KULT
A Rovatból

X – A rendszerből törölve: Ujj Mészáros Károly krimijében TÉNYLEG csak a végén jössz rá, ki a gyilkos

Végig izzadt a tenyerem, és sajnáltam, hogy ki kellett szaladnom egy percre pisilni, mert egy kockát is kár volt elvesztegetni. A 'rókatündéres' rendező az év egyik legjobban várt filmjében a sötét tónusú, skandináv vonalra hajazó thriller műfajához nyúlt. Kritika.

Link másolása

Amikor beültem a moziba, csak annyit tudtam, hogy Ujj Mészáros Károlytól ezúttal egy krimit fogok látni. A rendező előtte meg is kért minket, a sajtó munkatársait, hogy a kritikáinkban ne spoilerezzünk, mert lesznek benne csavarok. Ezért most szólok, hogy ha csak egy picit is spoiler-gyanús gondolatot akarnék billentyűzetre vetni, előtte jelzek, és azt a részt ugorjátok át.

Ez azért fontos, mert a Liza, a rókatündér hatalmas, hazai és nemzetközi sikere után Ujj Mészáros Károly egy teljesen más műfajt választott, és egy olyan sötét tónusú, a skandináv vonalra hajazó thrillert tett le az asztalra, amit muszáj megnézni.

És korántsem azért, mert hibátlan. Hogy rögtön a rosszal kezdjem – essünk túl rajta –, a forgatókönyvben itt-ott akadnak következetlenségek és a hollywoodi B-filmeket idéző közhelyek. Érdekes módon számomra a leggyengébb pont épp a főszereplő nyomozónő (Balsai Móni) pánikbetegsége. Ugye a sztori lényege az, hogy egy korábbi traumát, férje öngyilkosságát átélt rendőrnő, aki a pánikbetegsége mellett kezelhetetlen tinilányával és lakáshitelével is küzd, aktakukacként tengődve felfigyel arra, hogy a városban egyre szaporodó öngyilkossági ügyek közül néhány nagyon gyanús. Valójában álcázott gyilkosságok, sőt, összefüggést is talál az esetek között. Először persze senki sem hisz neki, de aztán egy vidékről felkerült új férfikollégája (Schmied Zoltán) mellé áll, és együtt erednek a rejtély nyomába.

Nem tudom, miért gondolják a rendezők, hogy a thrillerekbe sokszor valami szétcsúszott, vagy épp pszichopata detektívet kell beleszuszakolni (lásd A tetovált lány). Talán azt hiszik, anélkül unalmas lenne az egész. Pedig ebben a filmben számomra épp a pánikbetegség akasztja meg a legjobban az egyébként szépen előre görgő sztorit. Balsai Móni lenyűgözően széles eszköztárú színésznő, de az, hogy a film első felét gyakorlatilag végig kell zihálnia és kezeit tördelve, elgyötörten maga elé bámulnia, engem inkább zavart, mint nem.

Aki volt már életében pánikbeteg – régen, a húszas éveimben én egy rövid ideig igen – az tudja, hogy a pánikbetegséget gyakorlatilag lehetetlen “eljátszani”. Egy roham idején ugyanis épp a beteg által érzékelt, sarkaiból kifordult világ, és az irracionális rettegés a lényeg, az ural mindent, amit a fuldokló levegővétel meg a folyton kibuggyanó könnyek nem igazán tudnak visszaadni. Talán érzékletesebb lett volna, ha kicsit több, erősebb, szürreális képi- és hanghatás "segíti" a színészt, ahogy például a rohamoknál hirtelen lehalkuló külvilág, a felerősödő zihálás, vagy egy helyütt a fülsiketítő csörömpöléssel lezuhanó váza esetében ez kifejezetten be is jött. De az sem lett volna baj, ha kevesebb pánikos jelenet kerül be a sztoriba, Balsai Móni elég jó színész ahhoz, hogy kevesebből is kirajzolja a szorongó karaktert.

Naiv elgondolásnak éreztem azt is, hogy egy ennyire lelkibeteg nőt miért visznek el egy kommandós rajtaütésre, hogy végül a rosszfiú üldözésekor hirtelen mindegyik kőkemény rendőr elpárologjon mellőle, és a remegő, ziháló lány egyedül szálljon szembe a pszichopata bűnözővel, aki persze könnyedén kiveszi a kezéből a pisztolyt, és még jól szembe is röhögi.

