Tálas Péter a közel-keleti helyzetről: a világháborúhoz a világnak kellene akarnia háborúzni, de a világ nem akar háborúzni
Épp egy év telt el azóta, hogy a Hamász teroristái teljesen váratlanul behatoltak Izraelbe és megöltek 1139 embert, 255 túszt pedig megukkal hurcoltak. Ez volt Izrael történetének egyik legsúlyosabb biztonsági kudarca, amire válaszul az izraeli csapatok behatoltak Gázába. Mára ott is halottak tízezrei vannak, de a Hamászt nem sikerült megsemmisíteni, az izraeliek pedig megtámadták a libanoni Hezbollah terrorszervezetet is, egy újabb frontot nyitva. Közben Izrael Iránnal is közvetlen konfliktusba keveredett, Irán területén ölték meg a Hamász egyik vezetőjét, és célzott légicsapásaik máshol több iráni tábornokkal is végeztek, amit ők több száz rakéta és robotrepülőgép elindításával toroltak meg. Ezek ugyan nem okoztak érdemi károkat, de
Miközben az elrabolt túszok kötük 101-nek még mindig nincs nyoma, igaz, közülök 33-at már halottnak nyilvánított Izrael. Meddig eszkalálódhat ez a konfliktus, mi lehet a reális célja Izraelnek, mit akar elérni Irán? Erről beszélgettünk Tálas Péterrel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs intézetének tudományos főmunkatársával.
– Lesz-e ebből világháború?
– Semmiféleképpen sem. A világháborúhoz a világnak kellene akarnia háborúzni, de a világ nem akar háborúzni. A közel-keleti konfliktus résztvevői csupán regionális főszereplők, és egyelőre ők is inkább visszafogják magukat, vagyis nem akarnak nagyobb háborút.
– Regionális közel-keleti háború sem lesz? Pedig eléggé az eszkaláció felé mennek a dolgok.
– Amikor regionális háborúról beszélünk, akkor először érdemes meghatároznunk, mit értünk regionális háború alatt. Ha a nem állami szereplők, vagyis az iráni proxik szempontjából nézzük – beleértve a Hamaszt, a Hezbollahot, a jemeni húszikat, a szíriai és az iraki Irán-barát fegyveres csoportokat –, akkor már 2023 októberétől regionális háborúval állunk szembe. Attól kezdve, hogy előbb a Hezbollah és jemeni húszik, majd a szíriai és az iraki fegyveres csoportok elkezdték támadni Izrael a Hamásszal való szolidaritás jegyében. Az állami szereplők szempontjából pedig azt látjuk, hogy Izrael október elejétől kiterjesztette a háborút Libanonra, a Hezbollah infrastruktúrájának és vezetőinek megsemmisítése érdekében. Vagyis bombázni kezdete és szárazföldön is behatolt Libanon területére. Ez utóbbi valóban az eszkaláció felé mutat, de ez sem egy regionális léptékű fegyveres konfliktus.
Április elején szintén egy eszkalációt láthattunk, amikor az irániak először támadták Izraelt drónokkal, robotrepülőgépekkel és ballisztikus rakétákkal, de ezt is és az erre adott izraeli választ is támadásnak minősítette a nemzetközi sajtó, nem pedig háborúnak. Ráadásul számos elemző szerint Irán mind akkor, mind pedig néhány nappal ezelőtt – amikor 180 ballisztikus rakétát lőtt ki Izraelre – nagyon visszafogott volt. Miként visszafogottak voltak Izrael válaszai is. Az izraeliek jelenleg éppen azon gondolkodnak, hogy mi lehet erre az arányos válasz: hogy az iráni atomprogram létesítményeit vagy a kőolaj-létesítményeket támadják-e meg? Vagyis
Ilyen például, ha a jemeni húszik úgy döntenek, hogy megpróbálják megbénítani az Adeni-öböl hajóközlekedését, illetve szállítást. Ez még mindig csak egy olyan eszkalációs szint lenne a proxyk részéről, illetve rajtuk keresztül Irán részéről, ami elkerülné a regionális háborút. Vagyis én egyelőre semmiféleképp sem mondanám azt, hogy már most küszöbön áll egy regionális háború.
– Ilyen körülmények között mik lehetnek Irán és a vele szövetséges szervezetek céljai?
– Fontos tudnunk, hogy Irán és a proxyjai közötti a viszony az nem egy egyszerű alá-fölérendeltségi viszony. Tehát nem arról van szó, hogy ne lennének önálló céljaik ezeknek a proxiknak. A legtöbb elemző szerint például a Hamász a tavaly október 7-i támadást nem egyeztette sem Iránnal, sem pedig a Hezbollahhal, vagyis legfőbb szövetségeseivel. Bár ez utóbbiak beálltak a Hamász mögé, de a kezdetektől érezhető, hogy nem akarják eszkalálni a konfliktust, a lépéseik és a válaszaik inkább visszafogottak. Ami Irán céljait illeti,
Ennek érdekében törekszik az atomfegyverre, igyekszik bekeríteni Izraelt szövetséges proxijaival. Ezért támogatja a jemeni húszikat, a Hezbollahot, a Hamászt, a szíriai és az iraki fegyveres szervezeteket. És persze szeretné kiszorítani a Nyugatot a közel-keleti régióból, köztük is legfőképpen az Izraelt támogató nagyhatalmakat. A Hamasz tervei is viszonylag világosak. Azt szerette volna elérni, ha az izraeli állam és társadalom elbizonytalanodjon, s hogy az izraeli kormány túlreagálja az október 7-ei terrortámadást. Ezt szerintem többé-kevésbé sikerült is elérnie, mivel
És az ilyen nagy sokkokat az elszenvedők általában túlreagálják. A Hamász valószínűleg abban bízott, hogy a támadás túlreagálása miatt Izrael magára marad, hogy még a legközelebbi szövetségesei – akár az Egyesült Államok is - elfordulnak tőle. És hogy ennek eredményeként Izrael drámaian elszigetelődik nemzetközileg. Nagyjából ezt lehetett érzékelni a Hamász megnyilvánulásaiból és lépéseiből. Paradox módon a legbizonytalanabb vagy ellentmondásosabb startégiája pont Izrael van. Izrael ugyanis az október 7-e terrortámadás hatására gyakorlatilag az összes palesztin, illetve palesztinbarát szervezet felszámolását tűzte célul. A Hamászt, az Iszlám Dzsihádot, illetve a többi palesztin fegyveres szervezetet nem csak katonailag, de politikailag és társadalmilag is fel kívánja számolni Gázában és Ciszjordániában egyaránt. Ez azonban a legtöbb elemző szerint megvalósíthatatlan, vagy legalábbis nagyon nehezen megvalósítható. Ráadásul
Emellett úgy nyitott új frontot Libanonban, hogy egyelőre a Hamász felszámlására tett kísérlete sem zárul sikerrel. Lehet, hogy meggyengült, de szakértők szerint, még messze nem áll az összeroppanás szélén, és nem is nagyon adhatja meg magát, tekintettel arra, hogy a palesztin civilek halála továbbra is Hamasz mellett tartotta a palesztinokat. Tehát Izrael olyan célokat fogalmazott meg, ami az izraeli biztonság szempontjából érthető kívánság, de egyelőre láthatóan egyiket sem tudta elérni.
– Szeptember 30-án Netanjáhú mondott egy beszédet, amiben azt is mondta, hogy az iráni nép hamarabb lehet szabad, mint sejti. Ez most csak játék a szavakkal, vagy lehet emögött Izraelnek valami komolyabb terve arra, hogy az iráni rezsimet eltávolítsa vagy destabilizálja?
– Ez szerintem csak az izraeli politikai kommunikáció egy panelje. Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy az iráni rendszert Izrael képes lenne destabilizálni. Ennek a rendszernek az egyik legfőbb támasza az az ideológia, hogy politikai vezetése és társadalma Izrael-ellenes.
Mint említettem, az izraeli miniszterelnök a gázai lakosságnak üzenhetett volna hasonlót még a háború megindítása előtt, hogy megszabadítja őket a Hamásztól. De nem ezt tette Gázával kapcsolatban, illetve, ha meg is tette, nem volt igazán meggyőző. Nem kérdés persze, hogy Izrael képes lebombázni különböző létesítményeket Iránban, ugyanakkor az iráni drónokat és rakétákat áprilisban csak az Egyesült Államokkal, Nagy Britanniával, Franciaországgal és a helyi szövetségeseivel együtt tudta sikeresen megsemmisíteni. Vagyis
– A másik oldalról pedig azt látom, hogy Iránnak és a többi autoriter rezsimnek a térségben olyan szüksége van Izraelre, mint egy falat kenyérre, mert ha megszűnne, akkor nem lehetne mutogatni az ellenségre, hogy az ő nyomorúságuk oka. Azaz talán részükről is csupán kommunikációs panel, amikor arról beszélnek, hogy megsemmisítenék Izraelt.
– Ez pontosan így van. Könyvek tucatjai foglalkoznak azzal, hogy a térségen belüli több évtizedes szembenállás, a tucatnyi fegyveres konfliktus, hogyan formálta át a térség társadalmainak fenyegetettségi- és biztonságpercepcióját.
De tegyük rögtön, a társadalom fenyegetettség érzését 2001. szeptember 11-e óta világ számos pontján használják a kormányok politikai haszonszerzésre, a nemzeti egység megteremtésére és megerősítésére. A különbség a Közel-Kelet és a világ számos más régiója között legfeljebb annyi, hogy a Közel-Keleten a fenyegetettség érzését a rendre megismétlődő tényleges konfliktusok alapozzák meg, nem pedig virtuálisan generált ellenségképek. Ez Izraelben is így történt. Október 7-e – a veszteségek miatt, illetve mivel megmutatták az izraeli védelem sérülékenységét – óriási biztonságpolitikai sokként érte az izraeli társadalmat. A történtek ugyanakkor hatalmas társadalmi összefogást is eredményeztek. Számos elemző szerint a háború megelőzően egyre népszerűtlenebbé váló Netanjáhú-kormány a gázai háborút, illetve annak eszkalációját is igyekszik felhasználni presztízse növelésére, a nemzeti egység prolongálására. Ez nem könnyű, mert korántsem egyértelműek az izraeli sikerek.
Lényegében ez vezetett a háború Libanon felé való eszkalációjához.
– A kölcsönös eszkalációs lépéseknek időzítése szempontjából mennyire játszik szerepet az, hogy az Egyesült Államokban a választások előtt olyan a belpolitikai helyzet, hogy nem várható nagyon agilis politika a részükről?
– Ez szerint két dolgot eredményez. Egyfelől az izraeli vezetés viszonylag szabad kezet kapott sok mindenhez. A kezdetektől azt lehetett látni, hogy az izraeli kormány nem szívesen egyeztet bizonyos dolgokat még a legközvetlenebb szövetségesével sem. Másrészről viszont az is valószínű, hogy nagy konfliktust, nem nagyon vállalhat be Izrael.
Ezt a támogatást bizonyos szintig megkapja az izraeli vezetés, hiszen hajók vannak ott, amerikai katonák több mint 40 ezren, és mikén láthattuk, az Egyesült Államok hadereje támogatta Izrael légvédelmét is az áprilisi és a mostani iráni támadáskor is. Azt azonban nagyon nehezen tudom elképzelni azt, hogy az Egyesült Államok vezetése a választások előtt bármifajta nagyobb, Iránnal szembeni konfliktust felvállalna. Még Izrael érdekében sem.
