Tűrnie kell-e Tóth Gabinak az online mészárlást?
Nem gondoltam volna, hogy valaha is fogok Tóth Gabiról írni. Nem azért, mert szimpatikus vagy nem szimpatikus, hanem mert nem tudok róla eleget. A zenéjét csak autós háttér-rádiózásból ismerem, ha tévészörfözés közben pár pillanatra meglátom a Sztárban sztár zsűritagjaként, általában széles mozdulatokkal magyaráz, vagy könnyes szemmel a mellkasára szorítja a kezét, legutóbb meg mintha sértődötten kirohant volna a stúdióból valami miatt. Nyilván ez a show része. És természetesen látom olykor a közösségi média megnyilvánulásait, amelynek legfrissebb fejleménye egy hosszú Insta-poszt. Ebben szinte könyörög a népeknek, hogy ne bántsák már őt ennyire, miért baj, hogy a pápa előtt énekelt, meg népviseletben dalol az új klipjében. Teljesen kivan, a családja is, idézem:
Pár napra rá jött a hír, hogy az egykori tinédzser popikon, Britney Spears, akit tizenhárom évvel ezelőtt az idegösszeomlása miatt apja hivatalos gyámsága alá helyeztek, majd hosszas küzdelem, ügyvédi adok-kapok és globális médiagyalázkodás (pro és kontra) után az apa lemondott a gyámságról, szóval a felszabadult Spears pikk-pakk eljegyezte magát legújabb szerelmével egy csilliárdba kerülő gyémántgyűrűvel, majd eltűnt a közösségi médiából. Az elmúlt hónapokban egyébként több, kifejezetten zavart posztot tett ki, félmeztelenül is pózolt, csak a hülye nem látta, hogy nincs jól. Kapott is hideget-meleget, bár tény, hogy az apja is. Végül az eljegyzési gyűrűjét is úgy mutatta meg, hogy ráhúzta a feltartott ujjára, a jól ismert “fuck you” kéztartással beintve mindenkinek.
A hírt látva eszembe jutott a 40 éves, brit Love Island műsorvezetőnő, Caroline Flack, aki 2020 februárjában, londoni lakásában öngyilkos lett egy több hónapos közösségi média- és médiamészárlás után. Azért bántották, mert az orvosai szerint valóban instabil Flack megtámadta a volt pasiját, és testi sértésért bírósági eljárás indult ellene. A férfi egyébként nyilvánosan megbocsátott neki, a tévéműsorából mégis kitessékelték (ez érthető), a neten pedig valami elképesztő gyűlöletcunami szakadt a nyakába. A bírósági tárgyalása előtt omlott végül össze, és végzett magával.
A fenti ügyekben van közös vonás. Nem tudom, hogy Tóth Gabi hogy van. Nyilván nem túl jól, és ezt nem azért mondom, mert kiírta az Instára, hanem mert olvastam jó néhány őt gyalázó kommentet. Azt se tudom, Britney hogy van, bár szerintem mentálisan aggasztóan (igaz, nem vagyok szakértő). Hogy Caroline Flack hogy van, azt már tudjuk.
És engem nem érdekel, hogy Tóth Gabi milyen imidzs-váltáson esett át, és politikailag ez sokaknak tetszik vagy nem tetszik. Abban se tudok és akarok döntőbíró lenni, hogy Britney-nek az apja az ellensége volt, vagy a védelmezője (talán mindkettő) a tizenhárom év gyámság alatt. Caroline Flack ügyében is a bíróság lett volna illetékes döntést hozni, de azt már nem érte meg. Engem az érdekel, hogy a mai sztároknak a mentális kitettsége VALÓBAN arányban áll-e a hírnévvel együtt járó kötelezettségeikkel?
Ahogy olyan válogatott trágárságokkal gyaláznak a földbe teljesen ismeretlen emberek tömegével, amelyekből egy átlagembernek egy is elég lenne ahhoz, hogy hónapokig, évekig megroppanjon? Azt mondják: “Te vállaltad, minek mentél oda, ez ezzel jár, tűrjed!” Már miért vállalta volna? Miért tűrje? A közösségi média a munkája része, egy platform, ahol a zenéje, tánca, műsorvezetése, egy-két személyes sztorija, akámije eljut a nagy nyilvánossághoz.
“Aki ilyen magamutogató meg nárcisztikus, az meg is érdemli!” – ez a másik gyakori érv. Persze, hogy az. Nincs olyan művész, celeb, akiben ne lennének nárcisztikus vonások. Mégis, mit gondolunk, mi kell ahhoz, hogy valaki kiálljon százezer ember elé énekelni? Igen, a kritikát el kell viselni, de azért egyetlen híresség sem arra szerződött, hogy a digitális csőcselék naponta felkoncolja. Vagy, ahogy Caroline Flack esetében, akár öngyilkosságba kergesse.
A hétvégén Jean-Paul Belmondo emlékére megnéztem A profi című filmet. 1981-ben készült. Negyven éve. Nem volt net, nem volt Insta, Facebook. Belegondoltam: milyen más volt akkoriban sztárnak lenni. Vajon mi lett volna, ha mondjuk Belmondo nagy riválisa (és barátja), Alain Delon viselt ügyei naponta körbejárták volna a földgolyót Instán meg Twitteren (vegyük csak azt, hogy többször is gyilkosság gyanújába keveredett, egyszer alig úszta meg). Mit kapott volna Freddie Mercury? Michael Jackson? Whitney Houston, amikor szegény már egy roncs volt a drogoktól?
Persze van más választásuk is: kikapcsolják a wifit, és eltűnnek mindenhonnan. Aztán vagy megveszik a jegyeket a koncertjeikre (filmjeikre), vagy nem. EZ a két választásuk van. És ha mégis beleállnak, és nem elég erősek ahhoz, hogy elviseljék? Ki nem sz...ja le, hadd hulljon a férgese, igaz? Végülis "ezek" nem emberek, hanem a mi szórakoztatásunkra programozott szolgáltató-robotok.
Vegyük már észre, hogy az ilyen ügyek nem Tóth Gabiról, Britney Spearsről meg Caroline Flackről szólnak! Hanem rólunk. A társadalom frusztrált, gyűlölködő, gyáva, és mérhetetlenül kegyetlen tortaszeletéről (jó nagy szeletnek tűnik), amelynek tagjai virtuális bokszzsáknak használják a nekik nem tetsző hírességeket. A saját pszichés bajaik levezetésére. Mert sajnos a net jótékony, névtelen homályának védelmében megtehetik.
Nem vagyunk mi jobbak ezeknél a celebeknél. Legalább ebbe a kegyes hazugságba ne ringassuk bele magunkat. Aki gyűlölködik, azért, aki egyetértően vagy közönyösen hallgat, azért. Végül van egy tanácsom, amit szerintem épp az érintettek fognak a leginkább elengedni a fülük mellett: aki nem tetszik, azt nem kell nézni. Ennyi.
