biztosítja.
Majdnem minden egyházi dolgozó segített valamilyen formában
Hamar nyilvánvaló lett, hogy háború ide vagy oda, a gyerekeket tanítani kell, már csak azért is, hogy a szüleik legalább napi pár órában munkát vállalhassanak. Mivel sok tanár is érkezett, adta magát az ötlet, hogy az ő részvételükkel, spontán módon szervezzék meg az oktatást. Kaptak ugyan egy külön termet erre a célra, de mivel a Turbina alapvetően szórakozóhelyként működik, a körülmények nem igazán voltak ideálisak.
Ezért nekiálltak új helyszínt keresni, így találtak rá az evangélikus egyházra, akik örömmel befogadták őket.
„Február 24-én épp zsinati ülésünk volt ebben az épületben, már ott hoztunk egy nyilatkozatot, miszerint elítéljük az agressziót, támogatjuk a menekültek megsegítését, valamint felhívtuk a gyülekezeteinket, hogy tegyenek meg mindent ezért” – meséli Fabiny Tamás püspök, az egyház elnöke. Így is történt: rengeteg adományt juttattak el a határra, számos hívük menekült családokat is befogadott.
Fabiny Tamás
Miután Irina az egyik koordinátorukon keresztül megkereste őket, az egyház vezetői elhatározták, hogy felszabadítanak két alagsori helyiséget a központban, az étkezőt és egy közösségi termet. Ebben a két tágas teremben zajlott az oktatás, több kisebb részre osztották őket paravánnal elválasztva. Négy alsós osztály mellett egy ötödik-hatodikos, illetve egy tinédzser (13-17 éves) osztályt alakítottak ki.
Fabiny elmondása szerint azt gondolták, hogy nehéz lesz fegyelmezni a gyerekeket, de nagyon pozitívan csalódtak: végig figyeltek a tanárokra, szinte semmi panaszunk nem lehetett rájuk.
Igyekeztek technikát is biztosítani nekik, laptopokat szereztek a számukra, egy ételszállító cég felajánlásának köszönhetően ebédet is kaptak, az egyház munkatársai pedig sétálni, kirándulni vitték őket. A dolgozók majdnem mindegyike bekapcsolódott valamilyen formában, örültek neki, hogy az adminisztráció mellett valami más, változatosabb feladatuk is akadt.
A tanév végére teljesen beilleszkedtek
A diákok száma folyamatosan nőtt, a 20-30 körüli kezdő létszám a végére 60-70-re emelkedett. A tanárok is mindannyian menekültek voltak, szinte kizárólag nők, hiszen a férfiak többségét nem engedik ki az országból.
Az elején mindenki önkéntesen dolgozott, idővel viszont az egyház már tudott fizetni nekik a hívektől, illetve külföldi partnerektől kapott támogatásoknak köszönhetően.
– idézi fel a püspök. Egy másik fronton is segített az egyház: a szintén általuk fenntartott Bosnyák téri Evangélikus Hittudományi Egyetemre 16 afrikai diákot fogadtak be, akik orvostanhallgatóként tanultak Ukrajnában, de a háború kitörésekor szintén menekülniük kellett.
„Az egyik diáklány napokon keresztül nem akart kijönni a szobájából, annyira sokkolta őt a helyzet. Egy szál papucsban kellett elmenekülnie, mert megállt egy busz a házuk előtt, és azt mondták neki, hogy ha most azonnal felszáll, akkor jöhet, ha nem, akkor ott marad a háborús övezetben” – meséli Fabiny Tamás.
Irina Fedur, háttérben a gyerekek által készített rajzokkal
„Több munkahelyem is volt, de egy hónap alatt mindent elvesztettem, nulláról kellett újraépíteni az életemet” – meséli az iskola egyik tanára, Jekatyerina Fuglevich, aki a herszoni régióból menekült Magyarországra áprilisban. Eredetileg úgy volt, hogy szülei is jönnek vele, de ők végül otthon maradtak.
Facebookon bukkant rá az iskola hirdetésére, és mivel korábban évekig dolgozott gyerekekkel, jelentkezett rá. Főleg a nagyobbakat tanította ének-zenére és médiaismeretre, nagyon élvezte a feladatot.
Magyarország szerinte csodálatos hely, sok új barátra tett szert, legyenek akár magyarok, akár más menekültek. Mint mondja, a háború mindenkiből a legnyitottabb oldalát hozta ki: megható volt látni, ahogy érdeklődnek iránta és mindenben próbálnak segíteni neki.
Jekatyerina tervei között nem szerepel, hogy visszatér Ukrajnába, még akkor se, ha véget ér a háború: mint mondja, túl sokszor tervezett már újra mindent ahhoz, hogy még egyszer erre kényszerüljön. Ezért inkább tartósan is letelepedne nálunk.
„Négy diplomám van, bízom benne, hogy el tudok majd helyezkedni” – összegez, miközben egyik diákja odaszalad hozzá és átöleli.
A gyerekek az elején még a poszttraumás stressz jeleit mutatták, nehezen dolgozták fel a változásokat, azonban Irina szerint a tanév végére teljesen beilleszkedtek: már látszott rajtuk, hogy szeretnek ide járni, az idősebbek közül többen tanítás után is eljártak együtt sétálni, vagy ott maradtak gitározni, pingpongozni.
Igyekeztek nekik minél több tantárgyat tanítani, de sok múlott azon is, éppen milyen tanáraik voltak, hiszen többen csak néhány hétig tartózkodtak Budapesten, mielőtt tovább utaztak. A tartalmi kérdésekbe, tehát magába a tanításba az egyház nem szólt bele, de figyelemmel kísérték az órákat, és a központban tartott istentiszteletekre is meghívták őket. A hitéletet ugyanakkor Fabiny szerint nem erőltették rá senkire, inkább csak a nyitott ajtót kínálták fel nekik, hogy aki szeretne, élhessen a lehetőséggel.
Ezen a téren a gyermekmentőként emlegetett evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor jelenti számára a követendő példát: ő volt az, aki a II. világháború idején, majd a kommunizmusban is számos deportált zsidó, illetve B-listázott szülő gyerekeiről gondoskodott, de senkit nem kötelezett a vallási közösségben való részvételre.
Aki marad, ősztől „rendes” iskolába kell járnia
A gyerekek tanévzáró ünnepség elején több kisebb csoportban álltak színpadra, hogy hazájukról, terveikről, a hazatérés iránti vágyukról énekeljenek. A legmeghatóbb pillanat viszont az volt, amikor a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt adták elő tört magyarsággal.
Mivel az evangélikusok által befogadott iskola hivatalosan nem számít oktatási intézménynek bizonyítványt nem kaphattak, de egy szép oklevelet átadtak nekik, hogy maradjon valamilyen tárgyi emlékük az itt töltött hetekről, hónapokról.
A tanítás tehát nem fog folytatódni a Szentkirályi utcai épületben, de Fabiny szerint olyan szoros viszony alakult ki köztük az elmúlt pár hónapban, hogy valamilyen formában biztosan tartják majd velük a kapcsolatot.
Irina borúlátó a háború kimenetelével kapcsolatban: mint mondja, az elején még arra számított, hogy legkésőbb április végén mindenki hazatérhet, most viszont már nem merné megtippelni, mikor jöhet el a béke – szerinte amíg Putyin él, nem lesz vége a harcoknak.
Ő mindenesetre ezután is segít, ahol csak tud: nyáron is szeretne minél több programot szervezni a gyerekeknek, legyen szó akár táboroztatásról, akár magyar nyelvórákról. Később pedig más önkéntesekkel együtt az iskolakeresésben, majd a beiratkozásban is támogatná őket.
