A magyarok és a túlóra: elvárják, de sokszor nem fizetik ki
Bevallom, örültem, amikor még nyáron arról az Intercity mozdonyvezetőről olvastam – mi is írtunk róla -, aki a műszakja végén inkább megállt egy kihalt kis állomáson, és bevárta a váltósofőrt, mint hogy tovább vezessen hullafáradtan, égő szemekkel, és veszélyeztesse az utasok életét. Így kell ezt csinálni, ritkán érzek késztetést, hogy gratuláljak a MÁV-nak, de akkor megérdemelték. Kár, hogy ez az eset számomra az üdítő kivételek közé tartozik. Eddigi életem során megfordultam már egy-két munkahelyen, de ez a profi, emberközeli hozzáállás bizony sehol sem volt jellemző. És a környezetemben sem.
Erre sokáig nem is ébredtem rá. Munkamániás voltam, természetesnek tűnt, hogy mondjuk egy reggel fél 9-es kezdés után este 6-7-kor még a monitort bámulom, a büfé utolsó száraz pogácsáját majszolom, és az aznapi ötödik kávét öntöm magamba. Így volt ez egy PR ügynökségnél, egy multinál, és egy közhivatalban is. A cérna nálam akkor szakadt el, amikor kaptunk egy új főnököt, aki „rugalmasra” változtatta a munkaidőnket. Ez azt jelentette, hogy napi négy órát ő határozott meg, a többi négyet mi. Művészeti intézmény volt, sokszor éjszakába nyúlóan kellett dolgozni, ez még érthető is lett volna.
Az viszont már kevésbé, hogy ő ezt úgy értelmezte: napi nyolc órát mindenki végig gályázik, aztán jön még négy, amivel ő rendelkezik. Így megesett, hogy egy nap 12 órát töltöttem a munkahelyemen, és háromszor öltöztem át.
Reggel farmerban kezdtem az irodai részhez, aztán kiskosztüm mondjuk egy rendezvényhez, este puccparádé a színielőadásra, díszgálára stb. Mindezt ingyen. Olykor hajnali kettőkor taxiztam haza, és még a lakásom címét is csak egy perc fáziskéséssel tudtam bediktálni, mert a kimerültségtől nem jutott eszembe.
Aztán amikor már a nyári szabadságainkon is teleszórt minket munkával, majd karácsonykor, szenteste délutánján artikulátlanul üvöltött velem a telefonban, az egész családom füle hallatára, hogy AZONNAL írjak meg valami angol nyelvű anyagot (bőven ráért volna újév után), besokalltam. Dobbantottam, sok más kollégámhoz hasonlóan. És akkor kezdtem el figyelni: hogy is van ez?
Hány munkaórát dolgoztam én ott le öt év alatt, a törvény szerint közalkalmazottként, szigorúan heti 40 órás munkaidő-keretben, valójában meg sokkal-sokkal többen, amit a kutya nem fizetett meg?
Az utána következő helyemen már résen voltam. Reggel nyolc nulla-nullakor tűpontosan bent ültem, és dolgoztam, de a munkaidő végén, fél ötkor felálltam, és indultam is. A kollégák riadtan fürkésztek: „Már mész? A főnök ezt nem nagyon szereti ám...”. Vállat vontam, és látványosan elvonultam a főnök irodája előtt. Úgy kapta fel a fejét, mint akit szúnyog csípett meg: „Hova, hova?” Mire én: „Haza. Amit mára kértél, befejeztem, amit holnapra, reggel nyolckor kezdem.” Mire ő, ingerülten: „Jó lenne, ha a holnapit is előkészítenéd.” Mire én: „Oké, beszélj a humánnal, hogy túlórát rendeltél el nekem. Bár úgy tudom, arról egy nappal előre kellett volna szólni.” Összeharapta a száját, rosszallóan hümmögött, de nem mert szólni. Igaz, utána már én is begyávultam, és a munkaidőre csak ráhúztam átlag fél órát – minden nap –, és inkább a másik folyosón slisszantam ki, hogy elkerüljem az irodáját. Így is jó párszor a fejemhez vágta, hogy „mert te hazahúzol, mi meg itt ülünk hétig.”
Nos, gondoltam, üljenek. Akkor már TÉNYLEG nem érdekelt. Egy életem van, jár a családdal töltött idő, a pihenés. Csak a többieket sajnáltam, meg azt az – érzésem szerint több százezer – magyar munkavállalót, akik szabályos pszichoterrorban élnek túlóra ügyben. Mert ha nem maradnak bent, kirúgják őket. Vagy legalábbis lebegtetik a lehetőségét. Úgymond „benne van a levegőben.” Ez pedig színtiszta zsarolás. Gyanítom, hogy minden munkahelyen bőven akadnak ilyenek. És akkor még nem beszéltünk az agyonterhelt orvosokról, nővérekről, tanárokról, mentősökről, tűzoltókról (akik közül, ahogy mi is beszámoltunk róla, egy 50 éves százados épp túlterheltségre panaszkodva vetett véget az életének májusban). És nem beszéltünk a gyártósorok mellett állókról, a vidéki kisboltokban gürizőkről, a vendéglátósokról. Sorolhatnám.
Szerintem Magyarországon az „elvárt” ingyen túlóra eddig is általános jelenség volt. Pedig egyértelmű, hogy általános kiégéshez meg motiválatlansághoz vezet. Az emberek ugyanis félelemből, vagy szakmai becsületből nem mondanak nemet. Nem húznak határokat. Nem állnak ki a jogaikért, mert ez itt nem szokás. És lássuk be, ez ügyben a szakszervezetek sem muzsikálnak valami jól. Pedig állítólag remek a foglalkoztatás, felfutóban a GDP – miért van szükség ennyi túlórára?
Csak összehasonlításképp: pár éve itt járt egy belga barátom. Mondtam neki, hogy hol találkozzunk, elviszem városnézésre, de még nem tudom, hogy ötkor vagy hétkor végzek-e. Kérdezte, mi a hivatalos munkaidő vége. Mondom: öt óra. Mire ő: „Nálatok a szakszervezetisek nem járják végig az irodákat ötkor? Nálunk igen, és ha csak egy illegális túlórázót is elkapnak, nagyon megüti a bokáját a munkáltató.”
Illegális túlórázó. Ott ezt így hívják, és büntetik. És ennek ellenére, azt hiszem, Belgium gazdaságilag nem teljesít olyan rosszul.
