Tábor Áron: Donald Trump elszámolta magát, amikor úgy gondolta, Venezuela után az iráni is egy könnyű, pár napos katonai akció lesz
Donald Trump már arról beszél, hogy beleszólást akar az iráni háború első órájában megölt Hamenej ajatollah utódjának kiválasztásába, és Hamenej fiát teljesen elfogadhatatlannak tartja. Pedig a hírek szerint épp ő a legesélyesebb jelölt, ami a keményvonalasok győzelmét jelentené Iránban, amely amúgy is egyre keményebben áll bele a konfliktusba. Folyamatosan támadja drónokkal és ballisztikus rakétákkal a környező közel-keleti országokat, valamint Izraelt, és már Libanonban is fellángoltak a harcok, ahol aktivizálta magát az Irán által támogatott Hezbollah. De Irán olyan országok ellen is akciót indított, mint Ciprus, Törökország és Azerbajdzsán, bár az utóbbiakat az irániak tagadják.
Közben a világgazdaság egyre idegesebb, a tőzsdék esnek, és az üzemanyagárak folyamatosan emelkednek, miután Irán lezárta a Hormuzi-szorost, ahol a világ olajkereskedelmének ötöde haladt át. Miért indíthatta el Amerika ezt a háborút, mi a célja vele, és mennyire könnyen tud Trump kihátrálni belőle, ha esetleg rosszul alakul? Erről beszélgettünk Tábor Áron amerika-szakértővel.
— A katonai erődemonstráció a diplomáciai nyomásgyakorlás része volt, vagy párhuzamosan készültek egy támadásra is, és a tárgyalás csak elterelő hadművelet volt?
— Nyilván most még nehéz pontosan megítélni, hogy milyen gondolatok játszódtak az amerikai elnök és a döntéshozók fejében. De arra mutatnak a jelek, hogy valóban két szálon futott ez a történet: volt egyfajta katonai felépítkezés és a hadiflotta megjelenése, és emellett egy diplomáciai folyamat, amely nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy sikerüljön. Ugye ezt kényszerítő diplomáciának, angolul coercive diplomacy-nak szokták hívni, amikor egy katonai jelenlét ad nyomatékot annak, hogy milyen jellegű megállapodást várnának el. Ennek a kényszerítő diplomáciának különböző fokozatai vannak. Az egyik végső formája az úgynevezett ágyúnaszád-diplomácia, angolul gunboat diplomacy, amit inkább Latin-Amerikában láttunk az Egyesült Államoktól. Annyit lehet tudni a kiszivárgott források alapján, hogy ezeken a tárgyalásokon főleg Jared Kushner, tehát az elnök veje vett részt, valamint mások is, akik korábban az orosz–ukrán tárgyalásokban is részt vettek. Állítólag
Hogy emellett ez a diplomácia mennyire tekinthető jóhiszeműnek, arról megoszlanak a vélemények. Jelenleg két teljesen ellentétes nézőpont van. Az egyik, amit az ománi külügyminiszter jelzett a háború megindításának pillanatában, hogy közel volt a megállapodás, ezért is érthetetlen az amerikai akció. Az amerikai értelmezés szerint viszont az irániak nem tettek olyan jellegű engedményeket, amelyek valóban közel lettek volna ahhoz, amit az amerikaiak követelnek. Nyilván megoszlik a téma egyrészt a nukleáris fűtőanyagok és a nukleáris létesítmények kérdésében, amiben állítólag az irániak hajlandók voltak valamennyi engedményre, másrészt a rakétaprogram kérdésében, amit az irániak nem akartak napirendre tűzni. Végső soron, az amerikai értelmezés szerint ezek a tárgyalások nem vezettek sehova, és ezért döntött végül is Trump az akció mellett. De azt hiszem, mondhatjuk, hogy ez nem olyan pillanat volt, amikor valamiféle azonnali harci folyamatot kellett volna megelőzni, tehát a megelőző háború (pre-emptive attack), megállná a helyét. Kívülről nézve inkább az állítható szerintem, hogy nem tűnik úgy, mintha ezen a ponton a diplomáciai folyamatnak meg kellett volna szakadnia. Valószínűleg az amerikaiaknak párhuzamosan már volt egy elképzelésük, hogy ha valameddig nem lesz megállapodás, akkor katonai akció következik.
— Izrael egyenrangú félként vett részt a katonai akcióban?
— Marco Rubio külügyminiszternek volt egy olyan kijelentése, amit később kicsit korrigálnia is kellett, mert abból az a kép alakult ki, mintha az izraeli szövetséges rángatná bele az Egyesült Államokat a konfliktusba. Rubio valami olyasmit mondott, hogy az Egyesült Államoknak azért kell részt vennie ebben a konfliktusban, mert tudták az izraeliekről, hogy mindenképpen lecsapnának Iránra; márpedig ha az izraeliek lecsapnak, akkor Irán válaszolni fog, és ez a válaszcsapás amerikai érdekeltségeket veszélyeztethet, ezért Amerika veszélyben van.
Később aztán korrigálták: Amerika anélkül is bement volna a háborúba, tehát nem az volt, hogy az izraeliek rángatták bele. De kialakult egy ilyen kép, és olyan információk is napvilágra kerültek, hogy esetleg az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia is, amelyek regionálisan szintén Irán ellenfelei, ebbe az irányba gyakoroltak nyomást. Tehát ebben az értelemben valóban Izrael nemcsak egyenrangú fél, hanem aktív részes volt abban, hogy ez az egész elkezdődött. Arról is van információ, hogy amikor már szó volt arról, hogy lesz valamilyen katonai akció (ez az Axios értesülése volt legutóbb, az elmúlt napokban), eredetileg március végére, április elejére tervezték azt. A múlt héten viszont volt Netanjahu és Trump között egy telefonbeszélgetés, nyilván titkosított csatornákon, amelyen Netanjahu megosztotta a hírszerzési értesülést Trumppal, hogy szombaton különleges lehetőség nyílik lecsapni egy találkozóra, ahol az ajatollah és fő tanácsadói is részt vesznek, és így hozták előre az akciót. Tehát ennyiben jelentős az izraeli szál.
Számítottak-e arra az amerikaiak és az izraeliek, hogy Irán megpróbálja a konfliktust az egész térségre kiterjeszteni?
— Nem tudom, mivel számoltak. Nyilván
Több elemző már jelezte előre, még amikor szó volt katonai akcióról, de még nem kezdődött meg, hogy Irán szemszögéből nézve a tavaly nyári, júliusi rövidebb műveletekre visszafogott reakció érkezett: voltak válaszcsapások, de nem az volt a céljuk, hogy nagy kárt okozzanak, és nem az, hogy másokat belerángassanak a konfliktusba. Ha Irán akkor azt a következtetést vonta le, hogy a visszafogott válasz csak felbátorítja az Egyesült Államokat a következő támadásra, azt gondolja, hogy nincs értelme a visszafogott válasznak. Főleg olyan szituációban, ahol a rezsim rögtön az első napokban egy lefejezési támadással szembesül, amikor a túlélésről van szó, előjöhet az, hogy mindent bevetnek. Nem tudom, mennyire gondolták ezt végig azok, akik kitervelték. A nyilvánosság felé kommunikáltakon túl a belső tájékoztatások után a kongresszusi képviselők és szenátorok egy része is elégedetlenkedett, hogy nem nagyon mutatták be, mi az a terv, amit végiggondoltak. Ezzel mindenképpen számolni kellett volna, hogy lehet Irán is az eszkalációt választja.
— Az Egyesült Államok számára mit jelent a kibontakozó olajkrízis? Hiszen a világ első számú olajtermelőjeként a magas árakból hasznot is húzhat. Innen nézve fáj-e nekik a Hormuzi-szoros lezárása?
— Nem vagyok az olajárak szakértője, de arra gondolnék, hogy azért az Egyesült Államok is megérzi, ha ez egy olyan globális energiaellátási, és nemcsak energiaellátási problémává nő, amely más nyersanyagokra is kihat, hiszen ezek a hajózási útvonalak kulcsszerepet játszanak. Ha ilyen gazdasági probléma előjön, megint ott vagyunk, mint a Covid után: az ellátási láncok zavarai miatt hirtelen az egész világban inflációs hatásokkal kell szembesülni. Hiába jó az Egyesült Államok helyzete alapvető energiaforrások terén, ennek a negatív hatásaival ő is szembesül, a szövetségesei is kiszolgáltatottá válnak. Nem hiszem, hogy érdekük lenne, hogy ebből hosszabb távú gazdasági probléma legyen.
— Volt-e Amerikának világosan kijelölt célja ezzel a beavatkozással, és ez mennyiben egyezik azzal, amit Izrael gondol háborús célként?
— Nehéz megmondani, mik az Egyesült Államok céljai. Kiindulhatunk abból az amerikai idő szerint éjjel felvett beszédből, amit Donald Trump szombat délelőtt hozott nyilvánosságra. Abban különböző célokat jelölt meg. Például Irán ne szerezzen nukleáris fegyvereket, hogy megsemmisítsék a rakétakapacitásait, hogy akár teljesen megsemmisítsék Irán haderejét; illetve hogy Irán szövetségesei, proxyjai ne legyenek képesek támadásokat végrehajtani amerikai érdekeltségek és szövetségesek ellen. Ezek elég tág célkitűzések, és ennyiben az izraeli célokkal is egybevágnak. Hogy ezeket pontosan hogyan definiáljuk, az eltérő lehet.
a rendszert „lefejeztük”, visszavetettük a nukleáris programot, csökkentettük a rakéták jelentette veszélyt, és azt mondja, hogy visszavonulunk.
— Cél-e a rezsim megbuktatása?
— Az amerikai célok között nincs felsorolva a rezsimváltás. Ez nem jelenti azt, hogy az amerikaiak ne szeretnének rezsimváltást, egyébként ezt Izrael sokkal határozottabban tűzi ki célként, de az ilyen rezsimváltós háborúkkal az a probléma, hogy Donald Trump korábban épp ezzel szemben építette a saját politikai kampányait. Emiatt hallunk olyan furcsa megjegyzéseket is, mint amikor a védelmi miniszter mondja: „nekünk nem célunk a rezsimváltás, de ettől még a rezsimváltás megtörténik”. Trump pedig arról beszélt, hogy az lenne jó, ha az iráni emberek fellázadnának, nem most, amikor a bombák hullanak, hanem várják ki nyugodtan, és amikor véget ér a háború, akkor majd keljenek fel és döntsék meg a rezsimet. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy nagyon ritkán történik meg, hogy pusztán külső bombázás hatására egy rezsim megbukik. Még akkor is, ha ez a rezsim, mint az iráni esetében, komoly belső ellenállással, elégedetlenséggel találkozik.
Most arról is vannak hírek, hogy az Egyesült Államok esetleg a kurd szövetségeseket felfegyverezné, de az is kérdés, hogy ők önmagukban mire mennének az iráni hatalommal szemben.
— Na meg a kurdok felfegyverzése a törökök rosszallását is kiváltaná. Az emlékeimben 1999-ig kell visszamenni, amikor a NATO Jugoszlávia elleni csapásai annyira meggyengítették a Milosevics-féle rezsimet, hogy utána meg is bukott. De ez inkább kivétel volt, mint szabály.
— Több mint egy év volt a kettő között: 1999 tavaszán volt a beavatkozás, és 2000-ben bukott meg Milosevics, ha nem tévedek. Az akkori intervenció valóban csak kívülről, légi úton zajló beavatkozás volt. Először úgy tűnt, sokkal nehezebben megy, mint gondolták: pár naposra, esetleg egy-két hetesre számítottak, ehhez képest hónapokon át elhúzódó bombázás lett. Az ezzel foglalkozók számára máig kicsit rejtély, hogy adott ponton miért adta meg magát mégis Milosevics. A hatalomból akkor még nem távolították el, de tény, hogy ez hozzájárult a meggyengüléséhez. A mi szempontunkból inkább az az érdekes, hogy a viszonylagos siker hogyan terjesztette el azt az elgondolást az amerikai nemzetbiztonsági, katonai és biztonságpolitikai körökben, hogy ezek az intervenciók könnyen és sikeresen mennek. Később Irak és Afganisztán esetében bebizonyosodott: még ha a kezdeti intervenció nem is akkora feladat, tartós változást elérni sokkal nehezebb.
— Az akkor egy koalíciós hadművelet volt, az a mostani Izrael és az Egyesült Államok akciója. Miért gondolja mégis Trump, hogy az egyébként szövetségeseinek, például Spanyolországnak, kötelezően segíteni kell amerikát ebben a háborúban?
— Függetlenül attól, hogy e katonai akció mellett milyen érvek szólhatnak, és függetlenül attól is, hogy egy kifejezetten kegyetlen, vérengzésre hajló rezsim, és mindenki örülhetne, ha az ajatollahoktól megszabadulnának az irániak, hogy az, ahogy Trump ezt végrehajtja, jelentős kérdéseket vet fel. Megint azt látjuk, mint Ukrajnánál:
és valamilyen módon, akár kereskedelmi eszközökkel, büntetést helyez kilátásba annak, aki ezzel nem ért egyet? Ebből a szempontból még a Bush-kormány is jóval megértőbb volt az iraki háború előtt: Bush tulajdonképpen felajánlotta az akkori fő szövetséges briteknek, hogy ha Tony Blair a belpolitikai helyzete miatt inkább kimaradna, akkor maradjon ki. Blair persze benne akart lenni, valószínűleg személyes meggyőződése miatt, de az amerikaiak akkor jobban figyelembe vették a szövetségesek szempontjait, és nagyobb kísérletet tettek arra, hogy mind a nemzetközi, mind a hazai közvélemény előtt jobban igazolják a lépésüket. Amit most látunk, nem volt így felépítve, sem a nemzetközi közösség előtt nem nagyon próbálta az adminisztráció nemzetközi jogi magyarázattal alátámasztani. Ezt még az akciót így-úgy támogatók, mondjuk a kanadai miniszterelnök is elismeri, hogy a nemzetközi jog betűje szerint ez jogellenes katonai akció volt, hiszen nem volt olyan azonnali iráni katonai akció, amit meg kellett volna akadályozni. A belföldi közönség előtt is látszik:
Pont olyan politikai megosztottságot látunk, mint minden más kérdésben: lényegében aki Trump támogatója, helyesli az akciót; aki Trump-pal elégedetlen, és ez jelenleg 50–60 százalékos többség, az ellenzi.
— Lehet-e ennek valamilyen belpolitikai hozadéka a látótávolságba került félidős választások előtt?
— Ahogy közeledünk a félidős választásokhoz, minden ilyen kérdésnél fel kell vetni, hogy Trump úgy gondolhatja: erős kezű vezetőként akarja mutatni magát, aki Amerikát, annak nagyhatalmi státuszát, még nagyobbá teszi; vagy azt, hogy Amerikának nincs szüksége rá, hogy bárki megmondja, mit csináljon ilyen kérdésekben. A tapasztalat viszont nem ezt mutatja a választói vélekedésekben.
Lehetséges, hogy ha nagyon sikeres és nagyon hatékony képet tud mutatni, ideiglenesen megemeli az elnök népszerűségét, de ha elhúzódó háború lesz, egyre kevésbé látjuk az úgynevezett rally ’round the flag jelenséget, és egyre inkább azt, hogy elégedetlenség nő: miért szükséges ez. Most egyenesen úgy tűnik, ideiglenesen sem érvényesül a rally ’round the flag, egyelőre ugyanaz a megosztottság, mint eddig. Nem gondolom, hogy egy külpolitikai témával nyerni tudna Trump a félidős választásokon; viszont veszíteni tud rajta, ha elhúzódó háborúvá válik, amelynek gazdasági és más, begyűrűző hatásai lesznek, az több kellemetlenséget okozhat.
— A Rejtő Jenő-i módon már „megszerzett” Nobel-békedíj mellé vajon közelebb került-e Trump egy sajáthoz ezzel a művelettel?
— Nem gondolnám. Ha eddig bárkinek kétsége volt, most határozottan kijelenteném: 2026-ban nem Donald Trump lesz a béke Nobel-díjasa. Ritkán kap béke-Nobel-díjat valaki, aki háborút indít, még ha körmönfont érveléssel amellett is próbálna érvelni, hogy „a béke érdekében” történik. Háborúindítókat nem szoktak így jutalmazni. Inkább azt érzem, amit valahol a davosi csúcstalálkozó táján már hallhattunk Trumptól és a környezetéből is, hogy megpróbált mindent megtenni a Nobel-békedíjért, ám ha ezt nem honorálják, lehet, hogy ezután kevésbé tesz erőfeszítéseket a béke irányában. Nyilván hangsúlyozni fogja majd, hogy szerinte, bármikor ér is véget a háború, mennyit tett a békéért, és újra előkerülhet az általa vezetett békekezdeményezés is. A konfliktusban eddig nem nagyon aktivizálta magát; lehet, hogy akkor majd újra szerepet kap, de jelen pillanatban nem hiszem, hogy a béke-Nobel-díjról fogunk beszélni az év végén.