Szóval akadnak benne hibák és aránytalanságok, de összességében az X – A rendszerből törölve szerintem egy kifejezetten szerethető – már ha lehet erre a műfajra ezt a jelzőt használni –, jó krimi. A szürke, nyomasztó atmoszféra, Szecsanov Martin operatőr bravúros kamerakezelése (nekem kicsit sok volt a fejjel lefelé fordított város-látkép, de amúgy csillagos ötös), a páratlan magabiztossággal mozgatott színészek, a zajok, a zenék és a gyomron rúgóan nagy hatású képek mesteri és arányos keverése ismét egy tehetséges rendezőt vetítenek elénk, aki a sztori második felére már a hibátlan dramaturgiát is megtalálja.

A történet közepétől kezdve ugyanis a film gyakorlatilag a tökéleteshez közelít. Schmied Zoltán (szerintem érdemtelenül) ugyan “kikopik” a főhősnő mellől, de a sötét, a múlt legmélyebb bugyraiba és a kegyetlen hatalmi játszmák legnagyobb magaslataiba nyúló rejtély jó ütemben, fordulatosan bomlik ki a szemünk előtt.

És itt jön egy nagyon enyhe spoiler (a bekezdés végéig fog tartani). Óriási ziccernek tartom, hogy a történet kulcsfiguráját és egyúttal a főgonoszt a hazai színjátszás egyik legtehetségesebb színésze, a magyar film által szerintem méltatlanul hanyagolt – leginkább a szinkronhangjáról ismert – művész játssza (nem árulom el a nevét). Kiváló választás, sokszor láttam őt színpadon, személyes kedvencem, és jó volt látni, hogy Ujj Mészáros Károly őt szemelte ki erre a meghatározó karakterre. Már csak azért is, mert ő mondja ki a film legkeményebb néhány mondatát, egyúttal a társadalmilag is fontos és fájóan aktuális mondanivalót, aminek épp azért van olyan súlya és ereje, mert egy ekkora színészre bízták. A moziteremben is érzékelhetően megállt a levegő néhány pillanatra, ahogy szembesültünk a sokak által sejtett, mégis ritkán felfedett valósággal:

hősök nincsenek, a jó szinte soha nem győz, és hiába hisszük, hogy befolyásolunk bármit is, a fejünk fölött zajló játszmákban ugyanúgy mákszemek vagyunk, mint a történelemben bármikor, bármilyen kisember. (spoiler vége).

A film nagy erénye, hogy a rendező kifejezetten erős színészgárdával dolgozott: Kulka János visszatérése a vászonra önmagában is öröm, elképesztő magasságokat hozott ki egy fontos, nehezen eljátszható szerepből. Básti Juli, Szirtes Ági, Schneider Zoltán, Molnár Áron, Szabó Győző is brillíroztak, nem beszélve Bede Fazekas Szabolcsról, aki szintén a rendező egyik legjobb választása (figyeljetek majd a “hamburgeres” jelenetre, hatalmas, látszólag alig történik valami, és mégis benne van minden, számomra bevonult a halhatatlanságba).

Megkönnyebbülés volt az is, hogy Ujj Mészáros Károly nem dőlt be a “fehér kalapos cowboy mindig győz” hollywoodi kliséjének. Bár a gonosz látszólag lelepleződik, valójában ez is csak félmegoldás.

A végén, a háztető-jelenetben a rendező tulajdonképpen ismét összekacsint a nézővel: gyerekek, a filmekben persze a jó nyer, de ugye ezt ti se gondoltátok komolyan?

Összességében tehát az X – A rendszerből törölve engem meggyőzött. Olykor szabálytalan, olykor döcög, de olyan film, amelyben van "lélek". Képes az elejétől a végéig fogni, sőt markolni a néző kezét, valós feszültséget teremt, elgondolkodtat, jó elmerülni benne, és jó meglepődni is, amikor végül mindenre – vagy legalábbis majdnem mindenre – fény derül. Nem árt tudni, hogy egy magyar krimitől ma ezt éppúgy meg lehet kapni, mint egy valószínűleg tízszeres költségvetésű amerikaitól vagy skandinávtól.

Bemutató dátuma: 2018. november 1. (Forgalmazó: InterCom)

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: